Ház
a szirten
Az
óceán a fülünkbe énekelt.
Egy idő után a táj lejteni kezdett, az éles
sziklákkal tűzdelt szirt alacsonyodott, mi pedig a homokos parton találtuk
magunkat. Bal oldalunkon hullámzott a hatalmas, beláthatatlan víztömeg, jobb
kezünk felől a sötétzöld, borús táj húzódott végtelenül. Kihúztam magam a
nyeregben, Béar patája a fakó sárga homokba süppedt minden egyes lépéssel.
Lucas csettintett a nyelvével, mire hátasa
élénk ügetésben indult meg a part mentén. A szél a hajamba kapott, ahogy Béar
utána iramodott, lehagyva Oonagh-t és Paddy-t, akiknek lova megmaradt a
kényelmes cammogásnál.
Most az egyszer meg sem próbáltam
visszafogni. A következő pillanatban már vágtattunk a parton, én pedig
kiemelkedtem a nyeregből. Hátasom mintha felismerte volna az ismerős tájat;
magabiztosan robogott előre, követve Cailínt, aki megdöbbentő lendülettel
szelte a homokot. Szoknyám lobogott a levegőben, a szél elsüvített a fülem
mellett, bal kezem az óceán felé húzta a szárat. Béar követte az utasításom,
megindult a kifelé nyújtózó hullámok felé.
Felnevettem. Egy kis időre minden aggodalom
elszállt, minden bizonytalanság; csak az alattam mozgó izmos test létezett, és
a minket körülölelő természet. Már csüdig gázoltunk a vízben, mikor Lucas
mellém ügetett, arcán széles mosoly ült.
-
Tetszik, igaz? – kérdezte meglepő vidámsággal, kiülve Cailín
ficánkolását, aki igencsak élvezte a mártózást.
Felegyenesedtem; elsöpörtem pár tincset az
arcom elől, és akaratlanul is viszonoztam a vigyort. – Szép hely ez a te
otthonod.
- Á,
ez még csak amolyan szomszédság! – Csettintett a nyelvével, mire Cailín
felkapta kantárnélküli, busa fejét, aztán ugrott egyet, hogy tovább vágtázzon a
sekély vízben, a part mentén. Hátrapillantottam a vállam fölött, és újra
elkuncogtam magam, mikor megláttam a csókolózó Oonagh-t és Paddy-t. Jobb lesz,
ha lassan papot hívunk, gondoltam, azután kezembe vettem a kantárszárakat, hogy
Lucasék után engedjem a lovam.
Pár perc múlva már mindannyian egyvonalban,
az óceán mentén lovagoltunk. Szoknyám alja átázott, de ez cseppet sem zavart;
egyszerűen élveztem a rövid életű, újonnan kapott kis szabadságot, ami az egész
testemet átjárta, s felpezsdítette. Az ég tisztulni látszott, a szél inkább
érződött frissítőnek, mint jegesnek, az óceán zaja pedig a saját otthonomat
juttatta eszembe.
Most azonban Lucas Mollownéban jártunk.
-
Odanézzetek! – mutatott előre, arcán leplezetlen lelkesedéssel.
A távolban karcsú szirt magasodott, messze
benyúlva a hömpölygő óceán fölé. Előrehaladva újabb sziklafal emelkedett
mellettünk, a sima homoksáv egyre csak keskenyedett.
-
Jobbra tartsatok, szárakat erősen fogni! – utasított Lucas, s a
sziklafal lábához irányította lovát.
Visszafojtott lélegzettel pillantottam fel.
Fenséges látványt nyújtott a fölénk tornyosuló sziklamonstrum, szegélyezve a
partot, széles árnyékot vetve ránk. Ekkor megpillantottam valamit a távolban;
az előbb még lényegtelen kis pontnak tűnt az óceán fölé benyúló szirt hátán,
most azonban egy ház körvonalai rajzolódtak ki ott, körülötte sirályok
keringőztek a levegőben. A sziklafal elzárta előlünk a napot, a hullámok egyre
nagyobb erővel csapódtak nekünk – immár a hajam is kapott belőle.
Azután a biztonságos homoksáv egyszerűen
elfogyott.
Lucas hátrapillantott, hogy megvagyunk-e
mind, majd megfordította Cailínt, s az eddig teljesen függőlegesnek látszó
sziklafalra mutatott.
-
Rázós utunk lesz fölfelé – mondta, kalapját mélyebben nyomva a fejébe.
- Itt
akarunk felmenni? – rökönyödött meg Paddy. – Hogy a fenébe?
Lucas intett, hogy léptessünk közelebb, mi
pedig engedelmeskedtünk. Felpillantva egészen meglepődtem; egy keskeny sávban
ugyanis a falba vájtak egy csúszós, meredek, ijesztően biztonságtalannak tűnő
lépcsőt. Vagy valami olyasmit. Nagyot nyeltem, és igyekeztem nem arra gondolni,
mi történne azzal, akinek a lova megcsúszik, és gazdájával együtt a mélybe
zuhan.
Lucas mintha észrevette volna, min
gondolkodom. – Semmi baj, Naomh. Ezek a lovak már vagy százszor megjárták a
lépcsőt, nem csak föl, hanem le is, nem kell aggódni. Annyi a lényeg, hogy
teljesen bízzátok rájuk magatokat. Csak semmi idegeskedés, vagy hirtelen
mozdulat. Nem szoktam ilyet mondani – fordította irányba hátasát -, de most az
egyszer csak úgy utazunk a lovon. Ők majd tudják, mit kell tenni. Oonagh –
biccentett a fejével -, ti mentek előre.
-
Szent szar – nyögte Paddy, Oonagh azonban furcsán nyugodtnak látszott.
Meglazította a kantárszárakat, csettintett a
nyelvével, Darach pedig megindult. Tudtam, hogy most én következem. Meg akartam
kérdezni, normális-e a félelmem, de ahhoz túl makacsnak bizonyultam. Nem
akartam, hogy Lucas tudja, mennyire tele a gatyám. Izzadt tenyeremet a
szoknyámba töröltem, azután tétova nélkül megindítottam Béart.
Elindultunk fölfelé.
A herélt patája hátborzongató hangon
csikorgott a nedves sziklán, teste megnyúlt, ahogy a lépcsőn kaptatott.
Előredőltem, testem a nyakára simult, ujjaim a sörényét markolták. Nem tudtam,
hova nézzek; ha előre szegeztem a pillantásom, láttam, hogyan csúszkál az
előttünk mászó ló, és azt is, hogy milyen messze van még az út vége. Ha lefelé
bámultam, a szürke, néhol egyenetlen és ijesztő lépcsőfokok zavartak össze. Így
hát inkább lehunytam a szemem, magamban könyörögve, hogy Béar ne csússzon meg.
Annyi szent, hogy a lovak egyáltalán nem
estek kétségbe. Lassan, de biztosan haladtak, s feljebb érve már a sziklák sem
csúsztak, csupán hepehupásak voltak. A halálfélelem azonban nem múlik el egy
pillanat alatt, gyomrom még mindig apró gombócként szorult össze.
Végül hihetetlen hirtelenséggel estem túl
rajta. Pár perc múlva már csak arra eszméltem, hogy Béar ellöki hátsó lábait az
utolsó lépcsőfoktól, a nap pedig elvakít. Szemem elé kaptam a kezem, s csak
utána markoltam rá a kantárszárra.
-
Istenkém – hallottam magam előtt Oonagh-t, aki a következő pillanatban
felkuncogott. – Mollown, az mind a tiéd?
Lassan engedtem le napellenzőként feltartott
kezemet. Olyan érzésem támadt, mintha a régi legendákba csöppentem volna,
amiket a pattogó tűz mellett meséltek nekünk; a smaragdzöld fűszőnyeg addig
ért, míg a szemem ellátott, a nap sugarait visszatürközve. Tőlünk balra a szirt
hosszú kiszögellésének tövén egy kőből épült kis ház, mellette pedig egy
nagyobb, pajtaszerű épület állt. S egyenesen, a látóhatárig mindenfelé lovak
legeltek.
-
Igen. – Lucas meg sem próbálta palástolni a büszkeségét. – Gyertek! –
Azzal a ház felé indult, átszelve a lovak hasáig érő fűtakarót.
- És
azok mind a te lovaid? – kérdeztem hitetlenkedve. Az állatokat nem vette körül
karám, vagy kerítés; szabadon legelésztek a szirt közelében, elszórt kis
csapatokban. Talán három tucat is volt belőlük.
- Az
enyémek, igen.
Közelebb érve észrevettem, hogy a ház
melletti épület azért tűnt olyan nagynak, mert igazából kettő volt belőle,
szorosan egymás mellé felhúzva. Nem értettem, mi célja lehetett ennek, de
figyelmem gyorsan el is terelődött, mikor megpillantottam a nőt, aki sebes
léptekkel indult meg felénk a kőház előtti pitvarból, szétkergetve néhány
szabadon kapirgáló tyúkot.
- Mr.
Mollown! – kiáltotta, hangjából sütött a megkönnyebbülés. – Csak, hogy itt
vannak!
Főkötője vakítóan fehérlett, csak úgy, mint
barátságos mosolya, amivel közelített. – Istenem, de fáradtnak tűnnek! Ne
aggódjanak, már mindennel elkészültem és bizonyára nagyon éhesek is!
- Jó
hallani, Éabha – felelte Lucas, lábát átvetve Cailín hátán. Könnyedén landolt a
fűben, s már neki is látott, hogy ott helyben lenyergelje a kancát. Abban a
pillanatban nem igazán tudtam, mit kezdjek magammal, olyan gyorsan történt
minden. Tanácstalanul pislogtam társaimra, akik közül Oonagh épp megpróbált
lekászálódni Darach nyergéből, anélkül, hogy lesodorja magával Paddy-t is. – Ő
itt a házvezetőnőnk, Éabha – mutatott a mosolygós középkorú nő irányába Lucas.
– Éabha, ők ott Oonagh és Paddy, ez a leány pedig Naomh.
-
Isten hozta magukat. No, nyergeljenek le gyorsan, aztán jöjjenek, meleg
húsleves vár odabent. Ó, Mr. Mollown – szólt Lucasnak, aki már karjára vette a
saját nyergét, és elbocsátotta Cailínt. A ló teljes természetességgel fordult
meg, és ügetett a ménes irányába, hogy aztán rögtön legelni kezdjen. Béar
vágyakozva pislogott utána, mire észbe kaptam, és én is leugrottam a fűbe. – Az
édesapja már nagyon várta, siessen be hozzá!
-
Megyek is. Gyertek majd utánam! – szólt nekünk, majd elindult a ház
felé. Éabha nem követte.
-
Hosszú utat tettek meg, igaz? – kérdezte aggódva, miközben én Oonagh
segítségére siettem a lenyergelésben. – Ön a sebesültünk, minden bizonnyal –
fordult Paddy felé.
A férfi átvetette karját Oonagh nyakán; még
mindig szüksége volt a támogatásra. – Igen, hölgyem – válaszolta meglepően
kedvesen. Éabhának biztosan imponált a „hölgyem” megszólítás, mert arcán még
melegebb mosoly terült szét.
- Az
én levesemnek nincsen párja – mondta a ház felé vezető, kitaposott ösvényen
vezetve minket. – Se perc alatt jobban lesz tőle. Paddy a neve, igaz? – Meg sem
várta a választ, de máris tovább találgatott. – Maga pedig Oonagh, ezt a nevet
lehetetlen elfelejteni. Az egyik húgomat is így hívták, Isten nyugosztalja! – A
lány már nyitotta a száját, talán, hogy részvétet nyilvánítson, Éabha azonban
belé is beléfojtotta a szót. – Az ön nevét viszont nem tudom hirtelen
felidézni, kedves – pillantott rám a válla fölött. – Valami különleges volt,
úgy emlékszem…
-
Naomh – világosítottam fel gyorsan.
- Milyen gyönyörű név! És milyen fontos
jelentéssel bír! – Magamban megforgattam a szemem; tudtam, hogy anyám is emiatt
adhatta nekem ezt a nevet. A naomh
szó keltául ugyanis azt jelentette: szent.
Közelebb érve a Mollown ház nagyobbnak
bizonyult, mint amilyennek a sziklafal lábától látszott. Kőből épült, falait
néhány helyen borostyán hálózta be, a kéményből halvány füstcsík tekergett az
ég felé. Mielőtt Éabha belökhette volna a faajtót, ugatás ütötte meg a fülem, s
pár másodperc múlva a nagyobb faépítmény mögül két testes ír farkaskutya
kocogott elő.
- Nem
kell aggódni – szólt hátra a házvezetőnő. – Mosach és Rí csak az idegenekre, és
a farkasokra veszélyes. – Azzal már indult is befelé. Én azért még vetettem egy
óvatos oldalpillantást a két szürke, drótszőrű ebre, amelyek marja olyan
magasnak tűnt, mint egy pónié. Megszaporáztam a lépteim.
Itt nem volt előszoba, ahogy a kis
ballybunioni lakásokban. Egy tágas helységbe értünk, ahova elszórtan
karosszékeket helyeztek, az egyik lemeszelt falat egy tekintélyes méretű
szekrény foglalta el. Egyetlen ablaka a szirt kiugró csúcsa felé nézett, ami az
óceán fölé nyújtózkodott; furcsa volt ez az élénkzöld tű, ami belefúródott a
nagy szürkeségbe maga alatt.
Paddy a következő szoba előtt tántorodott
meg. Oonagh megtartotta, de könyörgő tekintete elárulta, mennyire elkelne egy
kis segítség. – Bocsánat – lehelte Kavanagh, mikor odaléptem, hogy támaszt
nyújtsak.
- Ó,
Istenem! – sopánkodott Éabha. – Hol van ilyenkor Íomhar, hogy segítsen? – Habár
fogalmam sem volt, kiről beszél a nő, azért bólogattam, mert tényleg igencsak
hasznos lett volna egy harmadik támogató Kavanagh-nak, akit majd’ egy mázsásnak
éreztem a vállamon.
-
Talán előbb egy kiadós alvás kéne neki – vetettem fel. – Megmutatná,
kérem, hol tud lefeküdni?
Szűk lépcsősoron húztuk fel Patricket, ami
egy hasonlóan szűk folyosójú emeletre vezetett. Három ajtó nyílott innen, Éabha
az egyiken nyitott be. Az orromat rögtön megérintette a friss szalma illata, a
kis négyzet alakú szobába egy apró ablakon át szivárgott be a fény. A padlóra
három, egymástól különálló méretes szalmazsákot terítettek, fehér ágyneművel
leborítva.
- Ne
haragudjanak – szabadkozott a házvezetőnő -, de sajnos nagyon sebtében kellett
elkészülnöm. Elég későn hozták a hírt, hogy milyen vendégeket hoz Mr. Mollown.
- Ó,
ez tökéletes lesz, hölgyem – sóhajtotta sóvárgón Paddy. Valószínűleg már minden
tagja csak az alvást kívánta, semmi mást. Óvatosan eresztettük le a rögtönzött
ágyra, aztán Oonagh sietős csókot nyomott a férfi homlokára, majd a fülébe
suttogott valamit. A férfi fáradt, de mégis felismerhetően kaján mosolyából ki
tudtam találni, mihez kapcsolódott a rövid, elsúgott üzenet.
A folyosóra érve Oonagh megszólalt: - Van a
környéken egy füvesasszony, vagy doktor, vagy bárki, aki meg tudná majd
vizsgálni? – Éabha habozott.
-
Maguk házasok? – kérdezte aztán, jóval élesebben, mint ahogy eddig szólt
hozzánk. Hát persze, gondoltam. A hölgy valószínűleg mélyen vallásos volt, és
nem nézte volna jó szemmel azt, amit Oonagh és Paddy műveltek már egy ideje,
eskü nélkül. Hát, még ha megtudná, mivel foglalkozott a lány Ballybunion bordélyházában!
Úgy éreztem, nem szabad magunkra haragítanunk Éabhát.
-
Jegyesek – válaszoltam gyorsan.
Oonagh rögtön beszállt a játékba. – Igen,
jegyesek vagyunk. Tehát, van a közelben valaki, aki majd ellátja a vőlegényem?
– Az utolsó szót kiejtve hangjából csöpögött a gúny. Tudtam, hogy egyáltalán
nem hisz a házasságban, és az ahhoz hasonló láthatatlan béklyókban.
-
Anyám – Isten nyugosztalja – füvesasszony volt, én magam pedig
eltanultam tőle a legtöbb trükköt – mondta már sokkal fesztelenebbül. – Ránézek
a fiatalemberre, amint felébredt. Most pedig jöjjenek, tömjék meg a gyomrukat!
Esküszöm, hogy az én húslevesem a legjobb egész Kerry megyében.
A ház egy, még ismeretlen részéből nevetés
harsant, ahogy végigmentünk egy sötét, földszinti folyosón. Hallottam magam
mögött Oonagh lépteit is, a vér ütemesen dübörgött a halántékomban. Fogalmam
sem volt, miért izgultam.
-
Erre, lányok – intett Éabha, s belépett az egyik ajtón. A nap fénye az
arcomba áradt, amikor átléptük a küszöböt, a szemközti falat ugyanis egy
méretes ablak foglalta el. Innen az egész mezőre rá lehetett látni, csak úgy,
mint a legelésző lovakra, amik úgy sütkéreztek a szabadban, mint a kőre kifekvő
gyíkok.
Ez lehetett az étkező. Középen hosszú
faasztal állt, megterítve, üres székekkel maga körül. Már vártak minket; egy
konyhaszekrénynek támaszkodva ott volt Lucas, kezeit karba fonta, tekintetét
felénk fordította. Mellette szeplős, langaléta legény lebzselt, aki nem lehetett
idősebb nálam, a haja pedig ugyanúgy vöröslött, mint Oonagh-é. Felvont
szemöldökkel futtatta végig rajtunk tekintetét, mire rögtön eldöntöttem
magamban, hogy nem kedvelem. Ismertem ezt a szemtelen pillantást.
Az asztalfőt hosszú, ősz hajú öregember
foglalta el, karakteres, kissé nagy orrával – amire a fiáé igencsak hasonlított
- és bizalmatlan, vizenyős barna szemeivel furcsán nyugtalanító látványt
nyújtott. Segélykérően pillantottam Lucasra, aki gyorsan megköszörülte a
torkát. – Nos, ők lennének a vendégeink: Naomh és Oonagh. Ő itt a lovászom,
Íomhar – intett a pimasz vörös felé -, ő pedig Eoin Mollown, az édesapám.
Éabha gőzölgő húslevest pakolt elénk.
Mindannyian asztalhoz ültünk; Oonagh mellé kerültem, szerencsére Lucasszal, és
nem Íomharral szemben. Csendben kanalaztunk egy ideig; eddig nem is vettem
észre, mennyire mardosott az éhség. Most alig bírtam megállni, hogy ne
habzsoljak, Éabha levese ugyanis tényleg mennyei volt. Még azzal sem törődtem,
hogy a kialakult helyzet igencsak furcsa lehetett az itt lakóknak – senki sem
szólt egy szót sem.
A falra patkókat akasztottak, de hely jutott
egy kelta, fonott keresztnek is, amit épp kiszúrtam egy kis leves lenyelése
közben. Nem sok helyen lehetett ilyet látni; a katolikus kereszt mellett ez is
tiltott szimbólumnak számított, hiszen a nemzeti érzésünket erősítette.
Lucashoz valószínűleg nem gyakran értek el katonák, vagy akár ellenőrök.
- Itt
ez a két leány – szólalt meg hirtelen Lucas apja elmélázó arccal -, mindketten
szépek, mint a csillagok. Ezeket üldözik azok az angol kutyák?
- És
egy másik társukat, apám – bólintott Lucas.
- Még
egy leány?
- Nem
– válaszolta a fia türelmesen. – Ő férfiember, és ápolásra szorul.
- Még
egy savanyú férfikép… Mosolyokat akarok látni, asszonyi mosolyokat – sóhajtott
fel. A kívánsága roppant őszintének, és ami a legmeglepőbb, ártatlannak tűnt.
Felpillantottam a tányéromból, s szembetaláltam magam Lucas aranybarna
pillantásával; valamiért muszáj volt elmosolyodnom.
-
Látod? – mutatott rám az idősebb férfi. – Nem csak hogy mosolyognak, de
még szépen is.
Éreztem, hogy pír kúszik fel a nyakamon.
Ahogy oldalpillantást vetettem Eoin Mollownra, az ő szája sarkában is apró
kunkor ült. Oonagh nem mondott semmit; kedvetlennek látszott, már-már unottnak.
A következő pillanatban Éabha tűnt fel, a második fogással – egy egész csirkét
hozott fatálon. – Levágtam a legnagyobb tyúkot a reggel, ahogy kérte, Mr.
Mollown.
-
Köszönöm – mondta Lucas. – Kérem, mindenből tegyen félre Paddynek is.
-
Megint rosszabbul van – szúrta közbe keserűen Oonagh, mire az eddig nem
túl beszédes Íomhar is megszólalt.
- Mi
baja van?
-
Meglőtték menekülés közben. Szívós ember az biztos, kibírta a majdnem
két hetes utazást idáig. – Lucas önkéntelenül is felpillantott, a hálószobánk
irányába.
-
Volt, hogy nem sokon múlott – szóltam én is -, de mindig megúszta.
-
Talán most majd nem ússza meg! – Oonagh az asztalra tette evőeszközét, s
eltolta maga elől a csirkét. – Köszönöm, nincs étvágyam. – Azzal felállt, és
szoknyájának suhogásával kísérve kivonult a konyhából. Pár pillanat elteltével
hallatszottak sietős, futó lépései az emelet felé vezető lépcsőn.
Kínos csend telepedett ránk. – Szegény leány
– rázta a fejét Éabha, miközben elkezdte lepakolni Oonagh terítékét. – Elvégre
a vőlegénye az az ember.
Lucas összeráncolta a szemöldökét, és kérdőn
pillantott rám, mire alig észrevehetően megcsóváltam a fejem. Oonagh soha, de
soha nem menne hozzá senkihez, még olyanhoz sem, akit igazán szeret; kezdtem ugyanis
egyre inkább azt hinni, hogy őt és Patricket nem csak a testi vágy köti össze.
ËËË
Nem
éreztem helyénvalónak, hogy ebéd után én is felmenjek a szobánkba. Oonagh-éknak
kellett egy kis idő kettesben, és eldöntöttem, hogy ezt minden nap megadom
nekik. Ki tudja, meddig képes még Paddy harcolni a lázzal?
Kora délután slisszoltam ki a házból. Az ég
kissé beborult a reggelhez képest, a hűvös óceáni szél pedig folyamatosan fújt,
de mindenhol jobban éreztem magam, mint odabent. Csak egy kis magányra vágytam.
Gyalogolni kezdtem a magas fűben, a körülöttem elszórtan legelő lovak
érdeklődve emelték fel a fejüket, ahogy elhaladtam mellettük. Mindannyian
kicsattantak az egészségtől; a szőrük csillogott, hasuk kerek volt a sok
legelnivalótól. Legalább őket nem befolyásolja az, ami az országunkban folyik!
Olyan messze mentem, hogy a ház már nem is
látszott. A legelőt másik oldalról egy erdő határolta, aminek fái rettenet
sűrűn nőttek, elzárva minden fényt az alattuk elterülő avartól. Ennek a rengetegnek
a széléhez telepedtem le, lábaimat felhúztam, és magamhoz öleltem, miközben
gondolataim már igencsak messze jártak.
Nem vesztegethettem az időt. Meg kellett
tudnom valamit Finbarr-ról, és az otthoniakról is, és minél előbb el kellett
volna jutnom Galway-be is. Ha az öcsém még életben van, akkor ott megtalálom.
Hát akkor meg mi tart vissza? Nagyot nyeltem; akár elköthetném Lucas egyik lovát,
és nekivághatnék egyedül is. De az utak nem voltak biztonságosak egy magányos
fiatal lánynak, ráadásul térkép nélkül csak találgatni tudtam, merre kellene
indulnom. Aztán meg, kinek lenne szíve meglopni Lucast azok után, amit értünk
tett? Megráztam a fejem. Biztos, hogy nem én lennék az.
Gondolataimból egy éles nyerítés rántott ki.
Fejemet felkapva egy ügetve közeledő lovat pillantottam meg, ami olyan
magabiztossággal, előrecsapott fülekkel kocogott, mintha direkt jött volna
erre. Amint közelebb ért, ráeszméltem, hogy Cailín az. Nem tudtam, felálljak-e,
vagy inkább maradjak a helyemen, de mire dönthettem volna, a kanca már meg is
torpant előttem. Orrlyukai kitágultak, fejét magasan tartva, hetykén
méregetett.
Aztán hangosan kifújta a levegőt, és óvatos
léptekkel megindult felém, nyakát a földig nyújtva.
- Aha
– mondtam. – Betörtem a területedre? – A kanca puha orra a hajamat érte.
Hosszan fújt egyet, aztán megszaglászta a fejemet, majd megéreztem a fogait is,
mert a szájába vette egyik hajtincsemet. – Hé! – emeltem fel a kezem, mire
Cailín hátrahőkölt. – Na, nem akartalak megijeszteni. – Békülékenyen nyújtottam
felé a kezem, a ló pedig megszaglászta azt, újra közelebb lépve.
-
Naomh, nem furcsa, hogy egy héten belül kétszer kell utánad jönnöm, hogy
megkeresselek? – Megrezzentem, mert egyáltalán nem vettem észre Lucast, aki
valószínűleg most érhette be a lovát. A szemembe sütő naptól csak testének
körvonalát láttam, ahogy fölém magasodott, kezeit pedig összefonta a mellkasa
előtt.
-
Szerintem nem – válaszoltam Cailín pofáját simogatva. – Nem kell utánam
jönnöd.
- De,
azért mégis – felelte. – Ha esetleg eltűnnél, történne veled valami, elragadna
valami vadállat, azért csakis magamat okolhatnám.
-
Szerintem akkor csakis engem lehetne okolni – mondtam színtelen hangon
-, hiszen én lettem volna az, aki elbóklászott, a saját akaratomból.
Az, hogy a férfi ezután egy jó percig csak
csendben tanulmányozta az arcom, eléggé zavarba hozott. – Jól érzed magad? –
kérdezte aztán, Cailín oldalának támaszkodva. Miután nem adtam választ,
felsóhajtott. – Ha megint a társad miatt aggódsz, akkor elmondok valamit, ami
talán megnyugtat. Ebéd után felmentem, hogy utánanézzek, egyáltalán él-e még,
mert mindenki olyan kétségbeesett volt miatta. Hát, amikor benyitottam, ők
ketten meztelenül feküdtek az egyik szalmazsákon, és mindketten aludtak. Ha
engem kérdezel, ha Paddy még életveszélyben lenne, már nem jutna ereje még csak
gondolni sem a farkára, nem hogy használni.
-
Tehát azt gondolod, hogy színlel?
-
Dehogyis – rázta meg a fejét. – Elhiszem, hogy még gyenge, nem is volt
ideje felépülni a sok utazástól. Ezért is van itt. De az élete már nincs
veszélyben, legalábbis a sebe miatt biztos nincs.
Egy ideig hallgattunk. A szél végigsöpört a
magas füvön, arcomba fújva a hajam nagy részét, én azonban nem törődtem vele.
Tudtam, hogy Lucas is tudja, nem Paddy volt a fő problémám. De még mennyire,
hogy nem!
-
Gondolkodtam valamin – mondta aztán kicsit később, nem nézve rám.
Érdeklődve pillantottam fel, és figyeltem, hogyan merevedik meg az arca, mint
egy szoboré. – Mondd, miért voltál McKiddékkel? Először biztos voltam benne,
hogy lázadó nő vagy te is, mint Oonagh, és tökéletesen biztos vagy a dolgokban.
De… ahogy néztelek az utóbbi napokban… azon gondolkodtam, hogy te talán…
valamelyik fejes felkelő szeretője vagy, hogy ilyen nagy becsben tartanak? Nem
ítéllek el, ha így van, én csak…
- Ezt
meg honnan a büdös francból szedted? – hökkentem meg.
-
Nem-nem, én csak… - Zavartan dörzsölte meg a tarkóját. – Ne nézz így,
Naomh, nem gondoltalak prostinak, nem úgy nézel ki, én csak… próbáltam keresni
az okokat, hogy miért vagy itt. Vagy hogy miért voltál ott, McKiddékkel az
erdőben. Mert, hogy a saját akaratodból nem, az biztos.
-
Miből gondolod, hogy nem vagyok én is olyan, mint Oonagh? – vontam fel a
szemöldököm, magamban azonban felsóhajtottam. Ennyire nyilvánvaló lenne?
-
Mert süt rólad, hogy a hátad közepére sem kívánod az egészet. – Sietve
leguggolt, pillantása elkapta az enyémet. – Ne haragudj rám, hogy olyanokat
feltételeztem. Csak találgattam… Tudtam, hogy Finbarr Hannigan testvére vagy, akit
egyébként nem ismerek személyesen, de McKidd mondta, hogy a ballybunioni
szerveződés fontos alakja. Többet senki nem mondott rólad.
Hallgattam. – Légy szíves – próbálkozott ő
tovább. – Meg akarlak érteni benneteket, mindhármatokat. – Cailín, mintha
felfogta volna, hogy gazdája épp rá akar venni valamire, orrával megbökte a
vállam. Elmosolyodtam, bár fogalmam sem volt, kinek szántam a gesztust; a
lónak, vagy a férfinak, aki már törökülésben ült előttem a fűben, frissen
borotvált arcára a fölöttünk húzódó lombkorona árnyéka vetült, szemeiben pedig
olyan őszinte érdeklődést láttam, ami kissé zavarba ejtett.
Rá kellett jönnöm, hogy Lucas Mollown túl
sokszor okozta már nekem ezt az érzést.
A köcsögláda!
Mesélni kezdtem. Egészen onnan, hogyan
győzködött az öcsém hónapokon keresztül, hogy menjek el vele a Patkánytanyára,
ismerkedjek meg a céljaikkal, azon át, hogy én mennyire nem akartam ezt, és
mennyire óvtam a kisebbik testvérünket is, nehogy őt is elkapja a harci hév.
Lucas a homlokát ráncolta, s előredőlt, szemét nem vette le rólam. Igyekeztem
nem figyelni erre, és folytattam. Elmondtam, hogy kaptam meg a „hivatalos”
meghívómat, hogy tapasztaltam meg egy ilyen gyűlés hangulatát azon a végzetes
éjjelen, aztán, hogy végül hogy fogtak el, és mi történt a börtönben.
-
Finbarr megesküdött, hogy utánam jön. – Ölembe ejtett kezeimet bámultam.
– Aztán nem jött, és mielőtt észbe kaphattam volna, Paddy és Oonagh már
magukkal rántott, és vágtattunk kifelé a városból. Bár talán jobb is –
sóhajtottam fel -, ha nem így történik, szinte biztos, hogy Ballybunion
központjában lógnék egy bitófán, mint elrettentő példa.
-
Tehát… te egyáltalán nem is értesz egyet a lázadókkal? – kérdezte Lucas
halkan.
- De,
valamilyen szinten igen. Igazságtalan, amit az angolok műveltek és művelnek
velünk, megvetem őket érte. De Lucas, mi ehhez kevesek vagyunk! – Megráztam a
fejem. – Bármennyire is szeretjük a hazánkat, nem tudunk velük szembeszállni,
így semmiképp, ahogy Finbarrék akarják. – Lucas nem felelt, azt várta, hogy
folytassam. – Miért, te egyetértesz velük? Először nem is akartál magaddal
hozni minket! Hallottam, hogyan vitáztál McKidd-del.
- Ez
bonyolult – felelte lassan. – Talán azt gondolod, most kitérek a részletes
válasz elől, de nem, én csak… ugyanazt gondolom, amit te. – Valahogy sejtettem,
hogy így van. – Ezzel, hogy szökevényeket fogadtam be, nem csak magamat, de az
apámat, az alkalmazottaimat és az otthonomat is veszélyeztetem. Mindent, amit
valaha elértem.
-
Valahogy az az érzésem, hogy mindig is erről álmodtál. – Kitártam a
karjaimat, és széles mozdulatot tettem velük, mintha átöleltem volna az egész
birtokot. – Erről az egészről.
-
Honnan tudtad? – vonta fel a szemöldökét, de szája széle felkunkorodott.
-
Mert szeretettel beszélsz róla. Mert büszke vagy rá.
-
Elképesztő – vigyorodott el. – Minek tagadjam, tényleg így volt. Főleg,
hogy szerelmes vagyok a lovakba, és szeretem társként kezelni őket. Néha jobb
barátnak bizonyulnak, mint egynéhány ember.
-
Ezért ragaszkodik hozzád ennyire? – biccentettem Cailín felé, aki még
mindig nem tágított, pedig közben néhány társa már a látótávolságunkba került.
Annak ellenére, hogy a lovak köztudottan csordalények, rájuk sem hederített,
békésen legelészett, miközben homloka hozzáért Lucas karjához. – Mert társként
kezeled?
-
Cailín egy másik történet – felelte elmélázva. – Nem annyira izgalmas,
mint a te idekerülésedé. – Elmosolyodtam. – Figyelj, Naomh.
-
Igen?
- Nem
akarom, hogy börtönben érezd magad a házamban. Próbáld ne úgy felfogni.
-
Igyekszem – mondtam őszintén, bár azt is tudtam, ez nehéz lesz, miközben
tudom, mi dúl odakint.
-
Paddy hamar jobban lesz – mondta, miközben feltápászkodott a földről. –
Akkor meg mehetsz az öcséd után. Vagy haza. Ahova csak akarsz.
Megfordult, és elment.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésDrága Flo!
VálaszTörlésNos, asszem ideje végre valami nyomot hagyni magam után, nem csak inni a szavaidat...
Már elég régóta kokettáltam a történeteddel, de sajnos sosem volt elég időm beleolvasni. A múlt héten betegség miatt otthon dekkoltam, éjszakánként nem tudtam aludni, úgyhogy szépen nekifogtam és elolvastam a fent lévő részeket. Sosem voltam oda igazán a történelemért és a fantasyért, valahogy nem értettük meg egymást, de a te történeted kivétel. Nem tudtam leállni az olvasással, nem túlzok! A fogalmazásod, a szóhasználatod, az ötleteid mind-mind felcsigázzák az olvasót és a folytatásra ösztönzik. A karaktereid nagyon szerethetőek, különlegesek, és nem utolsó sorban, az alapötlet nagyon egyedi. Még nem találkoztam ilyen bloggal, bár anno egy hasonló ötlet megfordult a fejemben egy ír film hatására, de végül elvetettem.
Hogy őszinte legyek, eleinte azt hittem Lucasról, hogy angol, de ne kérdezd, miért. Aztán amikor behoztad az unokatestvérét, akkor már elhittem, hogy jé, tényleg egy angol segít nekik, de ügyesen megcsavartad a szálakat. Mollown kuzint nem szeretem, de gondolom ez volt a célod. Naomh, Oonagh és Paddy egytől egyig szerethetők és tökéletesen lehet azonosulni Naomh karakterével. Remélem, hogy Finbarr épségben van, ahogy Callum és a többiek is. Lenne majd egy kérdésem, de azt privátban fogom feltenni, mert szerintem spoiler gyanús témát feszegetnék vele. ;)
Szóval, siess a következővel, mert szerintem nem csak én várom már tűkön ülve. :D
Ölel,
Lia
Drága Lia!
TörlésKöszönöm ezt a részletes véleményt, nagyon jó volt olvasni, érdekes más szemével is látni egy kicsit a karaktereket. Legfőképpen azon lepődtem meg, hogy Lucast angolnak hitted, bár most, hogy belegondolok, sehol nem említettem direktben, hogy ír lenne...:D
Nagyon örülök, hogy ebben a történetben azért nem zavar a történelmi vonatkozás, és az eljövendő misztikus szál, ennek örülök talán a legjobban. Szerintem találnál te ott még hasonló témájú dolgokat, amik bejönnének! ;)
Remélem, hogy a továbbiak is tetszeni fognak majd, és a várakozásod nem lesz értelmetlen.
Nagy öleléssel,
Flo