12. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem az újabb fejezettel, és ami a legfurcsább: majdnem pontosan két héttel az előző után. Ilyet is ritkán hozok össze, na. A héten betegeskedtem, jó sok időm volt írogatni, jegyzetelgetni, és büszkén jelentem, hogy nagyjából kirajzolódott előttem a Hív a mélység folytatásának (igen, már folytatásban gondolkodom) a cselekménye, alapötlete, szóval izgalmas. 

Az ősz hirtelen a nyakamba zúdult, úgy értem ez a hideg, otromba, esős ősz, én még nagyon nem voltam rá felkészülve. Ti hogy viselitek/élitek túl? Kéne pár jó tanács begubózás ellen!:) 

Nos, nem is tartalak fel titeket tovább, remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket. 

Hatalmas öleléssel,

Flo Romeijn

Mollownék

-  Naomh! – Apró rázás. – Naomh!

   Felnyögtem, megmoccantam a szalmazsákon. Finom kéz ért a vállamhoz, kirántva az álomtalan alvás mélységéből, szemeimet résnyire nyitva a felkelő, vérvörös nap sugarait pillantottam meg, amik betűztek az apró ablakon. Hangosan sóhajtottam fel, miközben a könyökömre támaszkodva próbáltam kicsit magamhoz térni.

   -  Pillanat – ásítottam, s feljebb tornáztam magam. Éabha tornyosult fölém, kezeit csípőre téve, de arcán kedves, együtt érző mosoly ült. Felém nyújtotta a jobbját, én pedig elfogadtam, és hagytam, hogy az asszony szó szerint talpra rántson.

   -  Így ni – csapta össze a tenyerét. A mellettem heverő szalmazsákokat összetolták, rajtuk Oonagh és Paddy feküdt, szorosan egymás mellé bújva. Éabha őket békén hagyta, bár kifelé menet rosszallón megcsóválta a fejét. – Nem fér a fejembe, hogy még csak jegyesek, de már egymás mellett alszanak… 

   Ó, ha tudná, gondoltam, de inkább csak óvatosan behajtottam magam mögött az ajtót.

   -  Szedje rendbe magát – a hajára már ráférne egy kiadós fésülés -, aztán a konyhában találkozunk. – Mielőtt bármit szólhattam volna, sarkon fordult, és korát meghazudtolva, fürgén robogott le a lépcsőn. Kábán pislogtam utána, egy pillanatig azon is el kellett gondolkodnom, hogy melyik a jobb és melyik a bal kezem. Aztán beugrott, hogy hol találom a tükröt.

   A szoba ugyanúgy nézett ki, mint a sajátunk, annyi különbséggel, hogy ez teljesen üres volt. Körbepillantva csak egy magas, foltos tükröt lehetett látni, mellette pedig egy kis asztalkát, rajta egy tál vízzel, és egy újnak tűnő hajkefével. Odaléptem, s rögtön a vízbe mártottam a kezem, majd felnéztem, hogy megszemléljem magam a tükörben.

   Egy mélységesen fáradt lány nézett vissza rám. Tudtam, hogy ez nem az fajta kimerültség, amit az alvás hiánya okoz; sápadt, beesett arcom állandó aggodalmaskodást tükrözött, szemeim alatt lilán feszült a bőr. Kezemet a vízbe mártottam, és sietve felfrissítettem magam, aztán egyszerű, laza fonatba csavartam lehulló, kócos hajamat. Mennyire megnőtt már, gondoltam, és elméláztam rajta, mi lenne, ha ugyanazt tenném, mint Oonagh, és levágnám az egészet. Semmi, igazán semmi; csak megszabadulnék egy újabb tehertől.  

   Valahogy nem bírtam olyan élettel telien lesietni a lépcsőn, ahogy a házvezetőnő tette. A folyosókon még a hajnali félhomály uralkodott, csak néhol bírt betörni pár vérvörös, friss napsugár. Szemeimet dörzsölgetve léptem a konyhába, amit Éabha még négy nappal ezelőtt, az első itteni vacsoránk után mutatott meg nekünk. Kicsi, meleg helység volt, hatalmas ablakokkal, ahol a házvezetőnő, és Eilís, Íomhar, a lovász húga – aki Lucas elmondása szerint Éabha konyhai segítőjeként dolgozott – már élénken diskuráltak az egyik zöldségekkel megrakott asztal mellett.

   Mindketten felkapták a fejüket, mikor beléptem. Eilís hófehér főkötője alól égővörös tincsek szabadultak ki néhány helyen, ehhez a különleges hajszínhez pedig kicsi, ravasz arc párosult. Úgy gondoltam, ennek a lánynak bizony lehetetlen lenne hazudni; a tekintetét folyton magamon éreztem, és azt is bizton tudtam, hogy nem bízik bennem.

   Az első itt töltött éjszakánk előtt Lucas leült velem és Oonagh-val a háziak által festményes szobának nevezett helyiségben – ami egyébként majdnem az első helyiség volt, ahogy beléptünk az ajtón, és azért hívták így, mert az ajtó mellett egy tengeri csatajelenetet ábrázoló kép lógott -, és elmondta, mi lenne a dolgunk addig, amíg itt vagyunk.

   -  Nem cselédnek akarlak titeket használni – szögezte le -, de nagyon jó lenne, ha be tudnátok segíteni ebben-abban. Mennyire vagytok hozzászokva a munkához?

   Oonagh kedve valahogy az ebéd közbeni jelenete óta sem javult. – Kurva voltam, szerinted milyen munkához vagyok szokva?

   -  Na jó – vettem át gyorsan a szót. – Takarítani úgy gondolom, mind a ketten tudunk. - Személy szerint nekem semmi bajom nem volt a munkával, hiszen tizennégy éves korom óta szolgáltam én is a Taibhse fedélzetén, és amúgy is, gyűlöltem tartozni. Azzal pedig, hogy Lucas befogadott minket, igenis az adósai lettünk. Na meg alig vártam, hogy lefoglalhassam magam, és végre ne csak kesergéssel teljenek a napjaim, ellentétben Oonagh-val, akiről sütött az érdektelenség. Morgott valami egyetértésfélét, aztán inkább az ablak felé fordult, hogy kimeredjen a sötétségbe. – És – folytattam -, szerintem a konyhában is tudunk segíteni.

   -  Nem kell semmi túl nehézre gondolni. – Lucas felém fordult. – Ezek szerint nincs problémád mondjuk… a koránkeléssel? – Sokatmondó pillantásomra elmosolyodott. – Persze, a hajón is korán kellett kelni.

   -  Most, hogy ezt megtárgyaltuk, mehetnék végre? – fortyant fel Oonagh, már felállva a székéből.

   -  Jó éjt – felelte egyszerűen Lucas, a lány pedig sarkon fordult, és eltűnt a folyosón.

   -  Ne haragudj rá – szabadkoztam. – Majd beszélek a fejével, nem szokott ilyen…

   -  Tudom – szakított félbe Lucas, és ennyivel le is rendeztük.

   Másnap már munkába is álltam, Oonagh-t viszont ugyanúgy békén hagyták, mint ma reggel.

   Talán sérthette volna a büszkeségem, hogy az ő szállásukat is én dolgozom le, de igazából nem volt mire panaszkodnom; tényleg nem bíztak rám nehéz dolgokat, a hajnali keléshez meg rendesen hozzászoktam az utóbbi években. Az sem volt egy utolsó szempont, hogy amíg sepregettem a verandát, vagy tyúkpiszkot takarítottam az udvarról, addig sem gondoltam a családomra, vagy a saját nyomorult és kiszolgáltatott helyzetünkre.

   Az első este óta nem sokat láttam Lucast, csupán a közös étkezéseknél. A másik dolog, amit szívesen kivertem volna a fejemből, az pont ő volt; ezer meg ezer kérdésem lett volna hozzá és róla, ez pedig rettenetesen zavart. A kíváncsiságomat azonban nem tudtam csak úgy eltüntetni.

   -  Naomh, megtennéd, hogy ezt kiviszed a kutyáknak? – Éabha egy bödönnyi, még húscafatos csontot nyomott a kezembe. Észrevettem, hogy valóban nem cselédként bánt velem; valószínűleg ki lett neki adva ez a dolog, hiszen vendég voltam itt, nem alkalmazott.

   Mosach és Rí, amilyen hatalmasra nőttek, olyan szelídnek is bizonyultak. Farkukat csóválva trappoltak elém a fűben, és körbeszaladgáltak, mint a jókedvű kiscsikók. Aztán, mikor észrevették, hogy mi van nálam, fegyelmezett ebek módjára vágták magukat haptákba, gombszemeik könyörögve csillogtak.

   Amúgy sem bírtam volna nekik ellenállni.

   Meglepett, milyen csendesen élnek itt Mollownék. Úgy látszott, az életüket nem különösebben befolyásolta az angol uralom, derű és életkedv látszott rajtuk. Ezen a napon valamiért nekem is mosolyogni volt kedvem; a nap szikrázóan sütött, a madarak előbújtak, és hangosan énekeltek, az óceán pedig megállás nélkül duruzsolt a fülembe.

   Íomharban is kellemesen csalódtam. Kissé aggódni kezdtem, mikor délután megkértek, hogy segítsek neki kiganajozni a pajtát – a ház mögötti dupla épület ugyanis erre szolgált; az egyikben a lekaszált szénát tárolták, a másikat pedig éjjeli beállónak tartották fent a lovaknak. Nem magam miatt, inkább őmiatta; nem akartam hirtelen felindulásból felpofozni Lucas egyik alkalmazottját, miután az kétértelmű megjegyzést tett rám, a lovászfiú azonban pontosan ilyennek látszott. Ketten battyogtunk ki egy talicskával, és vasvillákkal felszerelkezve. Megtartottam tőle a tisztes távolságot, amit ő nem is próbált eltüntetni közülünk. Csupán beszélt, de azt rengeteget.

   -  A közelben van egy falu, Teolaí, jaj, ne tudd meg, mekkora mulatságokat rendeznek arrafelé! Esküszöm, sehol máshol nincsen olyan táncos kedvű, iszákos népség, mint ott… De jó is az! – mesélte, miközben olyan könnyedén tolta maga előtt a nehéz talicskát, mintha meg sem érezte volna.

   -  Ismerős – feleltem kissé már feloldódva. – Amikor folyik a sör, meg minden, amiben alkohol van, és mindenki úgy táncol, mintha nem érdekelné a holnap…

   -  Igazából rosszkor jöttetek – mondta, letámasztva a talicskát a pajta falához. – Szent Patrik napjáig most még majdnem egy évet kell várni, pedig azok szoktak lenni a felejthetetlen éjszakák! Idén feleségül kértem valakit aznap, és másnap mesélték a többiek, hogy nem is a leány elé térdeltem le, hanem Murphy atya elé… - Felkuncogtam. – Azóta nem igen akar szóba állni velem. Pedig jó parti lennék, igazán!

   -  Lehet, hogy meg kellett volna gondolnia a dolgot? – kérdeztem, mire Íomhar megvonta a vállát.

   -  Én is ezt mondom. De asszem ezt most meg kell majd gyónnunk vasárnap, mer’ szent dolgokkal viccelődni nem ér! Murphy atya meg bizonyosan szent, már csak a glória hiányzik a fejéről, meg a Szent Péter kulcsai a kezéből.

   Nem igazán akadt sok dolgom ezzel a ganajozással. Habár Íomhar megmutatta, hogy tudom a legegyszerűbben a talicskába hajítani a trágyás szalmát, ő maga olyan gyorsan dolgozott, hogy gond nélkül elkapkodta előlem az összes kicserélnivaló csomót.    

    Nem csodálkoztam, hogy mikor a vacsorára került a sor, már jól elfáradtam. Letelepedtem Oonagh mellé, aki kedvetlenül turkálta kanalával a mézes, édes zabkását. Nem volt túl jó színben, szinte betegnek látszott; tűzvörös, rövidke haja világított hullasápadt arca mellett.

   Épp nekikezdtem volna a saját adagomnak, mikor Lucas és az apja léptek be, Éabha pedig rögtön felugrott az asztal mellől, hogy még egy terítéket hozzon. Az első este után ugyanis Eoin Mollown is gyengélkedni kezdett, és azóta nem is láttuk. Mindig a szobájában költötte el a vacsoráját.

   -  Köszönöm, kedves Éabha – biccentett, miközben a fia az asztalfőn levő székbe segítette -, de nem kell úgy sietnie, nincs étvágyam. – A házvezetőnő mintha kicsit csalódott volna.

   -  Hallom, Íomhar megtanított istállót ganajozni – szólított meg Lucas, mire felnéztem a kásámból.

   -  Á, nem kellett – mondta a lovász. – Zsigerből ment neki.

   -  Nem túl nehéz – vontam meg a vállam. – Csak fárasztó.

   -  Az egyszer biztos – csatlakozott Éabha. – Az unokaöcsém is dolgozott itt, ebben a házban, olyan karja lett a ganajozástól, hogy minden leány utána ájuldozott!

   -  Nem hinném, hogy az a lócitrom rakodásától lett – szúrta közbe Eilís.

   -  Én is erős voltam valaha. – Ez a kijelentés az idősebb Mollowntól származott. Hátradőlt a székében, barna szemeit végigjáratta az asztal körül ülőkön. Oonagh-ra sandítottam, aki még mindig nem nyúlt hozzá a vacsorájához, és úgy tűnt, fejben is nagyon máshol jár. – Erős férfi. Talán ennek köszönhetem azt a sok szerencsét, ami az életem során ért.

   Eilís alig észrevehetően forgatta meg a szemeit bátyja felé, aki ujjával figyelmeztette a lányt, bár nem értettem mire. Lucas szólalt meg:

   -  Emlékszem én is.

   -  Ó, a felére sem! – Eoin felkuncogott, cinkos pillantása az enyémmel találkozott. – Szeretitek a történeteket?

   Nem fogtam fel rögtön, hogy a kérdés Oonagh-nak és nekem szólt, de amikor ez megtörtént, letettem a kanalam. – Attól függ – feleltem tömören, közben pedig eszembe jutott, amit Lucas mesélt az apjáról, még amikor Killaloe-ban szálltunk meg.

   -  Mitől? – vonta fel vastag szemöldökét az öreg.

   -  Hát… hogy mennyire fordulatos például az adott történet.

   -  Azt feltételezed, hogy az én történetem nem lenne fordulatos?

   -  Amíg nem hallottam, nem tudok erről nyilatkozni.

   -  Az igen sokáig eltartana – mondta Íomhar. – Mr. Mollownnak ezer meg ezer meséje van.

   Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Lucas a homlokára tette a kezét, mintha fejfájást próbált volna csillapítani, Éabha szemei elkerekedtek. Íomhar rögtön beharapta az ajkát, én pedig csak akkor értettem meg, mi ez a nagy riadalom, mikor megláttam Eoin vérig sértett, vörös arcát.

   -  Azt gondolod, te szemtelen, hogy ezek holmi mesék? – csattant fel.

   -  Íomhar nem úgy értette, apám – csóválta meg a fejét Lucas. – A hangsúly a… sok történeten volt. Azon, hogy rengeteget tud.

   -  Nem csak, hogy elmondani tudom, de át is éltem őket!

   Úgy tűnt, kezdi egyre inkább felizgatni magát. Lucas sört töltött az apjának, és felé tolta a fakupát, tekintetében kihívással. – Igyon egyet, apám, aztán meséljen.

   -  Igazad van, kölyök. – A férfi hangjából meglepő gyorsasággal párolgott el az ellenségesség. – Talán elmondom a kedvencemet.

   -  Amelyik a spanyol kalózokról szól, Mr. Mollown? – kérdezte Éabha, mire Eoin jó nagyot legyintett kérges kezével.

   -  Nem az a kedvencem.

   -  Lehet, hogy… - kezdte Lucas, ekkor azonban nagy nyikordulás hallatszott. Oonagh hátralökte a székét, s felkecmergett róla.

   -  Köszönöm a vacsorát – hadarta, azzal kiviharzott az étkezőből. Csend maradt utána, és meglepett tekintetek.

   Fülem mögé tűrtem egy, a fonatomból kiszabadult hajtincset, majd eltoltam magam elől a tálam. – Jobb, ha ránézek – mutattam arra, amerre társnőm kiszaladt. Távozva még hallottam Eoin méltatlankodását, amiért senki nem akarja meghallgatni a történeteit. Ha jobban belegondoltam, valóban kicsit labilisnak tűnt az öreg, aki mintha vén testbe bújtatott gyerek lett volna, sértődékeny természettel megáldva.

   Gyors léptekkel haladtam végig a folyosón, s már majdnem felrobogtam a lépcsőn, mikor megéreztem a hűvös, szokatlan szelet, ami végigsöpört a földszinten. A mozgó levegő csak a véletlenül nyitva hagyott bejárati ajtón jöhetett be, így hát arra indultam.

   Odakint már majdnem teljesen besötétedett. Tücskök ciripeltek a hűvös idő ellenére, sirályok fekete árnyai ringatóztak a sötétkék égen. Nem kellett messze mennem, hogy megtaláljam Oonagh-t; a ház melletti apró tyúkólnál kuporgott, észre sem véve a közeledésem.

   Egy tócsa hányás éktelenkedett a lábánál.

   -  Hé – szólítottam meg gyengéden, óvatosan lépkedve felé. Ismertem már annyira, hogy tudjam; elutasította volna a pátyolgatást. – Megvagy?

   -  Úgy nézek ki, a picsába is? – A hangja elcsuklott, mire a szájára szorította a tenyerét.

   Nem sokkal később a magas fű által elbújtatva ültünk a földön. Megjelentek az első csillagok, tiszta éjszakát ígérve, az óceán pedig megállíthatatlanul mormolt, zúgolódott az alattunk húzódó sziklafalnak vetve hullámait.

   -  Viselős vagyok – mondta ki aztán Oonagh. Hangjában nem találtam érzelmet, csak ürességet, ami őszintén megrémisztett. A hír maga, viszont egyáltalán nem lepett meg.

   -  Mióta tudod?

   -  Nem régóta – felelte. – Annyira lefoglalt az, hogy milyen rosszul volt Patrick, hogy eszembe sem jutott a havibajommal foglalkozni. – Vagyis a hiányával. Lassan bólintottam, kezeim céltalanul tépkedték a körülöttem növő fűszálakat.

   Jó ideig semmit sem szóltunk. A fejem egyszerre tűnt üresnek és túlságosan nehéznek is, fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Megvetettem magam mögött a kezeim, szemeim az egyre sötétedő eget pásztázták, és a rajta pislákoló csillagokat.

   -  Nem akarom, hogy megtudja – mondta végül Oonagh rekedten.

   -  Egyszer meg fogja – vágtam rá. Nem volt szándékomban gyerekként beszélni vele, kímélni, habár látszott rajta, hogy igencsak nyomorultul érzi magát.

   -  Én sem akartam tudomásul venni.

   -  Muszáj lesz, Oonagh.

   Felsóhajtott. Abban a pillanatban nem tudtam kiigazodni rajta; persze, a gyerek ezer irányból veszélyben volt, de miért ne akarná, hogy Kavanagh megtudja? Biztosan rá célzott az előbb.

   -  Négy évet nyomtam le a bordélyban – rázta meg a fejét -, és egyszer, hallod, Naomh, egyszer sem merült fel még a rohadt gyanúja sem, hogy bekaptam volna a legyet. Pedig akkor még nem is lett volna hatalmas baj, sok gyerek nevelkedik ott; amíg valamelyik kölyök anyja dolgozik, addig a többi kurva vigyáz rá. – Hallottam, ahogy visszanyelte a könnyeit, amiket valószínűleg a kétségbeesés és a harag egyvelege szült. – Én már azt hittem, meddő vagyok, vagy mi. Négy év, érted? Négy évet hemperegtem idegen, büdös tengerészekkel, és egyszer sem!

   -  Így sem kell kétségbe esni – próbáltam csitítani.

   -  Neked meg aztán pláne nem – förmedt rám. Megrezzentem; egyáltalán nem számítottam a haragra, amit hirtelen rám zúdított. – Te nem tudod milyen az, ha egy kis… egy szerencsétlen gyerek van benned, akit kurvára nem akarsz, és aki örökre egy rohadék férfihoz láncol! Nem érted az egészet, te csak jártatod a pofádat, Naomh!

   Miután kikáromkodta magát, csendesen sírni kezdett; ekkor öleltem át. Ellenkezés nélkül hagyta, hogy magamhoz szorítsam, könnyektől nedves arcát a vállamba mélyesztette. Erősen fontam körbe a karjaimmal, elrejtve őt az éjszaka sötétjétől, ettől a világtól, amit abban a pillanatban olyan kegyetlennek érzett. Erőt kellett vennem magamon, nehogy könnyezni kezdjek én magam is – megviselt, hogy így láttam Oonagh-t, aki eddig sosem mutatta magát gyengének és tanácstalannak, most viszont olyannak tűnt, mint egy nádszál, amit az első széllökés derékba törne.

   -  Nem lesz semmi baj – ismételgettem, bár tudtam, hogy nem hitt nekem. – Holnap majd megbeszéljük ezt kipihenten meg tiszta fejjel, jó?

   -  Háború lesz – szipogta. – Háború lesz, és én a közepébe pottyantok egy gyereket. – Még erősebben fontam köré a karjaim, közben azonban mozgásra figyeltem fel a ház előtti pitvarban. A testem megfeszült, mert nem akartam, hogy bárki is észrevegyen minket. Szívem meglódult, mikor Lucas magas alakját vettem észre, ahogy elindult a mező közepe felé a holdfényben. Gyors, határozott léptekkel haladt, kalapot egyáltalán nem viselt. Még a sötétben is láttam, hogy világítja meg szőke haját egy ezüstszín fénypászma. Csendesebben, akartam mondani Oonagh-nak, aki már amúgy is csak belém kapaszkodva, némán rázkódott.

   Nem felénk fordult. Igyekeztem kitalálni, mi lehetett az úti célja, s meglepetten konstatáltam, hogy egyenesen a szirt széle felé tartott. Határozott léptekkel haladt, mintha nem vette volna észre, hogy a talajnak lassan vége szakad a talpa alatt, mintha elfeledkezett volna a szakadékról, ami ott tátongott.

   Azután eltűnt szem elől.