A
fészek
Lucas
a kezemet szorongatva vezetett. A nyirkos fű átnedvesítette a szoknyámat, de a
fogaim nem ettől, s nem is a szirthez közelítve egyre erősödő széltől vacogtak
annyira. Úgy kapaszkodtam a férfiba, mintha az életem múlt volna rajta, szívem
hevesen dörömbölt a mellkasomban.
-
Hogy érted? – faggattam már-már hisztérikusan. – Hogy érted, hogy tudod?
Lucas, az ég szerelmére! – El sem hittem, hogy én voltam az, aki hagyta, hogy
valaki ezt tegye velem, berántson a vaksötétbe, s ne akarjon ott nekem gyertyát
gyújtani.
-
Gyere! – Lucas egyre hosszabb léptekkel haladt, mígnem felfogtam, merre
is indultunk el. Úgy torpantam meg, mint egy makacs öszvér a szekér előtt, de
kezem nem szakadt el a férfi ujjaitól. Ő maga bosszúsan pillantott hátra, szája
dacos ívbe hajlott, ahogy türelmetlenül nézett rám. Most először tűnt türelmetlennek,
ami csak még inkább felbátorított, miközben reszkető kezeink még mindig
összekapaszkodtak.
-
Hova viszel? – emeltem fel az állam. – Itt és most is elmondhatod, amit
akarsz!
- Nem
lehet, Naomh! – vágta rá. – Képtelen vagyok. Csak megmutatni tudom. Azt
mondtad, bízol bennem, nem igaz? – Hangja szinte vádlón csengett, de még ezt is
majdnem elnyomta az óceán zúgása, mely már rettentő közel volt. A hullámok
ostromától talpunk alatt szinte remegett a szirt, Lucas arcán a hold fénye
táncolt.
A szemembe nézett, én pedig az övébe. Az
eszem egyre csak az okokat kereste arra, hogy miért is kéne ilyen vakon
megbíznom benne, de a szívem, az a fránya szívem már majd’ kiugrott a helyéről,
ahogy álltuk egymás tekintetét, Lucas pedig a válaszomra várt. Haragudtam rá,
de tudni akartam az igazat. Nagyot nyeltem, megfeszült vállam megsüllyedt,
miközben reszketegen kilélegeztem.
- Jól
van, a rohadt életbe – adtam be a derekam. – Menjünk.
A kőlépcső éjjel sokkal hátborzongatóbb
látványt nyújtott, mint nappal, amikor lóháton kaptattunk fel rá. A sziklák
síkosnak tűntek a sápadt ezüstfényben, a fokok mellett meredező sziklák
fenyegetőn törtek az ég felé. Időm sem volt felfogni a helyzetet, mert Lucas
már el is indult lefelé; csizmája az első lépcsőfokot érintette, s habár nem
ingott meg menet közben, mégis úgy éreztem, elszédülök.
Mégsem szóltam semmit. Kissé meggörnyedtem,
hogy szükség esetén a talpam alatt húzódó lépcsőbe kapaszkodhassak, majd olyan
óvatosan indultam neki, ahogy csak bírtam. Igyekeztem elterelni a figyelmemet a
tényről, hogy nem sokkal alattunk igazi halálverem tátongott a maga kiálló
szikláival és tömör, gerinctörő kőképződményeivel. Olyanok voltak, mint egy
hatalmas állat tátongó pofájából meredező, hegyes tépőfogak, amik csak arra
vártak, hogy felaprítsanak minket.
-
Megvagy? – kiabált hátra Lucas. Kénytelen volt, a hullámok robaja
ugyanis még a fejünkben levő gondolatokat is könnyedén elnyomhatta volna.
-
Meg! – válaszoltam, bár hangom nem csenghetett túl meggyőzően, mert
Lucas azért hátrapillantott a válla fölött. Ő már több százszor megtehette ezt
az útvonalat, és abban a pillanatban rettenetesen irigyeltem ezért; szükségem
volt még egy kis lelkierőre, vagy legalább arra, hogy tudjam, hova kéne tennem
a lábam menet közben.
Csizmám talpa meglepően hamar nedves homokot
ért. Fellélegeztem, de nem jutott sok időm arra, hogy összeszedjem magam.
–
Gyere, Naomh! – kapta el kezem újra a férfi. – Lassan ideér a dagály. – És
valóban, a hullámok fehér tarajukkal egyre beljebb és beljebb nyaldosták a
homokpartot, az óceán úgy közeledett a sziklafal felé, ahogy a ragadozó
szorítja sarokba zsákmányát. Futólépésben haladtunk végig a fal mentén, csizmám
már sekély vízben tocsogott. Mosach és Rí vonított odafent, hangjuk kísértetiesen
olvadt az éjszakába, gerincemen hideg futott végig. Szorosan követtem a férfit,
aki egyik kezével háromszögletű kalapjának szegélyét markolta, nehogy letépje a
szél a fejéről, a másikkal viszont az ujjaimat szorította. Nem túl erősen, de
biztos voltam benne, hogy ha akartam volna sem tudtam volna kitépni magam a
tenyeréből.
A part ezen részén sohasem jártam még.
Hatalmas, koromfekete árnyékot vetett ránk a szirt, a homokpad pedig sokkal
keskenyebbnek tűnt itt, s hamarosan már a sziklafalnak lapulva maradhatott csak
száraz a lábunk. A hullámok megütöttek; útjukban voltunk, s korbácsaikkal most
készültek ránk támadni. A dagály felénk tartott, és nem szándékozott
finomkodni.
Aztán a part szó szerint elfogyott.
Pontosabban eltűnt egy sötét sziklahasadékban, mely úgy tátongott előttünk,
mint egy ordító száj. Megtorpantam volna, de Lucas sietve húzott maga után, őt
egyáltalán nem szeppentette meg a barlang látványa. Mély levegőt vettem, tüdőm
megtelt a sós, szinte maró levegővel, mielőtt lábam bizonytalanul elindult
volna előre.
Én tényleg bízom benne, gondoltam már-már
kétségbeesetten.
A sötétségben már csak egyvalamibe
kapaszkodhattam, mégpedig Lucas kezébe. Lépteink visszhangot vertek a barlang
falán, szemeim elkerekedtek, miközben kétségbeesetten próbáltak kivenni bármit
is a feketeségben. Légzésem hevesebbé vált, mellkasomra furcsa nyomás
nehezedett, s abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy vaksötét,
végtelenhosszú veremben zuhannék lefelé.
A halvány fénypászma, amit egy kanyar után
pillantottunk meg, rögtön könnyebbé tett. Itt valahol betört a fény a
barlangba, utat mutatva nekünk; balra fordulva pedig egy egész termet
pillantottam meg.
- Mi
ez itt? – kérdeztem suttogva. A barlang egy másik bejáratánál álltunk, csak ez
éppen a hömpölygő óceán felé nézett. Széles, tátongó száj volt ez is, ahonnan
ráláttam a csillagokra. A betörő szél megtépte szoknyámat a bokám körül, én
azonban végre levegőhöz jutottam.
Ahogy kitisztult a látásom, észrevettem a
vízen rázkódó, kikötött kis csónakot, benne két evezővel. Lucas rám nézett,
szemeiben furcsa sietség, türelmetlenség tükröződött. – Gyere, szálljunk be.
-
Most? – kérdeztem, azonban közben már követtem is a férfit a csónak
felé. – Lucas, egy pillanat alatt felborulnánk! – Éjjel az óceán vize még a
szokásosnál is kiszámíthatatlanabbá válik, ezt jól tudtam. A hullámok nagyobbra
nőnek, a nagy szürkeség felkorbácsolódik, a sötétben pedig még a partot is
nehéz lesz kivennünk. Szívem a torkomban dobogott, fogalmam sem volt, mire
készülhet Lucas.
-
Hidd el, nem. – Lucas felemelte az evezőket, s lábát átvetve a csónak
oldalán simán beszállt. Kezét nyújtotta felém, szemei szinte sürgettek, hogy
mozduljak meg. – Ezerszer megjártam már ilyenkor ezt az utat – tette hozzá,
minden bizonnyal nyugtatásnak szánva a dolgot.
- Nem
hiszem el, hogy ezt tesszük – ráztam meg a fejem. Azután valamiért mégis
előreléptem. Conall, a nagybátyám járt a fejemben, és a gondterhelt arca, mikor
elolvastatta velem az eltűnt hajóról szóló levelet. Ha van egy kis esély is
arra, hogy Lucas tudja, mi áll a dolgok hátterében…
-
Köszönöm – biccentett a férfi, hangjába szinte oda nem illően hálás
tónus keveredett. – Eloldanád?
Megfordultam, s remegő kezekkel kezdtem
kibontani a praktikus, szoros tengerészcsomót. Aki egyszer megtanulja, az már
sosem felejti el, hogy célszerű kibogozni, így ujjaim még anélkül is
villámgyorsan meg tudták oldani a feladatot, hogy igazán odafigyeltem volna.
Meglöktem a csónakot, a szél pedig egyszerre a hajamba kapott.
Lucas a vízbe mártotta az egyik evezőt, és
célirányos mozdulatokkal, könnyedén evezett az egyébként nem is túl vad
hullámok között. A partról ennél kicsit rázósabbnak tűnt a helyzet. A csónak
szélébe kapaszkodtam, ahogy kifelé haladtunk a barlangból, majd az ég felé
emeltem a tekintetem, hogy azt kérdezzem magamtól: mi a fenét művelek?
-
Hova viszel? – kérdeztem, még mindig felfelé nézve. A barlang rücskös,
csipkés plafonját egy pillanat alatt váltotta fel az ég, ami úgy hatott rám,
mintha a víz alól bukkantam volna fel a felszínre. Sok minden eszembe jutott.
Mi van, ha Lucas hazudott, és nem is az eltűnt hajók miatt hozott ki ide? Mi
van, ha mindenki félreismerte, s igazából épp vízbe fojtani készül? Vagy tán
előtte meg is erőszakol? Testemen hideg reszketés futott végig a gondolatra, de
sebesen el is hessegettem azt. Nem mentem most már semmire ezzel az
önmarcangolással, emellett pedig valami azt sugallta – már a legelejétől -,
hogy benne megbízhatok, hogy ő igazán jó. Nem értettem, mi lelt, amiért ilyen
derűlátóan vélekedtem róla; talán az a híres belső megérzés, amire annyian
várnak a nehéz döntésekkor?
- Nem
messze. – Itt már erőlködött kissé, csatája a hullámokkal nagyobb méreteket
öltött. – Talán nem fogsz hinni nekem – kiáltotta hátra a válla fölött -, talán
mégis. A lényeg, hogy szörnyű nagy megkönnyebbülés lesz, bármit is fogsz
gondolni, mert legalább már tudod!
Képtelen voltam bármit is felelni. Szoknyámat
átitatta a sós víz, fogaim vacogtak jegességétől. Lucas csak evezett és
evezett, a csónak rázkódott a vízen, mintha csak egy futó óriás vállán ültünk
volna, akár a mesékben.
Tényleg meg kellett bíznom benne? Ennyire? Abban
a pillanatban rettenetesen ostobának éreztem magam, ám tudtam, hogy ezzel tényleg
csak ártok magamnak. Hevesen ráztam meg a fejem. Szívem hevesen vert, miközben
előrébb hajoltam, hogy lássam, amit Lucas lát maga előtt, hogy tájékozódni
tudjak. Halvány derengés festette meg a horizontot, mintha a nap már felkelni
készült volna, az ég többi része azonban ugyanolyan koromfekete maradt, a
csillagok sem kezdtek még halványodni.
Szemeim összeszűkültek. – Lucas – szólaltam
meg. – Nem lehet, hogy úgy elment az idő, hogy már hajnalodjon!
-
Azért, mert nem hajnalodik – felelte a férfi a hullámokkal viaskodva.
Egy nagy, váratlan lökés egy pillanatra a víz fölé emelte a csónakot, s mikor
az leérkezett, kis híján felborult. Levegő után kaptam, ujjaim a ladik oldalát
markolták lázasan, a durva faanyag dörzsölte a tenyerem.
A fény egyre csak erősödött, mintha a világ
pereméhez közeledtünk volna. Felbátorodtam, és térden állva közelebb húzódtam a
csónak orrához. Halvány ködfoltok jelentek meg a víz felett, s immár egész
ruhám átázott, mintha csak a vízbe ugrottam volna. Lélegzetvisszafojtva
figyeltem az aranyszín derengést, ami az égre kúszott, de rá kellett jönnöm,
hogy bizony nem onnan származott.
Szemeim elkerekedtek, lélegzetem a torkomra
forrt. Lucas evező mozdulatai egyre lassabbak, nyugodtabbak lettek, s hamarosan
a víz is csendesedni kezdett. Mégsem tudtam elengedni a csónak szélét, utolsó
mentőövemként kapaszkodtam belé.
Azt
hittem, a szemem káprázik. Képtelen voltam hinni neki.
Az óceán mélyéről felkúszó, aranyszínű
derengés alulról világította be a teret. A kavargó víz, mely eddig tinta
feketén hömpölygött alattunk, most aranyos fénnyel izzott, mint a folyékony
gazdagság. Odalent semmit sem láttam, a hatalmas fergeteg hirtelen minden
gondolatomat kiszipolyozta. Elnyílt ajkakkal néztem fel Lucasra, aki eközben
abbahagyta az evezést, arannyal megfestett arca figyelmesen fürkészett. Sem
meglepetés, sem riadalom nem látszott rajta.
- Mi a fene ez? – Elhalón kérdeztem, bensőm
mégis követelte a választ. – Lucas! – emeltem fel a hangom. – Te tudod, mi ez,
nem?
Lucas nagyot nyelt, mozduló ádámcsutkája árnyékot
vetett fényben úszó nyakára. – Figyelj – mondta, aztán kinyújtotta a kezét,
hogy belemártsa a nyugodt, angyalfényű vízbe. Az elmosódott a hullámok alatt,
de attól még látható maradt; sértetlenül lebegett, arannyal megfestve. Semmi
sem történt vele. Kiemelte onnan, és kezéről csak átlátszó, ártatlan sós víz
csöpögött le, beleolvadva a csónak faanyagába. – Nem kell félned –
nyugtatgatott, miközben megpróbált megérinteni. Elhúzódtam, halántékom éles
dobolása minden más hangot elnyomott.
Lucas sóhajtott, mintha megbánta volna, hogy
az előbb az érintésével akart megnyugtatni. – Várnunk kell egy kicsit.
-
Várnunk? – csattantam fel. Kezdett ez az egész kihozni a sodromból.
Előfordult, hogy nem tudtam megfékezni az indulataimat, a szavaimat, ez a helyzet
pedig igencsak feldühített. S ha ehhez még félelem és bizonytalanság is társul,
az már maga a pokol. – Megmondom neked, mire várok! Tudd meg, hetek óta tudom,
hogy rejtegetsz valamit, és… én… - Ekkor jöttem rá. Van az az ijesztő érzés,
mikor az ember elméje a semmiből ránt elő egy rejtett, de annál nyilvánvalóbb
megoldást valamire, amin az illető már rég elfelejtett gondolkodni. Ilyen
lehetett ez is. Nem láthattam az arcom, de szinte biztos voltam benne, hogy
elsápadtam; Paddyre gondoltam, még félholtan, a láztól remegve, és arra,
mennyire nem voltunk benne biztosak, hogy életben marad. Aztán Lucas egy egész
napra eltűnt, s amivel visszatért…
Szemeim elkerekedtek. A vízre sandítottam a
hullámzó arany fénnyel, ami az óceánfenék felől áradt, s ami olyan erős volt,
hogy még az eget is megfestette. A szememmel a partot kerestem, de be kellett
látnom, hogy túl messze jöttünk ahhoz, hogy ki tudjam venni. Már nincs
visszaút.
- Nem
halnyálka volt az, amit Paddy sebére hoztál, jól gondolom? – szegeztem neki a
kérdést, hangom szánalmasan elvékonyodott.
-
Nem, nem az volt – csóválta meg a fejét. Már nem melegen beszélt, sokkal
inkább beletörődően, mintha már úgyis minden mindegy lett volna.
- Az
a duma az aranylesőről is hazugság volt, jól gondolom? Ez nem valami… nyavalyás
hal műve.
Lucas hirtelen nem tudott mit kezdeni a
helyzettel. Mély levegőt vett, már nekikészült, hogy feleljen, aztán inkább
néma maradt, száját lassan csukta be. Harag szivárgott a testembe, amit az
előttem ülő férfira akartam zúdítani, s amit egyre nehezebben bírtam
visszafogni.
-
Miért van az, hogy minden kibaszott… - Ajkamra haraptam. – Az, hogy
minden szót úgy kell kihúzni belőled?
- Ez
nekem sem könnyű! – válaszolta, most már valamivel hevesebben. Épp nyitotta
volna a száját, hogy folytassa, amikor szeme megakadt valamin a vízben. Teste
megmerevedett, a csónak megbillent súlya alatt, ahogy sietve a víztükör fölé
hajolt. A szél hirtelen feltámadt, hajamat szemem elé söpörte, én azonban
képtelen voltam megmozdulni. Lucas arannyal megvilágított arcán furcsa
kifejezés jelent meg; mosolyhoz hasonlított, ám mégsem az volt.
Magam is arra irányítottam a tekintetem.
Lefelé nézve a rémisztő mélységet láttam, ami mindig is olyan felfoghatatlannak
tűnt nekem; az óceán egész városokat, kontinenseket is elnyelhetne a maga
árkaival, a hihetetlen mennyiségű jeges, sós vizével. Szemcsék lebegtek
odalent, de a sziklák, vízi növények, és halak semerre sem voltak.
Szívdobbanásaim visszhangoztak a fejemben.
Megmarkoltam a csónak peremét, miközben szinte mohón, válaszokra éhesen
kutattam a dolgot, amire Lucas felfigyelt.
- Jól
van – suttogta a férfi. – Jönnek már.
Nagyot nyeltem. Makacsul bámultam lefelé,
számat összeszorítva, lélegzetemet visszafojtva. A hangra nem kaptam föl rögtön
a fejemet, mert nem voltam benne biztos, hogy valóban hallom. Egyszer a fülembe
kúszott, majd elhallgatott, s újra visszatért, mígnem pillantásom találkozott
Lucaséval. Ő is hallotta.
Suttogás terjengett a vízen; alig hallható nesz, halk sziszegés, lágy,
fojtott hangú dallam. A hideg végigfutott a gerincemen, majd átjárta egész
testem, tekintetemet azonban nem fordítottam el, ujjaim görcsösen markolták a
csónak durva peremét. Ahogy az arany fényre meredtem makacsul, szemembe csípő
könny gyűlt, amit egyáltalán nem értettem; rettenetesen összezavarodtam.
Felnyúltam, hogy megdörzsöljem, ám kezem rögtön vissza is hullott a testem
mellé.
Valami megmozdult odalent. Csak egy
pillanatra láttam, csupán a szemem sarkából, és mégis ott volt. – Semmi baj –
súgta Lucas, keze végtelenül óvatosan megérintette a karomat, amit most
kivételesen nem húztam el. Hátam borsódzott a levegőben terjedő hangtól, ami az
egyik pillanatban még simogatott; lehunytam a szemem, miközben az a bőröm alá
kúszott, bűnös borzongással áradva szét a belsőmben. Nem tudtam megállni a halk
nyögést, amit az érzés pillanatnyi gyönyörűsége okozott, szívem azonban nem
szűnt meg ijedten verdesni a mellkasomban. Lényem egyik fele mintha még mindig
kapaszkodott volna a valóságba, a helyzet hihetetlenségének mivoltába, a másik
azonban egy pillanatra elfeledkezett erről. Elnyílt ajkakkal fordultam lassan
Lucas felé, aki kezét újra a folyékony aranyba mártotta, egy kis időre észre
sem véve, hogy figyelem. Mikor összenéztünk, láttam, hogy az ő szemei is
csillogtak a könnyektől.
Akkor pillantottam meg, mikor tekintetem
megint az aranyba öltözött óceánfolt felé fordult. Fekete árny volt, lassan,
mégis légiesen mozgott a vízben, hosszú halfarka alig mozdult, miközben
elúszott alattunk. Szemeim elkerekedtek, a levegő kiszakadt belőlem, ahogy
hátrahőköltem, a csónak megingott a hirtelen mozdulattól, a
megmagyarázhatatlanul jó érzés, ami az előbb úgy megbénított, elillant.
Lucas követte a lényt a tekintetével.
Megbabonázva nézte, szemei sosem tűntek még ilyen békésnek, apró mosolya még
sosem látszott ilyen őszintén nyugodtnak. Arra hajolt, amerre az árny úszott;
így jöttem rá, hogy az a valami köröz a csónak alatt. Kerülget minket.
Szívem a torkomban dobogott, ereimben a vérrel
együtt félelem pumpált. Prédák voltunk, éreztem a zsigereimben, hogy a
jelenlétem nem helyénvaló, mintha idegenné váltam volna saját magam számára is.
A hideg egyszerre a bőröm alá hatolt, szédítő gyorsasággal véve át a bénító
melegség helyét; karjaimat a mellem elé fontam, talán megpróbáltam megvédeni
magamat a bizonytalanság tüskéitől.
Lucas ijesztően nyugodt maradt, mintha
valami egészen mindennapit éltünk volna át éppen. Úgy nézett ki, mint akit
elbódítottak, a szavak lassan gurultak ki a szájából.
-
Gyere, Naomh – nyújtotta felém a kezét. – Nézd meg te is! – Meleg
tenyerével közelebb vont magához, s lemutatott, egyenesen oda, ahol az alak épp
elúszott. Felnyögtem a félelemtől, ami a húsomba vágott.
A könnyed testet pikkelyek borították, amiken
megcsillant a mélyről jövő arany derengés, a halfarok végén lévő uszonyt finom,
vékony erek hálózták be. – Látod? – nézett a szemembe Lucas, tekintetében
őszinte várakozás csillant.
- Mi
folyik itt? – Rájöttem, hogy reszketek.
Az árny nem volt egyedül. Megjelent még egy
és még egy, mígnem már egy tucat halfarkú, hátborzongató lény lebegett
alattunk, a víz felszíne alig észrevehetően remegett a hangtól, ami velük
együtt érkezett, és szép lassan a koponyámba férkőzött.
- Az
arany fény – kezdte Lucas, szemét nem véve le beszéde tárgyáról -, a tenger
fenekéről jön. Olyan mélyre még én sem
tudok lemerülni, de úgy gondolom, hogy a szirének fészkét jelzi, hogy tőlük
származik.
-
Szirének? – Forgott velem a világ. Kezemet a homlokomra szorítottam,
testem hátrabillent a csónakban. A hang abban a pillanatban betört az elmémbe,
először csak tapogatózva, mint megannyi apró, simogató csáp, s szép lassan
odafészkelte magát. Nem is hang volt, annál sokkal több; kész dal, mégsem a
megszokott módon, hanem hátborzongatón, mégis gyönyörűen. Nem magas és mély
hangokból állt, képtelen voltam éneket, vagy akár dúdolást kivenni, mégis
tudtam, hogy ez dal – az ősinél is ősibb fajta, olyan, amit halandó emberi lény
sosem tanulhatna meg, sosem vehetne a szájára. Nem értettem, hogy uralkodhatott
bennem efféle kettősség; testem egy része belátta a minket körülvevő hangburok
csodálatosságát, a másik azonban érezte, hogyan feszül csontjaim között, hogyan
férkőzik a fejembe, s hogyan akasztja meg a levegőt a torkomon.
-
Igen, Naomh – bólogatott Lucas. – Nem tudom megmagyarázni neked, hogyan,
és miért, de úgy gondolom, hogy ők… Ők a felelősek érte. A francba, hogy
magyarázzam el neked…
Ekkor
estem pánikba. Rémült, tompa kiáltást hallattam, ahogy a dal lemászott a
torkomon, mint egy síkos kígyó, és fokozatosan feszíteni, nyomni és szúrni
kezdett. Lucas, aki eddig a magyarázással volt elfoglalva, csak most vette
észre, mi történik velem. Eddig halálosan nyugodt, átszellemült arca lassan
lefagyott a felismeréstől, kezét elkapta a víztől, s sietve mellém térdelt.
-
Kérlek – suttogtam elcsukló hangon. – Kérlek, Lucas, vigyél ki innen!
Vigyél ki a partra! – Minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy egy
másodperccel tovább is a fény közelében maradjak. Nem tehettem róla; egész
testemben reszkettem, karjaim átölelték a felsőtestem. Fogalmam sem volt, mi
történik velem.
-
Édes Istenem – szólt Lucas, hangjából őszinte aggodalom érződött. –
Naomh, nézz rám!
A fejemben megállíthatatlanul erősödött a sziszegés.
Visszhangzott, recsegett, s amikor a csónak váratlanul megbillent, képtelen
voltam visszafogni egy rémült sikolyt. A víz felkorbácsolódott mellettünk egy
pillanatra, majd újra kisimult, s megint fodrozódni kezdett. Egész testemben
remegtem, a halálfélelem szerteszét lövellt bennem; sosem éreztem még magam
ilyen halálos veszélyben.
Előrenyúltam, s durván megmarkoltam az
evezőt. Ha Lucas nem cselekszik, hát majd én! Már magamhoz ragadtam volna,
ekkor azonban éles sikoly vágott a levegőbe. Mindketten megdermedtünk, az
aranyban fürdő, egyre zavarosabb víztengerben egyre több és több fekete, suhanó
árny jelent meg. Ők sikoltottak, egyszerre, borzalmasan, a fülsüketítő, gonosz
hangok mintha megroppantották volna a koponyám, szétloccsantva az agyam, és eltörölve
a tudatom, mire én is felüvöltöttem. Valahol mélyen tudhattam volna, hogy a
fájdalom igazából nincs ott, mégis, képtelen voltam máshogy érezni, a szirének
dala átitatta, megmérgezte az elmém.
- Naomh, semmi baj! – kiáltott Lucas, azonban
túl késő volt már ahhoz, hogy nyugtatgasson.
-
Evezz! Evezz, az Istenért! – Könnyeim kibuggyantak, kezem görcsösen
markolt saját hajamba.
Lucas még egyszer utoljára a víz felé kapta
tekintetét, majd a markába ragadta az evezőt, s nagy erővel a hullámok közé
vágta.
ËËË
A
barlangban már térdig állt a víz. Megkapaszkodtam a csónak peremében, s szó
szerint kizuhantam belőle, elvesztve az irányítást testem felett. Egy
örökkévalóságnak tűnt, amíg kijutottunk a partra, de valahol belül még most sem
fogtam fel, hogy megtörtént.
Lucas folyamatosan a nevemet ismételgette,
én azonban nem figyeltem rá.
Kis híján térdre zuhantam, mikor
megpróbáltam elindulni a vaksötétben, de lábaim felmondták a szolgálatot.
Zihálásom visszhangzott a barlang ezeréves, csipkés sziklafalairól, fejemből
képtelen voltam kiűzni a zúgást.
Finbarr tizenhatodik születésnapján egymás
után öt korsó sört küldtem le a torkomon, arra pedig valami olcsó, borzasztó
ízű rumot ittam. Akkor hasonlóan éreztem magam: öntudatlanul, hemperegve a
saját rossz döntéseimben, fejemben mérhetetlen káosszal, fülemben éles
zúgással. Megtámaszkodtam a sziklán, hogy kifújhassam magam, de szívem olyan
hevesen vert, hogy azt hittem, meg fog állni, fejem majd’ szétrobbant.
Amint a meleg karok a testem köré fonódtak,
kaptam az alkalmon, hogy kihasználjam az általuk nyújtott menedéket. Elfeledkeztem
róla, mit is teszek, hogy mi az, ami velem történt; én csupán védelemre
vágytam, egy háborítatlan és kellemes helyre. Finom meleget éreztem nem csak
kívül, de belül is, egy pillanatra körülvett a biztonság. Lucas magához
szorított, tenyere ügyetlenül simogatta a tarkómat, miközben arcomat a vállába
temettem, s próbáltam magamba szívni megnyugtató duruzsolását.
Aztán szívem meglódult, hirtelen felfogtam,
mit is teszek. Kibontakoztam Lucas öleléséből, s arcára sem pillantva
megindultam a holdfény halvány pászmája felé. Futni akartam, de közben
megérkezett a dagály, a víz egyre mélyült, lábaimat egyre nehezebbé vált egymás
után rakosgatni. Hamar elfáradtam, tüdőmből sípolva szakadt ki a levegő, én
azonban nem álltam meg.
A fényre kellett jutnom.
- Naomh, kérlek, várj meg! – Lucas hangja
visszhangot vert, közeledése felkavarta a vizet, ami körülölelte a combjaim, s
rám tapasztotta a ruhám. Eszem ágában sem volt megvárni őt. Elmémet olyasfajta
pánik öntötte el, amit képtelen voltam felfogni, testem megállíthatatlanul
remegett, fejemben értelem nélküli, kétségbeesett és vészjósló gondolatok
kavarogtak.
Menekültem, csak nem tudtam, mi elől.
Az arcomba vágódó, hatalmas lökés kis híján
ledöntött a lábamról. A hullámot egy hasonlóan erős társa követte, amit már a
barlang oldalához húzódva védtem ki, a harmadik azonban meglepetésként ért.
Eltűntem a víz alatt. A hangok eltompultak,
a hold apró szemcséket világított meg az áttetsző, sós vízben. Egy pillanatra
elfelejtettem úszni, végtagjaim elgémberedtek, testem engedett a sodrásnak, s
hirtelen olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe.
Fogalmam sincs, hogy bukkantam ki a
felszínre, de mikor ez megtörtént, a szám kinyílott, tüdőm kétségbeesetten
kapott levegőért, én pedig köhögve próbáltam megszabadulni a torkomba került
sós víztől. Süllyedni kezdtem megint, mivel karjaimat nem használtam, ám mikor
arcom újra eltűnt volna a kavargó áradatban, egy ember teste ütközött az
enyémnek.
-
Mondtam, hogy várj meg! – zihálta a fülembe Lucas, miközben igyekezett a
felszínen tartani, karjai körém fonódtak, lábai állhatatosan taposták a vizet.
Álljunk csak meg! Hiszen én tudok úszni,
nagyon is!
Makacsul löktem el magamtól a férfit,
végtagjaim életre keltek, a sodrással szemben kezdtek lapátolni. Elhalt minden
hang, már csak a kijutást láttam magam előtt. Minden erőmet beleadva küzdöttem
a víz ellen, ami úgy ömlött a barlangba, mint egy óriás könnyei. – Naomh! –
Lucas mellém ért, velem ellentétben ő könnyen siklott a vízben. Haja elázva,
sötétbarnán tapadt fejére, kalapja eltűnt valahol a hömpölygő árban. – A
dagály! Hadd segítsek!
Hevesen ráztam meg a fejem. – Eleget
segítettél! – förmedtem rá, hangom kétségbeesettsége még saját magamat is
meglepte. A víz alá buktam, hátha ott könnyebb lesz majd előre jutni,
végtagjaim azonban felmondták a szolgálatot; minden csontom fájt, hasogatott az
erőfeszítéstől.
Arcomat épp megérintette az ezüst holdfény,
mikor a mélység beszippantott.
ËËË
- Kicsim!
Én sosem tekintettem a vízre úgy, mint
ellenségre.
A városban legenda keringett a tündérekről,
amik még vadabbá, gonoszabbá teszik az óceánt Ballybunion partjainál, mint máskor;
ez a mese akkor kapott szárnyra, mikor a dagály egyszerre négy játszadozó
kisgyereket vitt hullámsírba, a kétségbeesett anyák pedig ezt találták ki,
amiért kicsinyeik odavesztek.
Tudtam, hogy nem így van. A matrózoknak
sokszor csak pénzforrást jelentett, valamit, aminek a felszínén a hajójuk
siklani tud. A köznép az esőt származtatta tőle, leviatánok és más lények
lakhelyének tartotta, s félt tőle, félt rendületlenül. Tudták, hogy Krisztus
képes volt járni rajta, de ők nem; nekik csak a fulladás jutott.
Sokszor figyeltem a lemenő nap fényének
vörösében játszódó víztükröt az apám társaságában, ha nagy ritkán otthon volt.
A hajók árnyékot vetettek a hullámokra, amik megtörték a fekete vonalakat, hogy
nagy, kivehetetlen pacákká változtassák őket.
Nézd, Naomh, szokta mondani az öreg
Hannigan. Nézd, hogy szállnak a sirályok, aztán képzeld el, mennyi-mennyi
minden él odalent, ott ahol mi már nem láthatjuk. Nem, nem a leviatán, vagy
sellők, hanem halak és bálnák hadseregei, kagylók nemzetségei, rákok törzsei,
és fókafalkák, de annyi, amennyit megszámolni sem tudnánk.
-
Egyszer a tengerbe veszem majd – mondta. – A tengerbe veszem, de ne
aggódj, mert oda kerülök, ahol jó lenni. Odalent nincsenek hangok, nincsen
gonoszság, s ami a legfontosabb: béke honol.
Apám, tévedtél.
- Ó,
kicsikém!
Megteltem levegővel. Felnyögtem, minden
mozdulat fájt, de életben voltam. Lecsukott szemhéjam alá fény tört be, orrom friss
halat szagolt, kezeim puha ágyneműt érintettek.
Megkaptam a magam biztonságát.
-
Ébredezik! – kiáltotta Oonagh, hideg keze az arcomra simult, mire
megrándultam. Csak melegre vágytam, érintése nem esett jól. – Ó, szegénykém.
- Mi…
- mormogtam, megmozdulva éles fájdalom hasított a halántékomba. – Mi a…
- Ne
beszélj – mondta lágyan Oonagh. – Csak nyisd ki a szemed.
Az éles napfény csak egy pillanatig volt
kellemetlen. Pislogtam párat, a látásom kitisztult, előttem pedig egy
ismeretlen, apró szoba tárult fel, magam előtt Oonagh szeplős arcát, kerek
szemeit pillantottam meg. Mély levegőt vettem; ujjaim lepedőt markoltak, testem
alatt matracot éreztem. Egy igazi ágyban feküdtem.
-
Csúnyán megütötted magad az éjjel. – Oonagh az ágy szélén ült, szoknyája
szétterült a takarón, ami engem ölelt körül. Felemelte fehér kezét, ujjait újra
az arcomra simította, talán, hogy ellenőrizze, tényleg megvan-e a fejem.
Szemöldökömet ráncolva, bárgyún néztem rá, ajkaimat bizonytalanul préseltem
össze. – Meg is halhattál volna, te kis idióta!
-
Mégis hogyan? – Tudatlanságom részben volt csak hazugság. Habár
lázálomnak, hihetetlen látomásnak tűnt, mégis tudtam, hogy történt valami az
éjszaka. Emlékeztem, hova mentem Lucasszal, arra is, hogy mit láttam. Szívem
heves ütemet vett fel, ahogy erre gondoltam, légzésem szaporábbá vált, ezt
azonban igyekeztem palástolni. Valamiért úgy éreztem, Oonagh nem tudhatja meg.
- A
vízbe estél – magyarázta a lány szinte suttogva. – Istenkém, Naomh, hogy
kerültél te oda? Azért jöttünk ide, hogy biztonságban legyünk, erre te majdnem
megölöd magad… Ha Lucas nem vesz észre, nem éled túl, te kis… te kis… Á, nincs
is szó erre!
Hosszan fújtam ki a levegőt. Lucas, Lucas,
Lucas. Persze, hazudott a többieknek, valószínűleg mindenki úgy tudja, hogy
magam mentem a partra, talán önként ugrottam a habok közé. Hogy eltereljem a
figyelmem, inkább megkérdeztem: - Hol vagyok? Úgy értem…
- Ez Lucas
szobája – felelte Oonagh gyorsan. Az arcán tükröződő aggodalmat apró,
mindentudó mosoly váltotta fel. - Nagyon szívén viseli a sorosodat. Szerintem
ez jelent valamit.
Ha a szívén viselné a sorsomat, nem vitt
volna ki oda, gondoltam keserűen. Nem válaszoltam Oonagh-nak, csupán a
plafonnak emeltem a tekintetem. Emlékek kavarogtak a fejemben, amik mind-mind a
tegnap éjjel rejtélyének darabkái voltak, de valahogy képtelenségnek tűnt
összerakni őket. Csak kóvályogtak, cikáztak, amivel teljesen összezavartak, kis
híján megszédítettek.
A Biblia, s annak minden tanítása egyszerre
értelmetlenné vált.
- No,
jobban van a kis betegünk?
A szobába Éabha sietett be, kezében tálcával,
arcán őszinte, aggodalmas ábrázattal. Eddig folyton tökéletes főkötője most
kicsit csálén állt, szemeiben valami furcsaság kavargott, ami igen szokatlan
volt tőle. Zavarodottság.
-
Jobban – mondta Oonagh csevegő hangnemben. – Polcoljuk fel egy kicsit,
hadd igyon egy kis teát.
Felszisszentem, amikor a két nő megpróbált
megmozdítani. Hátamba éles fájdalom nyilallt, ujjaim az ágytakaróba markoltak
magam mellett. – Bocs, kislány – szabadkozott Oonagh, kezével a fájó pontot
dörgölve. Éabha úgy nézett rám, mintha legszívesebben összevissza szidott
volna, ajkai remegtek a kitörni vágyó kérdés elfojtásától. Mégis a fészkes
fenét kerestem az óceánnál az éjjel? Hogy mertem ilyen bajt hozni a saját
fejemre?
-
Megütötte magát a sziklákon – világosított fel a házvezetőnő, felverve
mögöttem a puha párnákat. – Nem tört el semmije, de ne lepődjön meg, ha a
legközelebbi mosakodásnál megpillantja a csúnya zúzódásait.
-
Majd nem nézek oda – mormogtam.
Az emeletre vezető lépcső megnyikordult,
ahogy valaki ruganyos léptekkel indult meg rajta felfelé. Ápolóim megdermedtek,
de Éabha gyorsan fel is mérte a helyzetet: - Ez minden bizonnyal Mr. Mollown
lesz. – Szívem alattomosan lódult meg – magam sem nagyon tudom, miért -, gyomrom
egy pillanatra olyan kicsire húzódott, hogy azt hittem, kidobom a taccsot.
A házvezetőnő nem tévedett.
Szembenéztem az aranybarna szempárral,
aminek gazdája az ajtóban állva, vállait kissé beejtve lépett be. Nem viselt
kalapot, haja fésületlenül hullott a tarkójára, ruháira tengeri só fehérsége
ült ki. Még át sem öltözött.
-
Miért némult meg mindenki ilyen fene nagyon? – egyenesedett ki Oonagh a
takaróm rendezgetéséből. Lucas megköszörülte a torkát, kezeit összefonta maga
előtt.
-
Látom, felébredtél – szólt. – Helyes – tette hozzá aztán kurtán.
-
Szívósabb ő, mint gondolnád. – Oonagh kitárta az ablakot, így a szobába
még több melengető napfény ömlött be.
-
Hogy érzed magad? – Oonagh-nak és Éabha-nak biztosan nem tűnt fel, én
azonban rögtön kihallottam a hangját átitató szégyenkezést.
- A
körülményekhez képest, azt hiszem, jól – feleltem kimérten.
-
Gyermekem, mennyire emlékszik? – nézett rám Éabha aggódón, miközben
gőzölgő teát nyomott a kezembe. – Hogy került a vízbe, főleg az éjszaka közepén?
Kinyitottam a szám, tekintetem
előreszegeződött. Lucas felemelte a fejét, ádámcsutkája megmozdult, ahogy nyelt
egy nagyot. Akár igazat is mondhattam volna, de valami visszatartott, magam sem
tudtam, hogy mi. Annyi volt biztos, hogy ahogy lopva elkaptam Lucas
pillantását, szemei mintha könyörögtek volna, hogy hallgassak.
- Én…
nem tudom. Istenemre mondom, mintha elhagytak volna az emlékeim. – Ennyire
futotta tőlem.
Éabha magyarázni kezdett arról, milyen
felelőtlenek tudnak lenni a fiatalok, s milyen nagy tragédia, ha valamelyikük
odaveszik egy ilyen miatt, ám én nem rá figyeltem, hanem Lucasra, és tágra
nyílt szemeire, amik mindent elárultak.
Hazudtam, ő pedig magyarázattal tartozott
nekem.
Szia! Nagyon örülök hogy idetaláltam:) Nagyon tetszik a blogod és az írásmódod is. Csak így tovább:)
VálaszTörlésSzia!
TörlésHát még én mennyire örülök, hogy idetaláltál! Köszönöm szépen, hogy írtál, nagyon sokat jelent, remélem a folytatás is ugyanígy tetszeni fog:))
Ölellek!