10. fejezet

Sziasztok!

Igen, visszatértem, itt vagyok, és remélem ezután nem kell már hosszabb szünetre vonulnom. Az biztos, hogy mindent megteszek azért, hogy ilyen ne forduljon elő többet, mert ha hiszitek, ha nem, nehéz volt a blog nélkül, valahogy nem hagyott nyugodni a dolog. A nyaratok remélem  felejthetetlenre sikerült, az enyém mindenképpen. (komolyan, meséljetek, voltatok valahol, vagy csináltatok valamit, amit sosem fogtok elfelejteni?:))

A fejezetekről... Igyekszem rendszeresen hozni őket, a mostani terv az, hogy kéthetente, de ez változhat, annak megfelelően, hogy mennyi időm és energiám lesz, ugyanis nem szeretném beérni magam az írással, és bizony, ha nem haladok, de ugyanolyan gyakran is posztolok, mint egy ihletettebb időszakomban, az biztosan bekövetkezne. Azért szeretném tartani magam a két hetes határidőhöz, erre fogok törekedni! Az újrakezdés tiszteletére a blog új kinézetet is kapott, amit ez esetben Lia Searsonnak köszönhetek.

Remélem, azért még emlékeztek az ezelőtti történésekre, a sok kimaradás ellenére is. Ezzel együtt szeretnék jó olvasást kívánni (és sok-sok sikerélményt erre a tanévre is), köszönöm, hogy még mindig itt vagytok!

Ami a legfontosabb

Április elejéhez képest furcsán erős napsütés tűzte a hátam. Hajamat egy szíjjal kötöttem fel, ruhám hosszú ujját kétségbeesetten próbáltam feljebb és feljebb tűrni a nagy hőségben. Béar lassan cammogott alattam; láthatóan megviselte a két nappal azelőtti vad vágta Lucasszal a nyergében, most pedig nem szándékozott különösebben engedelmeskedni nekem, a kevésbé határozott lovasnak, amikor kicsit gyorsabb tempóra fogtam volna.

   Hátrapillantottam a vállam fölött, hogy ellenőrizzem, megvan-e még Oonagh, Patrickkel maga előtt. A fiatal nő hátulról karolta át a tengerészt, aki épp akkor nevetett fel valami minden bizonnyal felettébb vicces dolgon.

   Hihetetlen gyorsan gyógyult fel. Azon a hajnalon, mikor Lucas megérkezett a furcsa gyógyszerrel, valahogy minden megváltozott. Patrick egy kiadós alvás után képes volt felülni, eddig napokon át tüzelő homloka lehűlt. Miután óvatosan kigombolta az ingjét, hogy szemügyre vehesse a golyó bemenetét, Oonagh elsírta magát a megkönnyebbüléstől. Odahajolva a lila szín szinte teljes felszívódását láttam, s képtelen voltam nem Lucasra pillantani; a férfi arcáról semmit sem tudtam leolvasni.

   Oonagh hamar túltette magát az első sokkon, és rögtön a férfi ápolásába kezdett, én azonban nem bírtam megnyugodni. Hogy történhetett? Ehhez isteni csoda kellett, nem magyarázhatta semmi más. Mi lehetett az a nyálka, amivel Lucas bekente a sebet? Lehetetlen, egyszerűen lehetetlen.

   Ő maga az utolsó két, a fogadóban töltött napunkon igencsak távolságtartóan viselkedett. A legtöbb idejét az istállóban töltötte, Cailín mellett üldögélve, a beszűrődő napsugarakban táncoló porszemeket figyelve. Többször is próbáltam szóba elegyedni vele, tapogatózni egy kicsit, de semmit nem felelt.

   -  Nem szeretem, ha hálálkodnak – mondta tömören, és ennyivel le is zárta a témát.

   Úgy alakult, hogy az ezt követő nap délelőttjén felnyergelhettünk.

   Ketten támogatták ki Kavanagh-t a fogadóból, míg én a nyeregtáskáinkba csomagoltam a szükséges holmikat, Oonagh levágott vörös fürtjeivel együtt, amit a legközelebbi városban akartunk pénzzé tenni.

   -  Még mindig nem hiszem el – sodródott mellém Oonagh a fejbőrét dörzsölgetve. – Kiszedtél belőle valamit?

   Megráztam a fejem.

   -  Csak annyit, hogy utálja, ha hálálkodnak neki. – Nagyot nyeltem, tekintetem akaratlanul is Lucasra ugrott. Ő maga épp akkor kapta el a pillantását felőlünk; figyelt minket. – Valami nem stimmel vele, mióta visszajött.

   -  Szerintem ugyanolyan, mint azelőtt – vonta meg a vállát Oonagh. – Én csak komolyan ezt a hirtelen elrohanást, és a csodaszerrel megérkezést nem értem. Szegény Paddym napokig szenvedett, miért nem jutott ez eszébe előbb?  

   -  Nem értek semmit – húztam meg erősen a nyeregtáskám egyik szíját. – De remélem, ha célba érünk, majd minden tiszta lesz.

   -  Nem tudom, meddig kell majd ott lennünk – ráncolta össze homlokát a lány. – A seb gyógyulni kezdett, a láz elmúlt, de nincs még jól. És úgy érzem, Galway túl veszélyes nekünk most, hogy mindenki, aki a szerveződéshez tartozott, odamegy, vagy már ott van. Szarban vagyunk, Naomh.

   A Galway-be áramló lázadók gondolatára keserű íz áradt szét a számban. Mit akarnak ott? Persze, egységben az erő, ám ez nem ilyen egyszerű. Nem voltak elég szervezettek, nem voltak még felkészülve egy újabb felkelésre.

   A legutóbbit is megszenvedte a népünk, mi lenne ezután? Attól féltem, hogy az angolok úgy roppantanák szét a szenvedélyes íreket, mintha csak bogarakat ütnének le a puszta kezükkel. És Finbarr is azok között a bogarak között volt.

   -  Nekünk is oda kell mennünk – jelentettem ki. Még mindig nem adtam fel, hogy kihúzhatom az öcsémet ebből az egészből. Oonagh ferde szemmel nézett rám, mintha kiolvasta volna a gondolataimat, de aztán nem szólt semmit.

   Fogalmam sem volt Lucas tervéről arra az éjszakára. Emlékeztem, hogy elindulásunk előtt azt mondta McKiddnek, az óceán mellett fogunk haladni, s ha jól számítottam, tényleg abba az irányba tartottunk. De vajon fogadóban akar megszállni? Vagy megint a szabad ég alatt töltjük az éjszakát? Nem mintha bajom lett volna a dologgal, csupán a bizonytalanság idegesített.

   Béar makacskodott, mikor a sarkamat az oldalához nyomtam, hogy ügetésre ösztökéljem. – Az Isten szerelmére – szűrtem fogaim között, aztán előrekiáltottam. – Lucas, lassíts egy kicsit!

   A férfi fölemelte a fejét, Cailín hátrafelé hegyezte a fülét. – Miért? – szólt vissza.

   -  Azért – feleltem kissé türelmetlenül, miközben Béar előrenyújtotta a nyakát, hogy kitéphesse a kezemből a szárakat -, mert beszédem van veled!

   Cailín gazdája első jelzésére megállt, így rövid idő alatt beértük őket. Lucas nem nézett a szemembe, inkább mereven előrebámult, szemeivel a félreeső, poros utat pásztázva, ami egyébként teljesen üresnek tűnt.

   -  Figyelj – szóltam. – Mi jön most?

   A férfi habozott a válasszal, egy friss szélfuvallat megrezegtette a kalapja alól kilógó hajtincseit. – Úgy számolom, hogy kora estefelé érünk Killaloe-ba, és ott keresünk szállást. Onnan már nem állunk meg, és holnapután, vagy az azután következő napon célba érünk.

   -  Ez jól hangzik – mondtam kesernyésen.

   -  Remélem Kavanagh nem lázasodik be megint, még egyszer nem vállalom be, hogy szerzek a gyógyszerből.

   Ekkor eszembe ötlött valami.

   -  Ha már itt tartunk; miért csak akkor indultál el érte? Miért nem azonnal, amint lehetett? – Nem akartam rajta számon kérni a dolgot, sokkal inkább voltam kíváncsi.

   -  Naomh – rázta meg a fejét. – Miért kell firtatni ezeket a dolgokat? A társatok jobban van, és kész. – Most sandított rám először, és valószínűleg felfogta, hogy nem elégedtem meg a válaszával. Hangosan felsóhajtott, kalapját mélyebbre húzta a fejében, majd hátrapillantott; Oonagh és Paddy tökéletesen elvoltak magukban. – Reménykedtem, hogy nem lesz rá szükség – magyarázta beletörődően. – Amikor a fogadóhoz értünk, már elég rosszul volt, de arra gondoltam, hogy még van remény, még lehet, hogy magától legyőzi a lázat. Csak aztán… rosszabbodott az állapota, még hallucinált is. Szóval eldöntöttem, hogy megpróbálom.

   -  Mi volt az egyáltalán? – Megint hátranéztem. – Ketten vagyunk, elmondhatod. Nem vagyok az a pletykás típus, ha ez valami hétpecsétes titok.

   -  Egyáltalán nem hétpecsétes titok. Egy aranyleső nevű hal nyálkája. – Értetlen pillantásomat látva halvány mosoly kúszott a szájára. – Sosem hallottál róla, mi? Nagyon ősi faj, és a testrészei nagyon sok nyavalyára jók. A nyálkája például egy seb fertőtlenítésében segíthet, de a szeméből készült pép például megnyugtatja az égett bőrt.

   Összeráncoltam a szemöldököm. Soha az életben nem beszélt nekem senki még aranyleső nevű halról, pedig ha ilyen csodaszerekkel van tele a teste, úgy lett volna logikus. Valami bűzlött ebben az egészben, csak azt nem tudtam, mi.

   -  És hogy szerezted meg? – próbáltam kicsit közelebb kerülni az igazsághoz.

   -  Egész jó búvár vagyok – felelte rezzenéstelen merevséggel. – Nagyon is jó, ami azt illeti, minden nagyképűség nélkül. Egyszerűen leúsztam érte; ha tudod, hol keresd a dolgokat, onnantól minden könnyebb.

   Meg kellett volna nyugtatnia, de magyarázata sokkal inkább parázsként szolgált élénk, könnyen lángra lobbanó fantáziámnak.

ËËË

Estére szürke felhők tolultak az égre, halvány dörgést is hozva magukkal. Nagy szerencsénk volt; éppen megláttuk Killaloe, egy tengerparti város háztetőit, mikor az első esőcsepp eltalált minket.

   A készülődő vihar ellenére igencsak zajos utcák húzódtak előttünk. Letakart áruval megrakodott szekerek zötyögtek el mellettünk, de utunkat még vörös kabátos rendfenntartók is keresztezték. Mereven ültem a nyeregben, igyekezve nem feltűnést kelteni, bár a szívem majd kiütötte a mellkasom, miközben lovaik hátán elrobogtak mellettünk. A járókelők megvetően néztek utánuk, ám ránk még csak egy pillantást sem vetettek; fellélegeztem. Olyan láthatatlanok voltunk, amilyenek lenni akartunk.

   Lucas a város előtt még kantárt húzott Cailín fejére. A kanca nem fogadta szívesen a dolgot, de Lucas kiengesztelésképpen megpaskolta a nyakát. – Ne haragudj, a chara, de így még feltűnőbbek vagyunk, mint a mi szökevény társaink.

   A szemerkélő esőben egy fogatlan öregasszonynak adtuk el végül Oonagh lángvörös tincseit, amit a zord külsejű nő diadalittas kacagással kísérve fizetett ki.

   -  Mennyit kapok majd ezért, ha paróka lesz belőle! – S el is szaladt gyorsan, nehogy valaki más csapjon le a kezében lapuló göndör lángnyelvekre. Lucas az erszényébe ejtette a csörgő érméket.

   -  Ezzel most kiadósabb vacsorát szereztél nekünk, Oonagh – mondta a lánynak, s mikor felém fordult, meglepetten vettem tudomásul, hogy mosolya őszinte. – Tudom, hova menjünk.

   Potrohos Pat fogadója nem tűnt Killaloe leglátogatottabb helyének, de ez még előnyünkre is szolgált. A cégéren virító hordó nagy sörkészletre utalt, s amikor kissé ázottan, éhesen és szomjasan beléptünk a meleg fényű helyiségbe, úgy éreztem, jobb környezetbe nem is kerülhettem volna.

   Mint kiderült, Lucas ismerte Potrohos Patet; a két férfi régi barátként üdvözölte egymást. – No, és kik a társaid? – tette fel a rémisztő kérdést a tulaj, meglátva minket.

   -  Ő ott Anraí O’Connor – mutatott Paddy irányába, akinek arca bár szürkéllett a betegségtől, ő maga mégis igyekezett erős férfiemberként megállni a lábán. – A leányok pedig… hát, úgyis tudod. Két szobát szeretnénk éjszakára, vacsorával és minden mással.

   Pat mindentudóan vigyorgott. – Hogyne, Mollown, hogyne.

   Isteni vacsorát szolgáltak fel. Úgy estünk neki a nagy faasztal körül ülve, mint az éhezők, és egészen addig nem is szólt egyikünk sem, amíg el nem pusztítottuk az egészet. Kivéve persze Paddyt, aki hamar feladta a dolgot.

   -  Régen ettem ilyen jót, az igaz. De ha még egy falat belém kerül… az nem a seggemen át távozik.

   -  Aludj is, cimbora – bólintott egy nagyot Lucas, és jóízűen a sörébe kortyolt. Oonagh felállt, felkapta a maga korsóját, s kezét Patrick vállára helyezte.

   -  Gyere, kedves. Saját szobánk van, felfogtad ezt?

   -  Nem mondod – kerekedett el a férfi szeme.

   -  Nem hallottad? Lucas két szobát kért!

   Mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, Oonagh már fel is segítette az igencsak fellelkesült Kavanagh-t, s ők ketten elindultak a lépcső irányába. Kényelmetlenkedve emeltem a számhoz az italom. Ha nem Oonagh-val alszom egy szobában, akkor bizony Lucasszal kell lennem, ami több szempontból is igencsak érdekes. Bár gondolhattam volna, hogy társaink már egy kis magányra vágytak…

   Közben egyre többen lettek a fogadóban. Az asztalok mellett egy üres hely sem maradt, mindenfelé nevetés és beszélgetés zajai hallatszottak, a teremben a jellegzetes férfibűz terjengett. Csak azért nem rendeltem még egy sört, mert nem én rendelkeztem a pénzünkkel. Lucas aztán mintha kitalálta volna, mit akarok, mert mindkettőnknek hozatott még egy pintnyit.

   -  Alig várom, hogy továbbálljunk – szólalt meg, az elmúlt pár nap óta először nézve egyenesen a szemembe. Az asztal másik oldalán ültem, vele szemben, de nem tudtam ilyen könnyedén kezelni a dolgot; előkelőbb lányoknak még csak beszélgetnie sem szabadott kettesben egy férfival, nemhogy egy szobában aludni vele. Mondjuk, én sosem tartoztam az olyan lányok közé.

   -  Pedig takaros hely. Kényelmesebb, mint a hegyekben aludni - mondtam aztán.

   -  Kedvelem Patet, a fogadóst, de túl sokan megfordulnak ebben a városban. Még jó, hogy az ő diszkréciójára mindig számíthatok.

   -  Biztos vagy ebben? – vontam fel a szemöldököm.

   -  Kihúztam egyszer a csávából – tájékoztatott. – Elég nagy bajban volt. Ugyanúgy bújtattam el, mint titeket. Most bújtasson ő engem!

   -  Igazad van – mosolyodtam el alig észrevehetően. Lucas viszonozta, mire gyorsan elkaptam a szemem róla.

   -  Tudom, mi zavar – mondta, halkabbra véve a hangját. Az asztalra könyökölt, második üres kupáját félretolta. – Ne aggódj, nem kell egy ágyban aludnunk. Én sem úgy gondoltam. Majd én fekszem a földön, és kész.

   Nem feleltem. Nem voltak kétségeim afelől, hogy Lucas komolyan gondolja, amit mond, mégis, a nyakam felforrósodott a gondolatra, hogy ketten leszünk.

   Még egy korsó sör került elénk, s el is pusztítottuk hamar. Két kupával még nem akkora eset, de a harmadik, majd később az ötödik után úgy éreztem magamat, mint akinek egy kalapácsokkal megrakott zsák ül a fején. Meg kellett támasztanom az öklömmel, hogy egyáltalán tartani bírjam, Lucas pedig minden egyes levegővétele után elkuncogta magát. Aranybarna szemei csillogtak, mint két feneketlen aranybánya, és még soha, de soha nem láttam ennyire teli szájjal vigyorogni.

   Tengerészek között nőttem fel, így nem volt szokatlan ez az érzés. Nem forgott még velem a világ, de minden szó sokkal hangosabbnak tűnt körülöttem, minden mozdulat tompábbnak. Közben észrevettem, hogy Lucas mellé letelepedett egy bögyös, vihogó nő, aki rögtön átvetette karját a férfi válla fölött. Mollown egy pillanatig sem ellenkezett.

   -  Nos – hajoltam előre, egy bárgyú vigyorral a számon -, mekkora nőcsábász ez a mi Lucasunk?

   -  Nem tudtad, hogy cölibátust fogadtam? – vonta össze szemöldökét, sértődöttséget tettetve. Az idegen nő kacagni kezdett, aztán két keze közé fogta Lucas arcát, és száját az ő szájára tapasztotta. Legnagyobb meglepetésemre a férfi nem viszonozta a csókot, hanem hátrahajolt. – Azt hiszem, itt jön az embered – figyelmeztette a nőt.

   Az asztalok között valóban egy férfi közeledett, de egyáltalán nem tűnt idegesnek. Összeszűkítettem a szemeim, pár pillanatig tanácstalanul figyeltem. – Báirbre! – kiáltott rá. – Ne bolondozz már, az istenit, ezt hallgasd inkább-e!

   -  Mi van? – kiabált vissza Báirbre. – Nem látod, hogy elfoglalt vagyok, ember?

   -  Ott azok az emberek megint valami eltűnt hajóról dumálnak! – mutatott hátra egy lendületes mozdulattal, az egyik sarokban megbújó asztal felé.

   Megállt bennem az ütő. Még kissé ködös aggyal is tökéletesen felfogtam, amit a férfi beszélt, pillantásom összeakadt Lucaséval, aki megdermedt ültében, keze lecsúszott Báirbre derekáról. A nő felpattant mellőle, de megtántorodott – valószínűleg jóval több sört legurított már, mint mi -, s az asztal sarkában megkapaszkodva vihogott fel. – Ezt nem hiszem el – rázta a fejét, aztán elindult ismerőse – vagy ki tudja mije – után.

   Szép kis hallgatóság gyűlt össze akörül az asztal körül, amelynél egy jól tájékozott, elég jómódúnak tűnő férfi osztotta meg épp a fejleményeket. Magunk is odafurakodtunk, hogy halljunk valamit. Lucas arcára letörölhetetlenül fagyott rá a megrökönyödés, én viszont nem tudtam, mit kezdjek vonásaimmal.

   -  Igen, foglyokat szállító hajó volt – bólogatott a férfi, mire többen felhördültek.

   -  Úgy érted, ír foglyokat? – szólt közbe valaki. A mesélő – akit ingjéről és jellegzetes kalapjáról matróznak gondoltam – nagyot sóhajtott.

   -  Úgy hírlik felkelők voltak.

   -  Miféle felkelők?

   Csak pár pillanattal később fogtam fel, hogy ezt a kérdést bizony én tettem fel. Néhányan felém fordultak, a legtöbben azonban már a tengerészre figyeltek, akinek pillantása az enyémbe fúródott. – Lehet valamit tudni róluk? És hogy mi történt a hajóval? És hogy mi az ördög folyik itt? – Hangom megemelkedett az ijedtségtől, ami rám tört.

   -  Jobb, ha megyünk. – Lucas ujjai a csuklóm köré fonódtak, én azonban kitéptem magam a kezéből.

   -  Nem sokat, kislány – rázta meg a fejét a férfi. – Annyi biztos, hogy valamelyik gyarmatra szánták őket kényszermunkásnak.

   -  Szegény ördögök, talán jobban is jártak a halállal – szólalt meg mellettem Báirbre.

   Kétségbeesés könnyei szorították el a torkom. Sarkon fordultam, s elrobogtam, kifelé menet több emberbe is beleütközve, könyökömmel vágva magamnak utat az éjszakába.

ËËË

Kijózanodtam a hideg, szitáló esőtől és a rettegéstől, amitől képtelen voltam szabadulni. Csak a családom járt a fejemben, az, hogy milyen káosz uralkodhat most Ballybunionban, és az öcsémen, akiről nem tudtam semmit.

   Reakciómra valószínűleg az ital is rátett egy lapáttal, de nem tudtam elűzni a gondolatot, hogy talán Finbarr is azon a hajón lehetett. Ha így volt, akkor ő már nem jutott el Galway-be, hanem az angolok elfogták. Tudtam, milyen sorsa volt a gyarmatokon robotoló bűnözőknek; sokan azt mondták, a halál valóban jobb, mint az az élet.

   Egy, a fogadóhoz közeli sikátorban bújtam el. Átfáztam, ruhám átázott a sáros földön üléstől. Nem riadtam meg, mikor egy részeg csoport elhaladt mellettem, de a protestáns telepesek szekereinek közeledésétől már annál inkább. Dühös voltam rájuk, és dühös voltam akkor is, ha Finbarr-ra gondoltam; ha rám hallgat, ez az egész nem történt volna meg. Mindketten otthon maradhattunk volna Ballybunionban, s most is a pattogó tűz mellett melegedhettünk volna csendes bajtársiasságban.

   Ebben a furcsa helyzetben még az apám is hiányozni kezdett. Hannigan kapitány mindig tudta, mit kell tenni, és mindig ott volt, ha bizonytalankodtunk a testvéreimmel. Arcomat két felhúzott térdem közé süllyesztettem, és jó hangosan visszaszívtam előtörni készülő könnyeimet. Ha Finbarr is a hajón volt, akkor bizony halott. Megremegtem a gondolatra.

   -  Hát itt vagy!

   Megrezzentem, de nem néztem fel; felismertem Mollown hangját. Csizmája alatt cuppogott a sár, ahogy leguggolt mellém, határozott mozdulataiból ítélve belőle is kiment már a sör.

   -  Gyere, vissza kell mennünk. – Megérintette a karom; tenyere kellemes meleget adott fagyos bőrömnek. Mégis megmakacsoltam magam, a fejemet ráztam, és nem voltam hajlandó megmozdulni. Tanácstalan sóhajt hallatott, szinte láttam magam előtt töprengő arckifejezését. – Itt akarsz éjszakázni? Kint a hidegben, egyes-egyedül?

   -  Mi van, ha az öcsém is a hajón volt? – szólaltam meg szipogva. – Mi van, ha nem, de megsérült? Ha elkapták az angolok? Ha épp a kivégzésére vár?

   -  Hiszed, vagy sem – kezdte lassan -, tudom, milyen érzés. Ugyanígy aggódtam az apámért, mikor elment a csatába. Nem tudtam róla semmit. Tudod, mibe kapaszkodtam?

   Felpillantottam. Keze még mindig a karomon nyugodott, rendetlenül göndörödő haját eláztatta az esőpermet. – A jó emlékekbe. Amiktől mosolyogni támadt kedvem, nem pedig azon keseregni, hogy milyen bizonytalan a holnap.

   Nem válaszoltam. A sötétszürke égből hulló eső kopogott a házak tetején, a sikátorban egy macska vernyákolt panaszosan. Valamelyik közeli kocsmából halvány hegedűszót hozott felénk a szél, a mellettünk húzódó sáros úton pónik caplattak végig, apró kordélyt húzva. Még éjjel sem állt meg itt az élet, és tudtam, hogy ezzel az új eltűnt hajóval sem fog. Sőt, Finbarr esetleges halálával sem. Megy tovább, mint egy kegyetlenül kitartó, megállíthatatlan malomkerék.  

   -  Sok jó dolgot csináltunk közösen – mondtam halkan, szokatlan nyíltsággal nézve Lucasra. – Majdnem egyidősek vagyunk, tudod.

   -  Fontos neked a család, igaz?

   -  Az a legfontosabb. – A könnyeim újra marni kezdték a szemem. – És bőgni sem szoktam én ennyit, csak kicsit sokat ittam, és…

   -  Állj fel szépen. – Lucas felemelkedett, és felém nyújtotta a kezét, hogy engem is felhúzzon. Arckifejezése valamiféle furcsa csodálkozást mutatott, amolyan feleszmélést. Pár másodpercig álltuk egymás pillantását, de én hamar elfordítottam a fejem; zavarba hozott, hogy a szemei olyan nyilvánvalón meg akartak fejteni. – Menjünk a melegre, Naomh.

   A fogadóban még mindig ugyanaz a hangzavar uralkodott, még mielőtt eljöttem onnan. Igyekeztem a lehető legrövidebb idő alatt elszlalomozni az asztalok között, nyomomban Lucasszal. Azután felmentünk, és magunkra maradtunk az apró szobában.

   Ormótlan ágy állt középen, egy mellényomorított kis szekrénykével, rajta félig leégett gyertyacsonkokkal. Nem volt hálóingem, a ruhám pedig igencsak átázott; ha egyedül lettem volna, bizonyosan alsóruhában alszom. Leereszkedtem a matrac szélére, és Lucast figyeltem, aki lefejtette magáról esőszagú zekéjét, lerúgta a csizmáját, ingjét viszont magán hagyta.

   -  Amit odakint mondtál… Nekem is nagyon fontos a család.

   Szívem hevesebben kezdett verni egy pillanatra. – Tényleg, nem is tudom, kivel élsz. A feleségeddel?

   -  Á, nem – nevetett fel röviden. – Az apámmal. Tudod, ő…

   -  Igen? – néztem rá kérdőn, mikor észrevettem, hogy habozik.

   -  Egy kicsit… szenilis, azt hiszem. Nem, ez nem jó szó. Ha átlagember lennék, aki nem a fia, talán bolondnak mondanám. De nem mondhatom ezt, hiszen a fia vagyok.

   Nagyot nyeltem, s hangosan fújtam ki a levegőt. – Nem tud gondoskodni magáról – folytatta -, most is a házvezetőnőnk vigyáz rá, de már eléggé aggódom, hogy mi lehet vele.

   -  Értem. Ezt nem tudtam. – A padlóra ült, és elnyúlt rajta, tekintetét a plafonra szegezte.

   -  Tudnod kell, hogy hajlamos mindenfélét összebeszélni. Például szeret meséket kitalálni, és ezzel mindenkit az őrületbe kergetni. De ő a legjobb ember ezen a földön. Kicsit azt akarom, hogy mindenki megismerje a világon – szerintem te kedvelni fogod.

   Elfeküdtem az ágyon, nyakig betakaróztam a meglepően puha dunyhával. Testemet kellemes meleg járta át, de valamiféle bizonytalanság is. – Mármint, nem azért, mert bolondnak tartalak, vagy ilyesmi – tette hozzá gyorsan. – Úgy értem, nem tartalak bolondnak. Jó ég, miért is tartanálak?

   -  Lucas – szakítottam félbe. Várakozón pillantott rám, kezeit a tarkója alá téve. – Nem adhatnám neked legalább a takaróm? 

   -  Megpróbálhatod – mormogta, miközben a hasára fordult. – De úgysem fogadom el.

   Aztán, miután pár perc múlva álomba merült, lekászálódtam és mégis betakartam. Arca ellazult alvás közben, sokkal nyugodtabbnak, gyermekibbnek tűnt. Térden álltam, mikor óvatosan végigsimítottam aranyszínű haján.

   Istenemre, jól esett megérinteni.

ËËË

Délelőtt álltunk tovább. Lucas mindenkit korán felébresztett, hogy megbeszéljük a továbbiakat; arca nem árult el semmit az azelőtti estéről. Csak abban voltam biztos, hogy mikor kinyitottam a szemem, a takaró megint engem terített be melegen, s nem őt, ahogy az éjjel hagytam.

   Gyors ügetésben hagytuk el a várost. Paddy furcsán kótyagosnak tűnt megint, Oonagh nem győzött aggodalmaskodni, de azért ugyanúgy hetyegtek egymással, mint korábban. Lángba borult az arcom, ha eszembe jutott, hogyan simogattam még pár órája Lucas Mollown alvó, öntudatlan arcát.

   Összezavarodtam. A fejemben kavargó gondolatok kis híján megőrjítettek, s képtelen voltam odafigyelni bármi másra; hol Finbarr miatt keseregtem, hol azon járt az agyam, mennyire sebezhetőnek mutattam magam Lucas előtt. A messze elnyúló, néptelen és sártól ragadó úton teljes némaságban lovagoltam, tudomást sem véve Béar mozdulatairól. Simán levethetett volna a hátáról, egy pillanatig sem ellenkeztem volna.

   Még arra sem figyeltem fel, mikor paták kezdtek ütemesen cuppogni mögöttem, és valaki a nevemen szólított. Oonagh megböködte a karom.

   -  Mi van, kislány? – kérdezte, erősebben karolva hátulról Paddyt. – Igen szótlan vagy ma!

   -  Nem én. – Igyekeztem könnyedséget erőltetni magamra. – Hát te, Kavanagh? Bírod még?

   Patrick fáradt, mégis pimasz vigyort villantott. A szemei alatt húzódó táskák elárulták kialvatlanságát. – Bírom én, csak Oonagh nem hagyott aludni az éjjel.

   Újra a szabad ég alatt éjszakáztunk. Szerencsére nem esett eső, csupán egy kis hűvös, az óceán közelségét jelző szél tarthatott minket ébren a kemény földön. Lucas továbbra sem engedett tüzet gyújtani, mi pedig nem tiltakoztunk; azon az éjen csendben gubbasztottunk egymás mellett egy kisebb erdő szélén, a fák lombjainak susogását hallgatva.

   Napkeltekor indultunk, és igencsak hamar elértük az óceánt.

   A látvány jó időre elvonta a figyelmemet minden bajról. Az erdő fái közül kiérve már hallottuk az ismerős morajlást, s közelebb lépdelve a szemünk elé tárult az óceán olyan valóságában, amit már igencsak régen láttam – mikor utoljára hajóra szálltam.

   A hatalmas szürkeség a végtelenig nyúlt, a horizonton pedig egybemosódott a köd borította, pamacsfelhős, piszkos kék éggel. Béar oldalához szorítottam a lábam, mire a herélt komótosan megindult a dühöngő víztenger felé. Egy hegyfok tetején lehettünk, mert nem láttam a partot, csupán a smaragdzöld füvet, aminek pár száz lábnyira tőlünk egyszer csak vége szakadt.

   -  Óvatosan! – szólt rám Lucas. Egy napja ez volt az első alkalom, amikor közvetlenül hozzám szólt. – Ha megriad valamitől, és levet a mélybe, nem ugorhatok utánad!

   A csodaszered úgyis meggyógyítana, akartam felelni, de minden szó a torkomra forrt. Mohón szívtam magamba a látványt, tüdőm megtelt a hideg, só illatú levegővel.

   -  Ejha! – rúgtatott mellém Oonagh. Paddy csak lehunyta a szemét, mintha a hullámok hangos viaskodásának zajára próbálna elaludni. Lucas nem jött közelebb; mereven ült a nyeregben, tekintete szigorúan, már-már rosszkedvűen pásztázta a messzeséget.

   -  Indulás! – kiáltotta. – Mintha még nem láttátok volna az óceánt…

   Nem engedelmeskedtünk azonnal; igazság szerint még jó pár percig bámultuk a hömpölygő, rejtélyes szürkeséget. Leírhatatlanul nagy volt, és igéző. Elképzeltem, hogyan szelte a Taibhse azokat a habokat, hogyan dobbant meg a szívem, akárhányszor Gilroy, a felemás szemű navigátor elordította magát, messzelátóját lóbálva: Szárazföld! Izgalom járt át, gyermeki pezsgés.

   Az óceán mentén haladtunk tovább. Észre sem vettük, de megint beesteledett, és újra a vadonban kerestünk menedéket; bevetettük magunkat a fák közé, hogy lassan elnyeljen minket az éjszaka.

   Egy fatörzsnek támasztottam a hátam, Kavanagh lázas szuszogását hallgattam, és figyeltem, ahogy Lucas most először tüzet gyújt.

   -  Gyertek ide – pillantott fel ránk. – Melegedjetek meg egy kicsit, aztán eloltom. – Nem kellett kétszer mondania. Oonagh és én, kezeinket a lángok fölött tartva élveztük a kicsi tűz hatását.

   -  Mi a baj, Mollown? – tette fel a kérdést Oonagh a táncoló lángocskákat figyelve.

   -  Mi? – Lucas egy fán élesítgette az egyik tőrét, s igencsak meglepődött a nő kérdésén.

   -  Amióta itt vagyunk, mintha egy karó lenne a seggedben – felelte egyenesen.

   Nem mosolygott. – Holnap hazaérünk – mondta inkább, először Oonagh, majd az én szemembe nézve.

   -  Tényleg? – hökkentem meg. Annyi mindenen keresztülmentünk, hihetetlennek tűnt, hogy máris célba érünk.

   -  Igen – felelte a férfi. Válla fölött Paddyre pillantott, aki egy fa tövében aludt, néha meg-megrándulva álmában. – Kezd megint rosszul festeni.

   -  Még meg sem köszöntük, amit értünk teszel – szólt csendesen Oonagh, arcán halvány bűntudat látszott. Hiába, ha Kavanagh-ról volt szó, társnőnk mindig szentimentálisabbá vált egy kicsit. – Nem tudom, hogy fogjuk meghálálni.

   -  Én viszont igen. – Zsebre dugta a kését, aztán felpillantott, szája szélén apró mosoly kunkorodott. – Sok tennivaló akad a ház körül, nem kell aggódni.