2016. november 20.

14. fejezet

Sziasztok! 
Újabb két hét telt el, én pedig itt is vagyok az új fejezettel, ami igencsak fontos, mert a történet egy új szakaszát nyitja meg. Miután elolvastátok, talán nem ér titeket nagy meglepetés, de ne higgyétek, hogy minden az, amire most gondoltok majd.:) Várom a véleményeket, érdekelne, mit tippeltek (még). 
Továbbá, szeretném megmutatni ezt a könyvborítót, amivel Lia Searson lepett meg. Nagyon szépen köszönöm itt is! <3  



Áine



Az elkövetkező pár napban mintha mindenki megfeledkezett volna az étkezőben történtekről, és Lucas kirohanásáról. Éabha, Íomhar és Eilís szó nélkül tették a dolgukat, és még maguk között sem hozták fel a dolgot – előttem legalábbis biztosan nem.
   A fejemben zavaros gondolatok cikáztak, s ahogy kora reggel, a csirkék etetése közben megpillantottam az egyik fa árnyékában hűsölő Cailínt, azt kívántam, bár beszélhetnék vele úgy, mint egy emberrel, bár kifaggathatnám arról, ami ennél a háznál történik. Mert biztos voltam benne, hogy valami történik, csak éppen azt voltam képtelen kitalálni, hogy mi.
   Az élet persze a saját bizonytalanságom ellenére is töretlenül ment tovább; a nap minden áldott reggel felkelt, kirángatva engem a nyugtalan álom sötét verméből, majd feltápászkodtam az ágyból, ettem, segítettem a ház körül. Délutánonként kisétáltam a legelőre, hogy megkeressem Béart, és lecsutakoljam a szőrét egy kis szalmával, aztán kimostam pár inget, tyúkot kopasztottam, egyszóval rengeteg teendőm akadt. Mégis, a gondolataimnak lehetetlenségnek tűnt gátat szabni, hamarosan pedig már jóval többet őrlődtem magamban, mint ami rám jellemző volt.
   Jól esett viszont látni, hogy közben Oonagh egyre inkább kivirult. Sokkal szívesebben vett részt a munkában, szeplős arcán állandó elégedett mosoly ült, és ahogy a napfényben járt-kelt, sokkal szebbnek láttam, mint valaha. Úgy sejtettem, jó ötlet volt magukra hagyni őket azon az éjszakán Paddyvel, ugyanis azóta szinte elválaszthatatlanok lettek, főleg, hogy a matróz napról napra látványosabban gyógyult fel. Ha őszinte akartam lenni, akkor be kellett vallanom, hogy irigyeltem a boldogságukat, és azt, ahogy egymásra néztek. Azt, hogy minden mozdulatukkal megérintették a másikat, hogy vágytak egymásra, és hogy minden elkapott pillantásuk cinkosan csillant, és valami olyan titokról árulkodott, amiről mintha csak ők ketten tudtak volna. Persze ez nem teljesen így volt; a mélyen vallásos Éabha, és az amúgy is eléggé ködös fejű Eoin kivételével már mindenki tudott Oonagh állapotáról a házban. A szerelmesek lelkesedését és csillapíthatatlan szomját egymás iránt az éjjel a szobánkban terjedő hangok is bizonyították, amiket soha nem lett volna szívem megzavarni, még ha össze is kellett szorítanom a fogam közben. Igazság szerint nem is különösebben érdekelt volna – mocskosabbnál mocskosabb emberekkel voltam mindig is körülvéve -, ha nem tört volna rám az a feszítő, bizsergő érzés, ami egyszerre tűnt kínzónak, és roppant izgalmasnak. Az elmúlt évek alatt is sokszor tapasztaltam már, s hazugság lett volna azt állítani, hogy még sohasem értem magamhoz odalent miatta, most azonban, mintha valami változott volna. Legszívesebben pofon ütöttem volna magam emiatt; éjjelente elképzeltem, hogy valaki mögöttem fekszik, álmában átkarolja a testem, én pedig szinte éreztem a bőrének melegét. Lehelete a tarkómat érte, ami jólesőn bizsergett, de mikor hátranyúltam, persze csak az üres sötétséget simogathattam, nem egy istenverte férfit.
   Most az egyszer valóban vágyakoztam, és ez megrémített, hiszen az évekkel ezelőtti énemre emlékeztetett, aki Sam O’Hara gyönyörű kék szemeiről ábrándozott. A különbség annyi volt, hogy nem a ballybunioni lázadó volt fantáziáim főszereplője, hanem a már idegesítően rejtélyes Lucas, akit szívesen péppé vertem volna ezért a nyavalyáért, amit nekem okozott.  
   Őt magát szó szerint azóta nem láttam. Nem mertem megkérdezni senkitől, pedig nagyon is foglalkoztatott, hogy hol lehet. Zsibongó gondolataimtól menekülve néhányszor kiültem éjjelente a magas fűbe, tisztes távolságot tartva a szirttől; mégis, ahogy az óceán hullámai a sziklafalat ostromolták, úgy nőtt bennem is egyre inkább a tanácstalanság. Hova tűnhetett? Mit művelhet a szirtnél ilyen későn? Persze, most én is itt próbáltam elütni az időmet, amit amúgy a szalmazsákon forgolódva, Oonagh halk nyögdécselését hallgatva kellett volna eltöltenem, de ez nem lehetett a válasz Lucas kérdésére. Én nem tűntem el a sötétben, a síkos, nyaktörő lépcsőkön, dagály idején. 
   Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy újra feltűnjön. Vacsorához készülődtünk, Eilís kikészítette a tányérokat, Éabha a székébe segítette Eoint, aki maga is igen csendes lett egy ideje. Íomhar épp Oonagh-val és Paddyvel beszélgetett Ballybunionról; igencsak érdekelte az otthonunk, na meg a hajózás. Mint megtudtuk, sihederkorában arról álmodozott, hogy egyszer egy nagy bárkán fog szolgálni, így minden kis történetet, amivel Paddy szolgálhatott, nagy érdeklődéssel hallgatott.
   Amikor Lucas feltűnt, mintha csak én lepődtem volna meg azon, hogy egyáltalán életben volt. Elkerekedett szemeim követték, hogyan lépdel végig az étkezőn, teszi le a kalapját, aztán ereszkedik le a szokásos helyére – velem szemben.
   -  Éabha, töltene nekem egy kis sört, ha nagyon szépen megkérem? – dőlt hátra, miközben fáradtan a hajába túrt, szeme alatt lila karikák húzódtak. Nem bírtam nem rá nézni; magyarázatot vártam, épp hogy meg nem kérdeztem, mi folyik a ház körül, mikor felnézett, tekintete találkozott az enyémmel.
   Nyakam felforrósodott, ahogy megláttam a lágy, lopott mosolyt a száján.
   Tudtam, hogy nekem szánta.



ËËË


-   A történetét szeretné elmesélni, igaz? – kérdeztem, a festményes szoba ablakában állva. Innen tökéletesen ráláttam a szirtre, ami sötétségbe burkolózott, a tiszta, felhőkkel nem pöttyözött égen apró lámpásokként pislákoltak a csillagok. Szokatlan szomorúság költözött a szívembe, ha kinéztem, és érthetetlen izgalom, tanácstalanság. Megráztam a fejem és visszafordultam az öreg felé, aki az egyik karosszékben ült, ugyanúgy, mint amikor először kezdte elmondani a történetet. Akkor Lucas félbeszakított minket, most viszont úgy éreztem, ez nem így lesz.
   -  Hallanod kell – mondta, egyenesen a szemembe nézve.
   -  Rendben – bólintottam -, akkor mondja el. Onnan, ahol abbahagyta. Az Újvilágba mentek egy hajó fedélzetén, amin többedmagával szolgált. Itt tartott.
   Eoin pislogott rám egy darabig, mintha összezavarta volna az, amit mondtam. Talán így is volt, ám végül kifújta a levegőt, lehunyta szemeit, bütykös ujjai megmarkolták a karfát.
   -  Nem tudtuk, mi vár ránk azon az ismeretlen… tájon. – Hangja megremegett egy kicsit. -  Igazából azt hittük, jó borból, zenéből és bordélyházakból fog állni az utunk. Nem tudom, említettem-e, hogy a kapitánynak inkább verébnek kellett volna születnie, mint embernek, mert arra jobban hasonlított észben. Nos, megnyilvánult ez a parancsaiban is. Szerintem azt sem tudta, merre van észak meg dél, vagy éppen részeg volt, mikor elvállalta azt az utat, mert mintha ötlete sem lett volna az úti célunkról. El tudod képzelni, hogy lehet az ilyen egyáltalán kapitány? – Ami azt illeti, el tudtam. Ballybunion kikötőjében találkoztam már néhány kontárral, akik csak a jószerencse, vagy az angoloknak való puncsolás révén jutottak magasabb pozíciókhoz. - Nem is volt meglepő, hogy teljesen eltévedtünk. – Karjaimat összefontam a mellem előtt, s leereszkedtem egy székre Eoinnal szemben. Észre sem vette mozgolódásom, már egészen átadta magát saját mondanivalójának. – A legénység órákat töltött az árbocon és a kötélzeten, hátha észreveszünk valami szárazföldet, mert habár voltak készleteink, az sem tart örökké. Közben sötétedni is kezdett, mi pedig egyre inkább elvesztettük a kezdeti lelkesedést. A víz különösen nyugodt volt, szinte állt, felette pedig füstszerű, sűrű köd gomolygott. El tudod ezt képzelni? – Ebben a pillanatban az sajnos nehezemre esett. Agyam folyamatosan más, értelmetlen dolgokon pörgött. Persze azért bólintottam. – Felcsaptuk az egyik kis hordó rumunkat, körbeültünk a fedélzeten, és mindenki a maga trágár, nőkről és néha talán szerelemről szóló történeteit mesélgette. Jót nevettünk, jót ittunk is, és hamar a fejünkbe szállt az ital. Nem sokkal később a társaim már mind a padlón horkoltak, a kapitánnyal egyetemben. Figyelsz te rám?
   -  Persze, figyelek – füllentettem, de fejem abban a pillanatban ki is tisztult, gondolataim elszálltak. – Folytassa csak.
   Eoin bírálón vonta össze a szemöldökeit, aztán pedig tovább mesélt.
   -  Úgy emlékszem, hogy én is elbóbiskoltam, de nem aludtam mélyen. Csak lebegtem, de nem zuhantam sötét verembe, minden kis neszre összerezzentem. Furcsa álmot láttam, amire máig emlékszem: a csillagokon lépkedtem, az égből pedig egy különös dal szólt, és egyre csak vonzott és vonzott, bekúszott még a bőröm alá is. Aztán… Nézz bolondnak, Naomh, de… arra ébredtem, hogy tényleg hallom ezt a dalt. – Szünetet tartott; talán erőt gyűjtött a folytatáshoz, nem tudom, mindenesetre mély levegőt vett, s megköszörülte a torkát. – Lassan nyitottam ki a szemeimet, de csak a hajó árbocát láttam, meg az eget, a csillagokkal teleszórt, sötét-sötét eget. Először azt hittem, tényleg onnan jön a hang. Valóban dal volt, igazi ének, olyan, amiket még az angolok érkezése előtt hallhattunk a misén. Nehéz leírni, mert annyira szép volt, hogy mindenem belebizsergett.
   Hallottam már ehhez hasonló tengerészlegendákat, így sejtettem, mi következik. Átkoztam már magamat, amiért nem bírtam nemet mondani ennek az öregnek. Egyáltalán miért akarja rám erőltetni a meséit? Sokkal nagyobb bajok foglalkoztattak, sokkal hasznosabb is lehettem volna abban a pillanatban. De persze, túl gyenge voltam ahhoz, hogy visszautasítsam. Nem elég kegyetlen.
   -  Nem sokkal később a társaim is felébredtek. Mindannyian felültünk, és az égre bámultunk, mert onnan vártuk a megoldást. A többiek is hallották ugyanis az éneket, és ők sem tudták, honnan jöhetett. Igazság szerint én azt hittem, maga Szűz Mária fog megjelenni nekünk a saját valójában, hogy szent feladatot bízzon ránk és eltörölje a bűneinket, de szerencsére nem ő volt az. – A kis kuncogás, amit hallatott, éles ellentétben állt eddigi feszült magatartásával. -  Valamelyik idióta felkecmergett a padlóról, hogy körülnézzen a vízen is, mi viszont nem figyeltünk rá, csak akkor, mikor ugrándozni kezdett, s elkiáltotta magát: kutyaütők, ide gyertek! Úgy érzem, ez egy jó este lesz! Mi pedig mellé léptünk, s még a lélegzetünk is elállt. Csónakon közeledtek: több, mint egy tucat, szebbnél szebb, ám nagyon riadt tekintetű leány, akik egymásba kapaszkodtak, és hangosan énekeltek. Úgy képzeld el őket, mint az angyalokat, az arcukat mintha a mennyben faragták volna, a hangjuk pedig mindennél szebb volt. Lélegzetem visszafojtva hajoltam kijjebb a korláton, egyszerűen képtelen voltam hinni a szememnek.
   Talán megártott a rum, gondoltam, de ennek nem adtam hangot. – Az egyikük – egy gyönyörű fekete hajú, olajbőrű teremtés – felállt. Jó urak, kiáltott fel hozzánk. Ha nem lettem volna teljesen elkápráztatva, röhögtem volna a megszólításon, de akkor csak bámulni tudtam. Rögtön vágyat ébresztettek bennem, mindannyian. Ki ne érzett volna úgy? Szóval, az a csodás nő azt mondta, hogy a hajójuk zátonyra futott, s nincs hova menniük, a hideg éjszaka pedig a nyakukon van. Hát hogyne segítettünk volna! A leányok pont annyian voltak, ahányan mi, és egytől egyik csodásan szépek is. Az éneklést nem hagyták abba, miközben kötelet dobtunk, hogy közelebb vontassuk a csónakjukat. Aztán egy másik is felállt; úgy nézett ki, mint egy álom. Szőke, göndör haja volt, s olyan huncut, vágytól fűtött pillantása, hogy tudtam, nekem az az egy kell. – A székem karfájára könyököltem, arcomat a tenyerembe támasztottam. – Ez a teremtés mondta azt, hogy nem bízik bennünk, bizonyítsuk jó szándékunkat, mert mi van, ha lemegyünk értük, s ott helyben megerőszakoljuk őket? Ezzel nem vitatkozhattunk, így hát én és a társaim bizonygatni kezdtük, hogy semmi ilyen tervünk nincsen. Persze, hálni akartunk velük, de nem erőszakosan, nekem legalábbis nem ez volt a szándékom. Felmásztam a korlátra, s míg a többiek könyörögtek, én addig ahhoz az egyhez szóltam, amelyik a legjobban megbabonázott. Elővettem a lehető leggyönyörűbb szavakat, amik csak az eszembe jutottak, és csakis annak a leánynak a szemébe néztem, nem foglalkoztam a többivel, habár mindannyian csábítottak minket. Azután az, amelyiket én magam bókokkal teleszórtam, előrelépett, kigombolta az ingjét, s felfedte az egyik keblét, nővérei pedig megállíthatatlanul énekeltek mellette. Gondolhatod, hogy mennyire siettünk oda le hozzájuk, egyik társunk még a vízbe is vetette magát hívásukra. A leányok kihúzták, felvonták a saját csónakjukra, a matróz pedig kiválasztott egyet közülük, aki a csónak végébe hívta.
   -  Csak úgy felajánlották magukat? – kérdeztem borúsan.
   -  Több társam is leugrott utána, hamarosan pedig már igencsak szűkösen fértek a csónakba, főleg úgy, hogy a leányokat szinte mind két vállra fektették. Az ének közben egyre erősödött, mintha már nem is csak az a néhány leány énekelt volna, hanem egy egész hatalmas kórus, és bekúszott a fülünk alá, úgy vonzott minket, mint a mágnes. Azután… Nem tudom, minden olyan hihetetlen gyorsan történt, érted, leány? Éles kiáltás hangzott, egyik társunk pedig a leánnyal együtt eltűnt a vízben. Valami megreccsent odalent, a fedélközben, de mi még mindig nem eszméltünk fel, csak bámultunk, mint a borjak. A dal megremegtette a csontjainkat, olyan volt, mintha nem is történt volna meg az egész… Valószínűleg nem lep meg, ha elmondom, hogy egyszeriben a csónak is eltűnt, minden társunkkal együtt. Csak buborékok maradtak utánuk az óceán felszínén. – Felemeltem a fejem. – Csak álltunk ott, mint az idióták, de a dal még mindig nem hallgatott el, sőt, egyre hangosabb és vészjóslóbb lett. Tudod milyen az, mikor asszonyok vihognak valakin kárörvendőn! Na, olyan volt! Mintha egyenesen a pokolból szólt volna… Egymásra pislogtunk, nem tudtuk, mi történt és mi fog még történni, csupán akkor éledtünk fel, mikor az egész fedélzet megrázkódott, mintha a föld remegett volna meg. A hullámok felcsaptak, a sötétségbe pedig arany fény vágott, ami a víz alól derengett fel. Kétségbeestünk, visítottunk, mint a vágós malacok. Rohanni kezdtünk a semmibe, szánalmasan és megmenthetetlenül… - Eoin hangja megremegett, mintha még a mesélés is megriasztotta volna. Persze nem állt meg, rendíthetetlenül folytatta: - Sosem láttam még olyan pánikot. Az óceán dühöngött alattunk, a gyönyörű dal helyét sikítás és vijjogás vette át, a hajószerkezet csak recsegett és recsegett… Az utolsó emlékem erről az egészről az, hogy a vízbe zuhanok, az orrom telemegy, és elvakít valamiféle arany ragyogás.
   -  De valahogy… csak túlélte, nem? – Úgy döntöttem, belemegyek a játékba Eoin kedvéért.
   - Jaj, de nem is akárhogy! – Arcán halvány, kissé keserű mosoly jelent meg. Nagyot sóhajtott, vizenyős szemei kimeredtek az ablakon, a szirt, az óceán irányába. – Áine mentett meg.
   Ismerősen hangzott a név. Nem is kellett sokáig törnöm a fejem, hogy rájöjjek; ittlétem alatt ezt ismételgette Eoin lépten-nyomon: Áine, Áine, Áine. Csak hát sosem értettem, miért. – Képzeld csak el, Naomh – fújta ki a levegőt -, hogy mennyire meglepődtem, mikor egy úszó méretes roncsdarabon heverve ébredtem, a felkelő nap a szemembe tűzött, de ami a legfontosabb, hogy életben voltam. Minden tagom lefagyott, a fogaim vacogtak, és egy darabig abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok. Nyújtogattam a kezemet, aztán a lábamat, ébredeztem kicsit, s kezdtek visszatérni az emlékeim. Rájöttem, hogyan kerültem a fedélzetről a vízbe, és rögtön rettegés fogott el. Ekkor azonban valaki megszólalt, és azt mondta: ne aggódj, biztonságban vagy. Áine volt.
   -  Ki Áine? – tettem fel végre a kérdést.
   -  A leglélegzetelállítóbb lény a földkerekségen – vágta rá Eoin. Hangjába aztán visszatért az ábránd és a vágyódás, mintha Áine itt lett volna a szobában, s neki intézhette volna a szavait. – A roncsdarabba kapaszkodott a vízből, amin lebegtem. Rápillantottam, és egy tiszta, tökéletes női arcot láttam, arany, víztől összetapadt göndör fürtöket, és sárga, de ennek ellenére kedvesen csillogó szemeket. Jól szemügyre vettem őt, és megláttam a vállán csillámló pikkelyeket, amikről visszaverődött a napfény, ahogy pedig a száját nyitotta, hegyes fogacskákat vettem észre. Rögtön tudtam, mi ő és ki ő, így rettenetesen megrémültem. Kiáltottam, szidtam és követeltem, hogy mondja el, hol vannak a társaim. De ő csak kuncogott, majd levedlette a pikkelyeit, szájából eltűntek a hegyes fogak, és igazi, csodálatos leánnyá változott. Felismertem; ő volt az, aki az éjjel legelőször kacérkodni kezdett velünk, akit már akkor rögtön megkívántam. A napsütésben még szebb volt, mint sötétségbe burkolózva, a hangja pedig édes volt, megnyugtató. Mégis, azt hittem, be akar kebelezni, mint a társaimat. Nem én, mondta ő. Ha meg akarnálak ölni, már rég megtehettem volna. Akkor ezen elgondolkoztam, és sok óráig csak bámultuk egymást, én keresve a pillanatot, amikor majd felugrik, hogy elkapja a torkom, ő pedig apró mosollyal az ajkán, türelmesen várva a megnyugvásom. Végül felemelte a kezét; először megriadtam, mert ujjai között úszóhártya feszült, de ő csitítani kezdett, s énekelni egy dallamot, amit nem ismertem, de ősibbnek hangzott, mint maga a Biblia. Mielőtt bármit szólhattam volna, Áine megelőzött: abbahagyta az éneklést, és így szólt: hallod? Ezzel a dallal csábíthatnálak be magam mellé, hogy aztán jóllakhassam veled, ha ezt akarnám. Már rég megtehettem volna, mert nagyon könnyű lenne. De nem akarom. Nem kell rémüldöznöd, nem foglak bántani. És valóban nem bántott, én pedig hamarosan szerelemre gyúltam iránta. Tudod, Naomh, máig sem tudok rájönni, miért hagyta meg az életem aznap éjjel, és miért ajándékozott meg saját magával. Merthogy ezt tette; kis lakatlan szigetre vezetett, s egyszerűen kisétált a vízből. Lábbá lett a halfarka, és habár eleinte ügyetlenül járt-kelt, én segítettem neki. Estére már a tábortűz mellett táncoltunk kifulladásig, azután pedig… - Ábrándos mosolya egy kissé szemtelen, huncut görbületté vált. – Nos, nekem adta magát. Nem egyszer, nem kétszer, hanem heteken keresztül minden egyes nap. Soha nem akartam eljönni onnan, hiszen élelmet találtam a szigeten, és a lehető legjobb társaságom volt, amit csak kaphattam. Ne, ne érts félre, nem csak azért mondom ezt, mert hált velem. Persze az sem volt rossz, de… ő valahogy más volt, mint a többi nő, akiket eddig ismertem. – Talán azért, mert nem nő volt, gondoltam, de ezt nem mondtam ki hangosan. – Máig képtelen vagyok őt kiverni a fejemből.
   -  Hogy ért aztán véget?
   Eoin legnagyobb meglepetésemre mosolyogni kezdett, meghallva a kérdésem. Megrázta a fejét, szemei kimeredtek az ablakon, egy pillanatra pedig mintha a meghatottság könnyei futottak volna beléjük. Gerincemen hideg futott végig, a csend a bőröm alá kúszott, s hirtelenjében mindent eltörölt a fejemben. Eoin válaszára vártam.
   -  Nem ért véget, Naomh. Soha, egyetlen pillanatra sem.


ËËË


Nyugodt volt az éjszaka.
   A magas fűben ciripelő tücskök a közelgő derűs idő ígéretét énekelték meg, míg az óceán a maga dühével a szokásos aláfestést engedte fülembe. Megpróbáltam megszámolni, hány napja érkezhettünk meg, de egyszerűen képtelen voltam. Aztán el akartam képzelni, mi lehet most Ballybunionban, s amikor nem sikerült, majdhogynem saját magamra haragudtam meg. Az égre néztem, amin jól láthatóan rajzolódtak ki a csillagok, a hold szorgosan ontotta sápadt fényét. Felegyenesedtem, vettem egy mély levegőt, majd felemeltem a kezeimet, hogy aztán jó szorosan összekulcsoljam őket. Szememet lehunyva próbáltam magam elé képzelni a víz alatti, hideg barlangot, ahova még a városomban gyűltünk mi katolikusok, hogy azt tegyük, ami Istennek tetszik.
   Édes Istenem, kezdtem magamban. Meglepődtem, mennyire könnyen jöttek a szavak, mennyire egyszerűen hódoltam be, amihez az évek során sokszor túl büszkének bizonyultam. Add – folytattam -, hogy mindenki, akit hátrahagytunk Ballybunionban – Callum, Conall, Sally, a Taibhse és legénysége, de még a legutolsó patkány is a pék pincéjében -, jól legyen, s hamarosan újra láthassam őket. Add, hogy Finbarr életben legyen, szabadon a többi ifjúval, valamerre Ír hon rónaságain, épen és egészségesen.
   Kezeim megremegtek, s éreztem, hogy hamarosan rám tör a sírás, így hát gyorsan lezártam magamban a dolgot. És végezetül, add Urunk, hogy Éirie földje szabad legyen egyszer. Ámen.
   -  Ámen – suttogtam magam elé a szélbe. Percekig bámultam az éjszakát, halkan szipogva, szemeimet törölgetve. Én igazán nem sírtam sokat, csupán néhány könnycseppet morzsoltam el, mégis, sokkal jobban éreztem magam. Könnyebbnek.
   Közeledő léptek zajára kaptam fel a fejem, meg a kutyát csaholására, akik már akkor feltűntek előttem, mielőtt feleszmélhettem volna. Mosach és Rí, amint megláttak, vágtába kezdtek, és játékosan ugráltak körbe, apró morranásokat hallatva.
   Lucas jelent meg utánuk, kezében kötelekkel és egy vasvillával. 
   Mindketten megdermedtünk, habár pár másodperccel ezelőtt még felvidulva dörgöltem Rí fejét, és hagytam, hogy Mosach az arcomat nyalogassa. Lucas leeresztette a karját, a vasvillát a falnak támasztotta, és lassan közelebb lépkedett. Furcsa kifejezés ült az arcán, amit képtelen voltam megmagyarázni.
   -  Naomh – szólt, és nem mondott többet.
   -  Én csak… - kezdtem, aztán rájöttem; minek is magyarázkodjak? Lucas maga a titkok tengere, igazán nem szorul arra, hogy én beavassam a sajátjaimba. Így hát néma maradtam.
   -  Meghallgattad az apámat, mi? – kérdezte meglepően melegen, megsimítva egyik kutyája szürke fejét.
   -  Meg – feleltem halkan, gyorsan megdörzsölve az arcom, nehogy feltűnjenek neki félig felszáradt könnyeim. Persze ezzel a mozdulatommal valószínűleg csak még feltűnőbbé tettem a dolgot. Erősen emlékeztetett ez arra az éjjelre, mikor még úton voltunk, és Killaloe-ban szálltunk meg, Potrohos Pat fogadójában. Nem akartam megint olyan gyengének látszani előtte, ezzel együtt azonban egy kicsit jól esett volna, ha megint elpanaszolhatom neki, ami bántott.
   Lucas elfordította a fejét, hogy egy kis ideig a szirt irányába nézzen, testét a falnak támasztotta, s mintha erősen gondolkodott volna valamin. – Hiszel az ilyesfélékben? – kérdezte aztán, mire összevontam a szemöldököm. – A szirénekben, és hasonlókban.
   -  Nem különösebben – ráztam meg a fejem. – Bár sok olyan embert ismerek, aki viszont igen. Sosem tudjuk, mi az igazság. Édesapádnak mindenesetre jó a mesélőkéje, szép kis történetet álmodott meg. És… te?  Mit gondolsz az ilyen tengeri legendákról?
   -  Én abban hiszek, amit látok – vonta meg a vállát. – Például azt is látom, hogy Paddy egyre jobban néz ki.
   -  Sosem gondoltam, hogy tetszik neked – csíptem oda óvatosan, mire Lucas aprót nevetett, fejét rázta, de arca hamar megkomolyodott. Kifújta a levegőt, aztán előrelépett, és letelepedett mellém a verandára – nem olyan közel, hogy hozzám érjen, de nem is túl messze.
   -  Holnap elküldöm Íomhart, hogy adja hírül a dolgot – mondta színtelenül.
   Nagyot nyeltem. Hiszen már az elejétől ezt akartam; minél gyorsabban szabadulni! Úgy képzeltem, hogy hatalmas vigyorral az arcomon fogok elvágtatni innen, és magam mögött hagyni a bujdosást itt, az Isten háta mögött. Azt gondoltam, hogy egyszerű lesz majd megtalálnom az öcsém, és ketten lovagolhatunk majd haza anélkül, hogy bármelyikünket is baj érte volna.
   Azonban most, hogy Lucas szájából hallottam a lezáró mondatot, hirtelen mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Kiegyenesedtem, megacéloztam magam, kezeimet összefűztem az ölemben, és csak ennyit mondtam: - Rendben.
   Jó ideig némán ültünk a verandán. Lucas lefelé nézett, de a szemei kissé oldalra sandítottak, mintha a csizmám orrát mustrálták volna. Én gondolatban százfelé szakadtam; igyekeztem leplezni megrendültségemet, amit még én magam sem értettem.
   Akármennyire is nehezemre esett, be kellett vallanom; jól éreztem magam a Mollown háznál. Akaratom ellenére hoztak ide, mégis, az itteni élet sok mindenre rávilágított. Élveztem a fizikai munkát, mert elterelte a figyelmemet arról, ami épp Ír honban zajlott, arról, hogy fogalmam sem volt, mi történt a családommal. Itt, az óceán mellett, távol a rohanó kikötőtől és az angol rendfenntartók vizslató tekintetétől egészen megnyugodhattam, teleszívhattam levegővel a tüdőm, és végre bizsergést érezhettem a testemben; hol ilyen, hol olyan értelemben. Láthattam, hogyan lesz boldog Oonagh, hírt kaphattam egy kis, új élet érkezéséről.
   Az elmúlás volt az, ami olyannyira lesújtott. Itt mintha egy apró, különálló kis tavaszba csöppentem volna, de amint elvisznek a lázadók, újra körözött személy leszek. Nem hagyhatom majd egyedül Finbarrt, még egyszer nem, és ha ő lázad, nekem is azt kell tennem. Az én apró, jelentéktelen kis boldogságomat a gyűlölet, és a háború fogja elsöpörni.
   Oldalra pillantottam, s gyomrom furcsa görcsbe rándult. Lucas felém nézett, én pedig rá, és abban a másodpercben be kellett vallanom magamnak, hogy ő is egyike lesz azoknak a dolgoknak, amik hiányozni fognak.
   -  Biztos vagyok benne, hogy megtaláljátok egymást a testvéreddel – szólalt meg végül kedvesen, bár bárcsak inkább ne tette volna, ugyanis ez a mondata újabb feszítő gombócot hozott a torkomba.
   -  Én annyira nem – mosolyodtam el komoran -, de mindent meg fogok próbálni. Nincs más választásom.
   Anyám a legtöbb dologban a társadalom által elvárt forma szerint igyekezett nevelni, de egyvalamihez ő is ragaszkodott, ami azért nem tartozott a leányok felé létező általános elvárásokhoz: ahhoz, hogy soha ne üljek tétlenül. Most is azt mondta volna, hogy nekem bizony meg kell találnom Finbarrt, s ezek után el nem szabad eresztenem.
   Lucas felsóhajtott. Tördelte kicsit a kezeit, hol a földre pillantott, hol fel rám, így pedig igen tanácstalannak látszott. Szívem ok nélkül kezdett hevesebben kalimpálni, ujjaim félretűrtek egy előrelógó hosszú tincset az arcomból.
   -  Sokat gondolkodtam ezen – törte meg aztán a csendet. – És sokat beszéltem róla az apámmal is. Tudod ő, sok mindent… khm, úgy értem én bízom a megérzéseiben. Én… azt hiszem, tartozom neked valamivel.
   Mégis mivel? - akartam megkérdezni, ám a torkomon nem jött ki hang. Nem értettem, mit akar.
   -  Tudom, hogy láttál néhányszor – bökte ki lassan Lucas. – Láttál… éjjelente. – Megmerevedtem. Honnan tudhatott erről? Hiszen mindig igyekeztem észrevétlen maradni, ugyanúgy, ahogy Lucas, aki mintha többször is hátrapillantgatott volna a válla fölött, s aki nem véletlenül éjszaka járhatott ki. Volt néhány ötletem, kezdve az alvajárástól egészen addig, hogy hasonló titkos miséket szerveznek az itteni barlangrendszerekben is, mint odahaza, de valahogy éreztem, nem ott kell keresnem a megoldást.
   -  Én csak… - kezdtem, de Lucas megrázta a fejét.
   -  Nem, nem! Semmi baj. – Mély levegőt vett, aztán mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra úgy éreztem, képtelen vagyok nyelni, vagy akár megmozdulni. Feszülten vártam. Egy hideg fuvallat megemelte Lucas szőke tincseit, a hold fénye kirajzolta a homlokát barázdáló ráncokat. – Azt hiszem, először azt kéne tudnom, megbízol-e bennem.
   Ujjaim a szoknyámba markoltak, az egyik kutya pedig figyelmet követelve hajtotta a fejét az ölembe, de nem törődtem vele.
   -  Bízom benned – válaszoltam tiszta hangon.
   Lucas halványan elmosolyodott, de ez az ábrázat olyan hirtelen fordult át komolyságba, mintha a derűt csak a szél fújta volna el.

   -  Naomh, azt hiszem, hogy tudom, hogyan tűnnek el azok a hajók. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése