2016. október 2.

11. fejezet

Ház a szirten


Az óceán a fülünkbe énekelt.
   Egy idő után a táj lejteni kezdett, az éles sziklákkal tűzdelt szirt alacsonyodott, mi pedig a homokos parton találtuk magunkat. Bal oldalunkon hullámzott a hatalmas, beláthatatlan víztömeg, jobb kezünk felől a sötétzöld, borús táj húzódott végtelenül. Kihúztam magam a nyeregben, Béar patája a fakó sárga homokba süppedt minden egyes lépéssel.
   Lucas csettintett a nyelvével, mire hátasa élénk ügetésben indult meg a part mentén. A szél a hajamba kapott, ahogy Béar utána iramodott, lehagyva Oonagh-t és Paddy-t, akiknek lova megmaradt a kényelmes cammogásnál.
   Most az egyszer meg sem próbáltam visszafogni. A következő pillanatban már vágtattunk a parton, én pedig kiemelkedtem a nyeregből. Hátasom mintha felismerte volna az ismerős tájat; magabiztosan robogott előre, követve Cailínt, aki megdöbbentő lendülettel szelte a homokot. Szoknyám lobogott a levegőben, a szél elsüvített a fülem mellett, bal kezem az óceán felé húzta a szárat. Béar követte az utasításom, megindult a kifelé nyújtózó hullámok felé.
   Felnevettem. Egy kis időre minden aggodalom elszállt, minden bizonytalanság; csak az alattam mozgó izmos test létezett, és a minket körülölelő természet. Már csüdig gázoltunk a vízben, mikor Lucas mellém ügetett, arcán széles mosoly ült.
   -  Tetszik, igaz? – kérdezte meglepő vidámsággal, kiülve Cailín ficánkolását, aki igencsak élvezte a mártózást.
   Felegyenesedtem; elsöpörtem pár tincset az arcom elől, és akaratlanul is viszonoztam a vigyort. – Szép hely ez a te otthonod.
   -  Á, ez még csak amolyan szomszédság! – Csettintett a nyelvével, mire Cailín felkapta kantárnélküli, busa fejét, aztán ugrott egyet, hogy tovább vágtázzon a sekély vízben, a part mentén. Hátrapillantottam a vállam fölött, és újra elkuncogtam magam, mikor megláttam a csókolózó Oonagh-t és Paddy-t. Jobb lesz, ha lassan papot hívunk, gondoltam, azután kezembe vettem a kantárszárakat, hogy Lucasék után engedjem a lovam.
   Pár perc múlva már mindannyian egyvonalban, az óceán mentén lovagoltunk. Szoknyám alja átázott, de ez cseppet sem zavart; egyszerűen élveztem a rövid életű, újonnan kapott kis szabadságot, ami az egész testemet átjárta, s felpezsdítette. Az ég tisztulni látszott, a szél inkább érződött frissítőnek, mint jegesnek, az óceán zaja pedig a saját otthonomat juttatta eszembe.
   Most azonban Lucas Mollownéban jártunk.
   -  Odanézzetek! – mutatott előre, arcán leplezetlen lelkesedéssel.
   A távolban karcsú szirt magasodott, messze benyúlva a hömpölygő óceán fölé. Előrehaladva újabb sziklafal emelkedett mellettünk, a sima homoksáv egyre csak keskenyedett.
   -  Jobbra tartsatok, szárakat erősen fogni! – utasított Lucas, s a sziklafal lábához irányította lovát.
   Visszafojtott lélegzettel pillantottam fel. Fenséges látványt nyújtott a fölénk tornyosuló sziklamonstrum, szegélyezve a partot, széles árnyékot vetve ránk. Ekkor megpillantottam valamit a távolban; az előbb még lényegtelen kis pontnak tűnt az óceán fölé benyúló szirt hátán, most azonban egy ház körvonalai rajzolódtak ki ott, körülötte sirályok keringőztek a levegőben. A sziklafal elzárta előlünk a napot, a hullámok egyre nagyobb erővel csapódtak nekünk – immár a hajam is kapott belőle.
   Azután a biztonságos homoksáv egyszerűen elfogyott.
   Lucas hátrapillantott, hogy megvagyunk-e mind, majd megfordította Cailínt, s az eddig teljesen függőlegesnek látszó sziklafalra mutatott.
   -  Rázós utunk lesz fölfelé – mondta, kalapját mélyebben nyomva a fejébe.
   -  Itt akarunk felmenni? – rökönyödött meg Paddy. – Hogy a fenébe?
   Lucas intett, hogy léptessünk közelebb, mi pedig engedelmeskedtünk. Felpillantva egészen meglepődtem; egy keskeny sávban ugyanis a falba vájtak egy csúszós, meredek, ijesztően biztonságtalannak tűnő lépcsőt. Vagy valami olyasmit. Nagyot nyeltem, és igyekeztem nem arra gondolni, mi történne azzal, akinek a lova megcsúszik, és gazdájával együtt a mélybe zuhan.
   Lucas mintha észrevette volna, min gondolkodom. – Semmi baj, Naomh. Ezek a lovak már vagy százszor megjárták a lépcsőt, nem csak föl, hanem le is, nem kell aggódni. Annyi a lényeg, hogy teljesen bízzátok rájuk magatokat. Csak semmi idegeskedés, vagy hirtelen mozdulat. Nem szoktam ilyet mondani – fordította irányba hátasát -, de most az egyszer csak úgy utazunk a lovon. Ők majd tudják, mit kell tenni. Oonagh – biccentett a fejével -, ti mentek előre.
   -  Szent szar – nyögte Paddy, Oonagh azonban furcsán nyugodtnak látszott.
   Meglazította a kantárszárakat, csettintett a nyelvével, Darach pedig megindult. Tudtam, hogy most én következem. Meg akartam kérdezni, normális-e a félelmem, de ahhoz túl makacsnak bizonyultam. Nem akartam, hogy Lucas tudja, mennyire tele a gatyám. Izzadt tenyeremet a szoknyámba töröltem, azután tétova nélkül megindítottam Béart.
   Elindultunk fölfelé.
   A herélt patája hátborzongató hangon csikorgott a nedves sziklán, teste megnyúlt, ahogy a lépcsőn kaptatott. Előredőltem, testem a nyakára simult, ujjaim a sörényét markolták. Nem tudtam, hova nézzek; ha előre szegeztem a pillantásom, láttam, hogyan csúszkál az előttünk mászó ló, és azt is, hogy milyen messze van még az út vége. Ha lefelé bámultam, a szürke, néhol egyenetlen és ijesztő lépcsőfokok zavartak össze. Így hát inkább lehunytam a szemem, magamban könyörögve, hogy Béar ne csússzon meg.
   Annyi szent, hogy a lovak egyáltalán nem estek kétségbe. Lassan, de biztosan haladtak, s feljebb érve már a sziklák sem csúsztak, csupán hepehupásak voltak. A halálfélelem azonban nem múlik el egy pillanat alatt, gyomrom még mindig apró gombócként szorult össze.
   Végül hihetetlen hirtelenséggel estem túl rajta. Pár perc múlva már csak arra eszméltem, hogy Béar ellöki hátsó lábait az utolsó lépcsőfoktól, a nap pedig elvakít. Szemem elé kaptam a kezem, s csak utána markoltam rá a kantárszárra.
   -   Istenkém – hallottam magam előtt Oonagh-t, aki a következő pillanatban felkuncogott. – Mollown, az mind a tiéd?
   Lassan engedtem le napellenzőként feltartott kezemet. Olyan érzésem támadt, mintha a régi legendákba csöppentem volna, amiket a pattogó tűz mellett meséltek nekünk; a smaragdzöld fűszőnyeg addig ért, míg a szemem ellátott, a nap sugarait visszatürközve. Tőlünk balra a szirt hosszú kiszögellésének tövén egy kőből épült kis ház, mellette pedig egy nagyobb, pajtaszerű épület állt. S egyenesen, a látóhatárig mindenfelé lovak legeltek.
   -  Igen. – Lucas meg sem próbálta palástolni a büszkeségét. – Gyertek! – Azzal a ház felé indult, átszelve a lovak hasáig érő fűtakarót.
   -  És azok mind a te lovaid? – kérdeztem hitetlenkedve. Az állatokat nem vette körül karám, vagy kerítés; szabadon legelésztek a szirt közelében, elszórt kis csapatokban. Talán három tucat is volt belőlük.
   -  Az enyémek, igen.
   Közelebb érve észrevettem, hogy a ház melletti épület azért tűnt olyan nagynak, mert igazából kettő volt belőle, szorosan egymás mellé felhúzva. Nem értettem, mi célja lehetett ennek, de figyelmem gyorsan el is terelődött, mikor megpillantottam a nőt, aki sebes léptekkel indult meg felénk a kőház előtti pitvarból, szétkergetve néhány szabadon kapirgáló tyúkot.
   -  Mr. Mollown! – kiáltotta, hangjából sütött a megkönnyebbülés. – Csak, hogy itt vannak!
   Főkötője vakítóan fehérlett, csak úgy, mint barátságos mosolya, amivel közelített. – Istenem, de fáradtnak tűnnek! Ne aggódjanak, már mindennel elkészültem és bizonyára nagyon éhesek is!
   -  Jó hallani, Éabha – felelte Lucas, lábát átvetve Cailín hátán. Könnyedén landolt a fűben, s már neki is látott, hogy ott helyben lenyergelje a kancát. Abban a pillanatban nem igazán tudtam, mit kezdjek magammal, olyan gyorsan történt minden. Tanácstalanul pislogtam társaimra, akik közül Oonagh épp megpróbált lekászálódni Darach nyergéből, anélkül, hogy lesodorja magával Paddy-t is. – Ő itt a házvezetőnőnk, Éabha – mutatott a mosolygós középkorú nő irányába Lucas. – Éabha, ők ott Oonagh és Paddy, ez a leány pedig Naomh.
   -  Isten hozta magukat. No, nyergeljenek le gyorsan, aztán jöjjenek, meleg húsleves vár odabent. Ó, Mr. Mollown – szólt Lucasnak, aki már karjára vette a saját nyergét, és elbocsátotta Cailínt. A ló teljes természetességgel fordult meg, és ügetett a ménes irányába, hogy aztán rögtön legelni kezdjen. Béar vágyakozva pislogott utána, mire észbe kaptam, és én is leugrottam a fűbe. – Az édesapja már nagyon várta, siessen be hozzá!
   -  Megyek is. Gyertek majd utánam! – szólt nekünk, majd elindult a ház felé. Éabha nem követte.
   -  Hosszú utat tettek meg, igaz? – kérdezte aggódva, miközben én Oonagh segítségére siettem a lenyergelésben. – Ön a sebesültünk, minden bizonnyal – fordult Paddy felé.
   A férfi átvetette karját Oonagh nyakán; még mindig szüksége volt a támogatásra. – Igen, hölgyem – válaszolta meglepően kedvesen. Éabhának biztosan imponált a „hölgyem” megszólítás, mert arcán még melegebb mosoly terült szét.
   -  Az én levesemnek nincsen párja – mondta a ház felé vezető, kitaposott ösvényen vezetve minket. – Se perc alatt jobban lesz tőle. Paddy a neve, igaz? – Meg sem várta a választ, de máris tovább találgatott. – Maga pedig Oonagh, ezt a nevet lehetetlen elfelejteni. Az egyik húgomat is így hívták, Isten nyugosztalja! – A lány már nyitotta a száját, talán, hogy részvétet nyilvánítson, Éabha azonban belé is beléfojtotta a szót. – Az ön nevét viszont nem tudom hirtelen felidézni, kedves – pillantott rám a válla fölött. – Valami különleges volt, úgy emlékszem…
   -   Naomh – világosítottam fel gyorsan.
   -  Milyen gyönyörű név! És milyen fontos jelentéssel bír! – Magamban megforgattam a szemem; tudtam, hogy anyám is emiatt adhatta nekem ezt a nevet. A naomh szó keltául ugyanis azt jelentette: szent.
   Közelebb érve a Mollown ház nagyobbnak bizonyult, mint amilyennek a sziklafal lábától látszott. Kőből épült, falait néhány helyen borostyán hálózta be, a kéményből halvány füstcsík tekergett az ég felé. Mielőtt Éabha belökhette volna a faajtót, ugatás ütötte meg a fülem, s pár másodperc múlva a nagyobb faépítmény mögül két testes ír farkaskutya kocogott elő.
   -  Nem kell aggódni – szólt hátra a házvezetőnő. – Mosach és Rí csak az idegenekre, és a farkasokra veszélyes. – Azzal már indult is befelé. Én azért még vetettem egy óvatos oldalpillantást a két szürke, drótszőrű ebre, amelyek marja olyan magasnak tűnt, mint egy pónié. Megszaporáztam a lépteim.
   Itt nem volt előszoba, ahogy a kis ballybunioni lakásokban. Egy tágas helységbe értünk, ahova elszórtan karosszékeket helyeztek, az egyik lemeszelt falat egy tekintélyes méretű szekrény foglalta el. Egyetlen ablaka a szirt kiugró csúcsa felé nézett, ami az óceán fölé nyújtózkodott; furcsa volt ez az élénkzöld tű, ami belefúródott a nagy szürkeségbe maga alatt.
   Paddy a következő szoba előtt tántorodott meg. Oonagh megtartotta, de könyörgő tekintete elárulta, mennyire elkelne egy kis segítség. – Bocsánat – lehelte Kavanagh, mikor odaléptem, hogy támaszt nyújtsak.
   -  Ó, Istenem! – sopánkodott Éabha. – Hol van ilyenkor Íomhar, hogy segítsen? – Habár fogalmam sem volt, kiről beszél a nő, azért bólogattam, mert tényleg igencsak hasznos lett volna egy harmadik támogató Kavanagh-nak, akit majd’ egy mázsásnak éreztem a vállamon.
   -  Talán előbb egy kiadós alvás kéne neki – vetettem fel. – Megmutatná, kérem, hol tud lefeküdni?
   Szűk lépcsősoron húztuk fel Patricket, ami egy hasonlóan szűk folyosójú emeletre vezetett. Három ajtó nyílott innen, Éabha az egyiken nyitott be. Az orromat rögtön megérintette a friss szalma illata, a kis négyzet alakú szobába egy apró ablakon át szivárgott be a fény. A padlóra három, egymástól különálló méretes szalmazsákot terítettek, fehér ágyneművel leborítva.
   -  Ne haragudjanak – szabadkozott a házvezetőnő -, de sajnos nagyon sebtében kellett elkészülnöm. Elég későn hozták a hírt, hogy milyen vendégeket hoz Mr. Mollown.
   -  Ó, ez tökéletes lesz, hölgyem – sóhajtotta sóvárgón Paddy. Valószínűleg már minden tagja csak az alvást kívánta, semmi mást. Óvatosan eresztettük le a rögtönzött ágyra, aztán Oonagh sietős csókot nyomott a férfi homlokára, majd a fülébe suttogott valamit. A férfi fáradt, de mégis felismerhetően kaján mosolyából ki tudtam találni, mihez kapcsolódott a rövid, elsúgott üzenet.
   A folyosóra érve Oonagh megszólalt: - Van a környéken egy füvesasszony, vagy doktor, vagy bárki, aki meg tudná majd vizsgálni? – Éabha habozott.
   -  Maguk házasok? – kérdezte aztán, jóval élesebben, mint ahogy eddig szólt hozzánk. Hát persze, gondoltam. A hölgy valószínűleg mélyen vallásos volt, és nem nézte volna jó szemmel azt, amit Oonagh és Paddy műveltek már egy ideje, eskü nélkül. Hát, még ha megtudná, mivel foglalkozott a lány Ballybunion bordélyházában! Úgy éreztem, nem szabad magunkra haragítanunk Éabhát.
   -  Jegyesek – válaszoltam gyorsan.
   Oonagh rögtön beszállt a játékba. – Igen, jegyesek vagyunk. Tehát, van a közelben valaki, aki majd ellátja a vőlegényem? – Az utolsó szót kiejtve hangjából csöpögött a gúny. Tudtam, hogy egyáltalán nem hisz a házasságban, és az ahhoz hasonló láthatatlan béklyókban.   
   -  Anyám – Isten nyugosztalja – füvesasszony volt, én magam pedig eltanultam tőle a legtöbb trükköt – mondta már sokkal fesztelenebbül. – Ránézek a fiatalemberre, amint felébredt. Most pedig jöjjenek, tömjék meg a gyomrukat! Esküszöm, hogy az én húslevesem a legjobb egész Kerry megyében.       
   A ház egy, még ismeretlen részéből nevetés harsant, ahogy végigmentünk egy sötét, földszinti folyosón. Hallottam magam mögött Oonagh lépteit is, a vér ütemesen dübörgött a halántékomban. Fogalmam sem volt, miért izgultam.
   -  Erre, lányok – intett Éabha, s belépett az egyik ajtón. A nap fénye az arcomba áradt, amikor átléptük a küszöböt, a szemközti falat ugyanis egy méretes ablak foglalta el. Innen az egész mezőre rá lehetett látni, csak úgy, mint a legelésző lovakra, amik úgy sütkéreztek a szabadban, mint a kőre kifekvő gyíkok.
   Ez lehetett az étkező. Középen hosszú faasztal állt, megterítve, üres székekkel maga körül. Már vártak minket; egy konyhaszekrénynek támaszkodva ott volt Lucas, kezeit karba fonta, tekintetét felénk fordította. Mellette szeplős, langaléta legény lebzselt, aki nem lehetett idősebb nálam, a haja pedig ugyanúgy vöröslött, mint Oonagh-é. Felvont szemöldökkel futtatta végig rajtunk tekintetét, mire rögtön eldöntöttem magamban, hogy nem kedvelem. Ismertem ezt a szemtelen pillantást.
   Az asztalfőt hosszú, ősz hajú öregember foglalta el, karakteres, kissé nagy orrával – amire a fiáé igencsak hasonlított - és bizalmatlan, vizenyős barna szemeivel furcsán nyugtalanító látványt nyújtott. Segélykérően pillantottam Lucasra, aki gyorsan megköszörülte a torkát. – Nos, ők lennének a vendégeink: Naomh és Oonagh. Ő itt a lovászom, Íomhar – intett a pimasz vörös felé -, ő pedig Eoin Mollown, az édesapám.
   Éabha gőzölgő húslevest pakolt elénk. Mindannyian asztalhoz ültünk; Oonagh mellé kerültem, szerencsére Lucasszal, és nem Íomharral szemben. Csendben kanalaztunk egy ideig; eddig nem is vettem észre, mennyire mardosott az éhség. Most alig bírtam megállni, hogy ne habzsoljak, Éabha levese ugyanis tényleg mennyei volt. Még azzal sem törődtem, hogy a kialakult helyzet igencsak furcsa lehetett az itt lakóknak – senki sem szólt egy szót sem.
   A falra patkókat akasztottak, de hely jutott egy kelta, fonott keresztnek is, amit épp kiszúrtam egy kis leves lenyelése közben. Nem sok helyen lehetett ilyet látni; a katolikus kereszt mellett ez is tiltott szimbólumnak számított, hiszen a nemzeti érzésünket erősítette. Lucashoz valószínűleg nem gyakran értek el katonák, vagy akár ellenőrök.
   -  Itt ez a két leány – szólalt meg hirtelen Lucas apja elmélázó arccal -, mindketten szépek, mint a csillagok. Ezeket üldözik azok az angol kutyák?
   -  És egy másik társukat, apám – bólintott Lucas.
   -  Még egy leány?
   -  Nem – válaszolta a fia türelmesen. – Ő férfiember, és ápolásra szorul.
   -  Még egy savanyú férfikép… Mosolyokat akarok látni, asszonyi mosolyokat – sóhajtott fel. A kívánsága roppant őszintének, és ami a legmeglepőbb, ártatlannak tűnt. Felpillantottam a tányéromból, s szembetaláltam magam Lucas aranybarna pillantásával; valamiért muszáj volt elmosolyodnom.
   -   Látod? – mutatott rám az idősebb férfi. – Nem csak hogy mosolyognak, de még szépen is.
   Éreztem, hogy pír kúszik fel a nyakamon. Ahogy oldalpillantást vetettem Eoin Mollownra, az ő szája sarkában is apró kunkor ült. Oonagh nem mondott semmit; kedvetlennek látszott, már-már unottnak. A következő pillanatban Éabha tűnt fel, a második fogással – egy egész csirkét hozott fatálon. – Levágtam a legnagyobb tyúkot a reggel, ahogy kérte, Mr. Mollown.
   -  Köszönöm – mondta Lucas. – Kérem, mindenből tegyen félre Paddynek is.
   -  Megint rosszabbul van – szúrta közbe keserűen Oonagh, mire az eddig nem túl beszédes Íomhar is megszólalt.
   -  Mi baja van?
   -  Meglőtték menekülés közben. Szívós ember az biztos, kibírta a majdnem két hetes utazást idáig. – Lucas önkéntelenül is felpillantott, a hálószobánk irányába.
   -  Volt, hogy nem sokon múlott – szóltam én is -, de mindig megúszta.
   -  Talán most majd nem ússza meg! – Oonagh az asztalra tette evőeszközét, s eltolta maga elől a csirkét. – Köszönöm, nincs étvágyam. – Azzal felállt, és szoknyájának suhogásával kísérve kivonult a konyhából. Pár pillanat elteltével hallatszottak sietős, futó lépései az emelet felé vezető lépcsőn.
   Kínos csend telepedett ránk. – Szegény leány – rázta a fejét Éabha, miközben elkezdte lepakolni Oonagh terítékét. – Elvégre a vőlegénye az az ember.
   Lucas összeráncolta a szemöldökét, és kérdőn pillantott rám, mire alig észrevehetően megcsóváltam a fejem. Oonagh soha, de soha nem menne hozzá senkihez, még olyanhoz sem, akit igazán szeret; kezdtem ugyanis egyre inkább azt hinni, hogy őt és Patricket nem csak a testi vágy köti össze.


ËËË


Nem éreztem helyénvalónak, hogy ebéd után én is felmenjek a szobánkba. Oonagh-éknak kellett egy kis idő kettesben, és eldöntöttem, hogy ezt minden nap megadom nekik. Ki tudja, meddig képes még Paddy harcolni a lázzal?
   Kora délután slisszoltam ki a házból. Az ég kissé beborult a reggelhez képest, a hűvös óceáni szél pedig folyamatosan fújt, de mindenhol jobban éreztem magam, mint odabent. Csak egy kis magányra vágytam. Gyalogolni kezdtem a magas fűben, a körülöttem elszórtan legelő lovak érdeklődve emelték fel a fejüket, ahogy elhaladtam mellettük. Mindannyian kicsattantak az egészségtől; a szőrük csillogott, hasuk kerek volt a sok legelnivalótól. Legalább őket nem befolyásolja az, ami az országunkban folyik!
   Olyan messze mentem, hogy a ház már nem is látszott. A legelőt másik oldalról egy erdő határolta, aminek fái rettenet sűrűn nőttek, elzárva minden fényt az alattuk elterülő avartól. Ennek a rengetegnek a széléhez telepedtem le, lábaimat felhúztam, és magamhoz öleltem, miközben gondolataim már igencsak messze jártak.
   Nem vesztegethettem az időt. Meg kellett tudnom valamit Finbarr-ról, és az otthoniakról is, és minél előbb el kellett volna jutnom Galway-be is. Ha az öcsém még életben van, akkor ott megtalálom. Hát akkor meg mi tart vissza? Nagyot nyeltem; akár elköthetném Lucas egyik lovát, és nekivághatnék egyedül is. De az utak nem voltak biztonságosak egy magányos fiatal lánynak, ráadásul térkép nélkül csak találgatni tudtam, merre kellene indulnom. Aztán meg, kinek lenne szíve meglopni Lucast azok után, amit értünk tett? Megráztam a fejem. Biztos, hogy nem én lennék az.
   Gondolataimból egy éles nyerítés rántott ki. Fejemet felkapva egy ügetve közeledő lovat pillantottam meg, ami olyan magabiztossággal, előrecsapott fülekkel kocogott, mintha direkt jött volna erre. Amint közelebb ért, ráeszméltem, hogy Cailín az. Nem tudtam, felálljak-e, vagy inkább maradjak a helyemen, de mire dönthettem volna, a kanca már meg is torpant előttem. Orrlyukai kitágultak, fejét magasan tartva, hetykén méregetett.
   Aztán hangosan kifújta a levegőt, és óvatos léptekkel megindult felém, nyakát a földig nyújtva.
   -  Aha – mondtam. – Betörtem a területedre? – A kanca puha orra a hajamat érte. Hosszan fújt egyet, aztán megszaglászta a fejemet, majd megéreztem a fogait is, mert a szájába vette egyik hajtincsemet. – Hé! – emeltem fel a kezem, mire Cailín hátrahőkölt. – Na, nem akartalak megijeszteni. – Békülékenyen nyújtottam felé a kezem, a ló pedig megszaglászta azt, újra közelebb lépve.
   -  Naomh, nem furcsa, hogy egy héten belül kétszer kell utánad jönnöm, hogy megkeresselek? – Megrezzentem, mert egyáltalán nem vettem észre Lucast, aki valószínűleg most érhette be a lovát. A szemembe sütő naptól csak testének körvonalát láttam, ahogy fölém magasodott, kezeit pedig összefonta a mellkasa előtt.
   -  Szerintem nem – válaszoltam Cailín pofáját simogatva. – Nem kell utánam jönnöd.
   -  De, azért mégis – felelte. – Ha esetleg eltűnnél, történne veled valami, elragadna valami vadállat, azért csakis magamat okolhatnám.
   -  Szerintem akkor csakis engem lehetne okolni – mondtam színtelen hangon -, hiszen én lettem volna az, aki elbóklászott, a saját akaratomból.
   Az, hogy a férfi ezután egy jó percig csak csendben tanulmányozta az arcom, eléggé zavarba hozott. – Jól érzed magad? – kérdezte aztán, Cailín oldalának támaszkodva. Miután nem adtam választ, felsóhajtott. – Ha megint a társad miatt aggódsz, akkor elmondok valamit, ami talán megnyugtat. Ebéd után felmentem, hogy utánanézzek, egyáltalán él-e még, mert mindenki olyan kétségbeesett volt miatta. Hát, amikor benyitottam, ők ketten meztelenül feküdtek az egyik szalmazsákon, és mindketten aludtak. Ha engem kérdezel, ha Paddy még életveszélyben lenne, már nem jutna ereje még csak gondolni sem a farkára, nem hogy használni.
   -  Tehát azt gondolod, hogy színlel?
   -  Dehogyis – rázta meg a fejét. – Elhiszem, hogy még gyenge, nem is volt ideje felépülni a sok utazástól. Ezért is van itt. De az élete már nincs veszélyben, legalábbis a sebe miatt biztos nincs.
   Egy ideig hallgattunk. A szél végigsöpört a magas füvön, arcomba fújva a hajam nagy részét, én azonban nem törődtem vele. Tudtam, hogy Lucas is tudja, nem Paddy volt a fő problémám. De még mennyire, hogy nem!
   -  Gondolkodtam valamin – mondta aztán kicsit később, nem nézve rám. Érdeklődve pillantottam fel, és figyeltem, hogyan merevedik meg az arca, mint egy szoboré. – Mondd, miért voltál McKiddékkel? Először biztos voltam benne, hogy lázadó nő vagy te is, mint Oonagh, és tökéletesen biztos vagy a dolgokban. De… ahogy néztelek az utóbbi napokban… azon gondolkodtam, hogy te talán… valamelyik fejes felkelő szeretője vagy, hogy ilyen nagy becsben tartanak? Nem ítéllek el, ha így van, én csak…
   -  Ezt meg honnan a büdös francból szedted? – hökkentem meg.
   -  Nem-nem, én csak… - Zavartan dörzsölte meg a tarkóját. – Ne nézz így, Naomh, nem gondoltalak prostinak, nem úgy nézel ki, én csak… próbáltam keresni az okokat, hogy miért vagy itt. Vagy hogy miért voltál ott, McKiddékkel az erdőben. Mert, hogy a saját akaratodból nem, az biztos.
   -  Miből gondolod, hogy nem vagyok én is olyan, mint Oonagh? – vontam fel a szemöldököm, magamban azonban felsóhajtottam. Ennyire nyilvánvaló lenne?
   -  Mert süt rólad, hogy a hátad közepére sem kívánod az egészet. – Sietve leguggolt, pillantása elkapta az enyémet. – Ne haragudj rám, hogy olyanokat feltételeztem. Csak találgattam… Tudtam, hogy Finbarr Hannigan testvére vagy, akit egyébként nem ismerek személyesen, de McKidd mondta, hogy a ballybunioni szerveződés fontos alakja. Többet senki nem mondott rólad.
   Hallgattam. – Légy szíves – próbálkozott ő tovább. – Meg akarlak érteni benneteket, mindhármatokat. – Cailín, mintha felfogta volna, hogy gazdája épp rá akar venni valamire, orrával megbökte a vállam. Elmosolyodtam, bár fogalmam sem volt, kinek szántam a gesztust; a lónak, vagy a férfinak, aki már törökülésben ült előttem a fűben, frissen borotvált arcára a fölöttünk húzódó lombkorona árnyéka vetült, szemeiben pedig olyan őszinte érdeklődést láttam, ami kissé zavarba ejtett.
   Rá kellett jönnöm, hogy Lucas Mollown túl sokszor okozta már nekem ezt az érzést.
   A köcsögláda!
   Mesélni kezdtem. Egészen onnan, hogyan győzködött az öcsém hónapokon keresztül, hogy menjek el vele a Patkánytanyára, ismerkedjek meg a céljaikkal, azon át, hogy én mennyire nem akartam ezt, és mennyire óvtam a kisebbik testvérünket is, nehogy őt is elkapja a harci hév. Lucas a homlokát ráncolta, s előredőlt, szemét nem vette le rólam. Igyekeztem nem figyelni erre, és folytattam. Elmondtam, hogy kaptam meg a „hivatalos” meghívómat, hogy tapasztaltam meg egy ilyen gyűlés hangulatát azon a végzetes éjjelen, aztán, hogy végül hogy fogtak el, és mi történt a börtönben.
   -  Finbarr megesküdött, hogy utánam jön. – Ölembe ejtett kezeimet bámultam. – Aztán nem jött, és mielőtt észbe kaphattam volna, Paddy és Oonagh már magukkal rántott, és vágtattunk kifelé a városból. Bár talán jobb is – sóhajtottam fel -, ha nem így történik, szinte biztos, hogy Ballybunion központjában lógnék egy bitófán, mint elrettentő példa.
   -  Tehát… te egyáltalán nem is értesz egyet a lázadókkal? – kérdezte Lucas halkan.
   -  De, valamilyen szinten igen. Igazságtalan, amit az angolok műveltek és művelnek velünk, megvetem őket érte. De Lucas, mi ehhez kevesek vagyunk! – Megráztam a fejem. – Bármennyire is szeretjük a hazánkat, nem tudunk velük szembeszállni, így semmiképp, ahogy Finbarrék akarják. – Lucas nem felelt, azt várta, hogy folytassam. – Miért, te egyetértesz velük? Először nem is akartál magaddal hozni minket! Hallottam, hogyan vitáztál McKidd-del.
   -  Ez bonyolult – felelte lassan. – Talán azt gondolod, most kitérek a részletes válasz elől, de nem, én csak… ugyanazt gondolom, amit te. – Valahogy sejtettem, hogy így van. – Ezzel, hogy szökevényeket fogadtam be, nem csak magamat, de az apámat, az alkalmazottaimat és az otthonomat is veszélyeztetem. Mindent, amit valaha elértem.
   -  Valahogy az az érzésem, hogy mindig is erről álmodtál. – Kitártam a karjaimat, és széles mozdulatot tettem velük, mintha átöleltem volna az egész birtokot. – Erről az egészről.
   -  Honnan tudtad? – vonta fel a szemöldökét, de szája széle felkunkorodott.
   -  Mert szeretettel beszélsz róla. Mert büszke vagy rá.
   -  Elképesztő – vigyorodott el. – Minek tagadjam, tényleg így volt. Főleg, hogy szerelmes vagyok a lovakba, és szeretem társként kezelni őket. Néha jobb barátnak bizonyulnak, mint egynéhány ember.
   -  Ezért ragaszkodik hozzád ennyire? – biccentettem Cailín felé, aki még mindig nem tágított, pedig közben néhány társa már a látótávolságunkba került. Annak ellenére, hogy a lovak köztudottan csordalények, rájuk sem hederített, békésen legelészett, miközben homloka hozzáért Lucas karjához. – Mert társként kezeled?
   -  Cailín egy másik történet – felelte elmélázva. – Nem annyira izgalmas, mint a te idekerülésedé. – Elmosolyodtam. – Figyelj, Naomh.
   -  Igen?
   -  Nem akarom, hogy börtönben érezd magad a házamban. Próbáld ne úgy felfogni.
   -  Igyekszem – mondtam őszintén, bár azt is tudtam, ez nehéz lesz, miközben tudom, mi dúl odakint.
   -  Paddy hamar jobban lesz – mondta, miközben feltápászkodott a földről. – Akkor meg mehetsz az öcséd után. Vagy haza. Ahova csak akarsz.

   Megfordult, és elment. 

3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. Drága Flo!

    Nos, asszem ideje végre valami nyomot hagyni magam után, nem csak inni a szavaidat...
    Már elég régóta kokettáltam a történeteddel, de sajnos sosem volt elég időm beleolvasni. A múlt héten betegség miatt otthon dekkoltam, éjszakánként nem tudtam aludni, úgyhogy szépen nekifogtam és elolvastam a fent lévő részeket. Sosem voltam oda igazán a történelemért és a fantasyért, valahogy nem értettük meg egymást, de a te történeted kivétel. Nem tudtam leállni az olvasással, nem túlzok! A fogalmazásod, a szóhasználatod, az ötleteid mind-mind felcsigázzák az olvasót és a folytatásra ösztönzik. A karaktereid nagyon szerethetőek, különlegesek, és nem utolsó sorban, az alapötlet nagyon egyedi. Még nem találkoztam ilyen bloggal, bár anno egy hasonló ötlet megfordult a fejemben egy ír film hatására, de végül elvetettem.
    Hogy őszinte legyek, eleinte azt hittem Lucasról, hogy angol, de ne kérdezd, miért. Aztán amikor behoztad az unokatestvérét, akkor már elhittem, hogy jé, tényleg egy angol segít nekik, de ügyesen megcsavartad a szálakat. Mollown kuzint nem szeretem, de gondolom ez volt a célod. Naomh, Oonagh és Paddy egytől egyig szerethetők és tökéletesen lehet azonosulni Naomh karakterével. Remélem, hogy Finbarr épségben van, ahogy Callum és a többiek is. Lenne majd egy kérdésem, de azt privátban fogom feltenni, mert szerintem spoiler gyanús témát feszegetnék vele. ;)
    Szóval, siess a következővel, mert szerintem nem csak én várom már tűkön ülve. :D

    Ölel,
    Lia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lia!
      Köszönöm ezt a részletes véleményt, nagyon jó volt olvasni, érdekes más szemével is látni egy kicsit a karaktereket. Legfőképpen azon lepődtem meg, hogy Lucast angolnak hitted, bár most, hogy belegondolok, sehol nem említettem direktben, hogy ír lenne...:D
      Nagyon örülök, hogy ebben a történetben azért nem zavar a történelmi vonatkozás, és az eljövendő misztikus szál, ennek örülök talán a legjobban. Szerintem találnál te ott még hasonló témájú dolgokat, amik bejönnének! ;)
      Remélem, hogy a továbbiak is tetszeni fognak majd, és a várakozásod nem lesz értelmetlen.
      Nagy öleléssel,
      Flo

      Törlés