9. fejezet

Üdv mindenkinek!

Igen, szokásomhoz híven rengeteget késtem. Az okokat ezer évig sorolhatnám, volt itt minden, de nem is ez a lényeg. Te jó ég, hogy én mennyire szeretem, mikor tavaszodik! Sokkal inspirálóbb számomra ez a közeg, mint a latyakos, szürke téli táj, így hát szerencsére kicsit a történettel is tudtam haladni. Titeket is ennyire felvidít ez az egész? :)

Ölelés! 

Gyógyír

Még nem világosodott ki teljesen, mikor felriadtam a zajra. Mozgolódás, csizmák dobogása, egy magában motyogó férfihang. Megmoccantam, mire hátamba fájdalom nyilallt a kemény padlón való fekvéstől, elgémberedett testem szinte sikított a nyújtózásért.

   Lucas egy gyertya pislákoló fényében készülődött. Lassan, észrevétlenül tornáztam magam ülőhelyzetbe, torkomból apró nyögés szabadult ki. A férfi nem vett észre, zavartalanul kapta le magáról az ingjét, hogy aztán egy vízzel teli tál fölé hajoljon, belemártsa a kezeit, és felfrissítse az arcát.

   Nagyot nyeltem. Ezer meg ezer félmeztelen férfit láttam már részeg forgatagokban, a rakodófiúkat az óceánpart ritka nyári hőségében, és az öcsémet, Finbarrt, de ezt kicsit másnak éreztem. Talán azért, mert a szobában csak mi ketten voltunk ébren, mégis, Lucas anélkül tett-vett, hogy észrevett volna. Önkéntelenül is megfigyeltem; lovasemberhez méltóan karjai erősnek látszottak, s világos szőr borította őket, ahogy a mellkasát is. A gyenge fényben mintha aranyszínben játszott volna a teste, ez pedig vörössé változtatta az arcszínem. Kapkodva ráztam meg a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat, ezt viszont már Lucas is észrevette a szeme sarkából.  

   Pár pillanatig csak pislogtunk egymásra, míg végül ő szólalt meg: - Maidin mhaith, Naomh.

   -  Neked is – válaszoltam, már teljesen ülve. Hunyorogva próbáltam megszokni a gyertya fényét, közben igyekeztem nem túl sokszor Mollownra nézni. – Mit csinálsz ilyen korán?

   -  Van egy kis dolgom – vizezte be sietve a nyakát is. – Úgy értem…

   -  Dolgod? – vontam fel a szemöldököm.

   Lucas felkapta az ingjét, s magára húzta, eltüntetve meztelen felsőtestét, hogy végre szégyenlősség nélkül ránézhessek. – Igazából erősen gondolkodtam rajta, hogy felébresztelek. Szükségem lenne egy kis segítségre. Nem nagy dolog.

   -  Hova mész, Lucas? – Hangom enyhén felerősödött, mire Paddy lázálmos motyogása hallatszott az ágy felől.

   -  Hagyjál már, baszd meg, én nem akarok beállni, csak itt állok.

   -  Tudok valamit, amitől talán kicsit jobban lesz – bökött ujjával a férfi felé. – Legalábbis készen arra, hogy holnap ellovagoljunk.

   -  És ez miért csak most jut eszedbe?

   -  Most van időm elmenni érte – válaszolta türelmetlenül.

   -  Hova mész érte? – Nem tágítottam.

   Lucas hangosan felsóhajtott, s a plafonnak emelte a tekintetét. Végül nem felelt a kérdésemre, csupán megragadta a tálat, s kiloccsantotta a tartalmát az ablakon. – Mollown! Nem válaszoltál. – Megtámasztottam magam, hogy álló helyzetbe tornázhassak, de elmacskásodott tagjaimmal ez nem bizonyult túl könnyű feladatnak.

   -  Csak… Mindegy, ha minden jól megy, még holnap hajnalban visszaérek. – Vállára kanyarította zekéjét, s felvette kalapját a ládáról. – Gyere velem, kérni akarok valamit.

   Tanácstalanul követtem, ő maga sietős léptekkel indult kifelé a szobából. Már a lépcsőn dobogtak léptei, mikor én még megálltam az ajtóban, hogy visszanézzek a vállam felett. A fiús, széntől fekete hajú Oonagh és Patrick összekapaszkodva aludták az igazak álmát, úgy tűnt, ezt a nyugalmat most semmi nem zavarhatja meg. Eleresztettem egy reményteljes mosolyt; ha Paddy ugyanúgy jobban lesz, mikor felébred, mint álmában, akkor igenis van esélyünk.

   Kiérve megcsapott a hűvös, ködös hajnal csípős levegője. Szorosabbra húztam magamon a zekémet, s szoknyámat magam után húzva sétáltam a nyitott ajtajú istállóhoz. Mollown már odabent pakolta elő a lószerszámait, a lovak közül egyedül Cailín szürke feje kandikált ki a bokszból, tekintete hűen követte a gazdáját. – Nem mehetsz el csak így – szólaltam meg, megérintve az ajtófélfát. – Így, hogy nem mondasz semmit. Mi a garancia arra, hogy nem hagysz itt minket végérvényesen?

   Lucas megdermedt egy emelő mozdulat közben.

   -  Már miért tennék ilyet? – vonta fel a szemöldökét.

   -  Mit tudom én – rántottam meg a vállam. – Talán a veszély miatt. Még épp kiszállhatnál, ha most meglógsz.

   -  Hát ilyennek nézel? – egyenesedett ki. – Azok után, amit értetek tettem?

   -  Akkor is – erősködtem. – Még azt sem mondtad el, mi az a csodaszer, amiért elindulsz. Ez így bűzlik.

   Sarokba szorítottam. Arcán egyszerre több érzelem játszódott le; először meglepett, majd kissé bosszús képet vágott, mígnem ez átváltott valamiféle csodálkozással vegyült, elismerő mosolyba. – Talán hagyjam itt a pénzem zálogként?

   -  Nem – vágtam rá. – Van itt valami, ami szerintem drágább neked a pénzednél. – Cailín boksza felé biccentettem.

   A kanca, mintha észrevette volna, hogy róla beszélünk, élesen felnyerített.

   -  Komolyan beszélsz, leány? – nevetett fel. – Biztosan nem beszélsz komolyan.

   -  Nagyon is komolyan beszélek. Az én lovamat vidd! Úgyis visszajössz, nem mindegy az?

   -  Cailín gyorsabb, mint Béar – próbált hárítani.

   -  Akkor vidd Oonagh-ét.

   Lucas elkáromkodta magát. – Darach még annál is lassabb!

   -  Ahelyett – tettem csípőre a kezem -, hogy itt vesztegeted az idődet, már el is indulhattál volna. Kavanagh-nak szüksége van arra a gyógyszerre, vagy Isten tudja, miért mész. – Lucas a kezébe temette arcát, bár hallottam, ahogy fojtott hangon felnevet.

   -  Tönkre fogsz tenni, Hannigan, még mielőtt elfoglalnátok a házamat.

   Arcomon diadalittas mosoly terült szét. – Rendben. Legyen, ahogy akarod. De mielőtt elmegyek, meg kell, hogy kérjelek valamire. – Apró kis győzelmemből feleszmélve pillantottam rá. – Van itt a közelben egy kis falu, Annamh. A fogadó után rögtön egy mérföldkő mutatja az irányt. Ott kéne megkeresned a füvesasszonyt, Paddynek szüksége lesz valami hűsítő gyógynövényes borogatásra, de amit még ne felejts el; járj nyitott füllel, ha kell, kérdezősködj, hogy milyen gyakran járnak erre angol katonák, és mennyit tudnak az itteniek abból, ami Ballybunionban történt. Megoldható lenne? Legalább hasznossá tennéd magad.

   Bizonytalanul bólintottam. – Igen, azt hiszem, menni fog.

   Legbelül viszont megremegtem. Nem gondoltam volna, hogy egyedül kell majd maradnom ilyen helyzetekben, ráadásul nem ismertem ki magam a környéken. Mindenesetre magabiztosnak mutattam magam, s már a pej Béar hátán elvágtató Lucast figyeltem, mikor a nap első sugarai tapogatózni kezdtek a horizonton.

ËËË

   -  Okos vagy – bólogatott elismerően Oonagh. Csípőre tett kézzel figyelte, hogyan húzom meg a hevedert Darach sötétbarna hasán. – Ha most itt hagyna minket, ki tudja, mihez kezdenénk.

   -  Igazából én igen. – Felnyögtem, ahogy meghúztam a bőrszíjat, ami igencsak nehezen akart beérni a ló hordó alakú testén. – Te mondtad, hogy a többiek Galway-be mentek. Mi is oda tartanánk. De így egyszerűbb, mert Lucas ismeri itt a járást, és nála Paddy nyugodtabban tud majd pihenni.

   -  Lucas, mi? – vonta fel a szemöldökét mindentudóan. Lopva sandítottam rá; még mindig furcsán nézett ki így, lenyesett, hollófeketére szenezett hajjal.

   -  Igen, ez a neve, nem? – sóhajtottam fel bosszúsan. Lábamat a kengyelbe akasztottam, majd fellendültem Darach hátára, aki úgy állt lehajtott fejjel, mint aki még félig alszik. Elrendeztem a szoknyám, hogy ne akadjon be sehova, aztán csettintettem a nyelvemmel. A herélt komótos cammogásba kezdett alattam, nyomunkban Oonagh-val, akinek nem kellett erőlködnie, hogy tarthassa velünk a lépést.

   -  Pár napja még Mollownként emlegetted – emlékeztetett, karjait melle elé fonva, ajkán csibészes mosollyal. – Tetszik neked, igaz? Látom ám!

   -  Esküszöm, hogy leütlek – dohogtam, bár éreztem, hogy nyakam forrósodni kezdett. Igyekeztem minél hamarabb témát váltani. – Na jó, az lenne a  legjobb, ha a szobában maradnál, Paddyvel. Ne kelts feltűnést, vagy ilyesmi.

   -  Tudom – forgatta meg a szemét. – Nem fogok lejárkálni, nem mutatkozom. Mintha ott sem lennék. Remélem az én Kavanagh-m jobban lesz, mert akkor talán meg is örvendeztetem…

   -  Így van – fogtam rövidebbre a kantárszárakat. – Csináld csak, amihez értesz, kedves Oonagh. Vigyázzatok magatokra!

   -  Te is, Szent Szűz!

   Hátrafordultam, hogy kiöltsem rá a nyelvem, aztán elhelyezkedtem a nyeregben, s hagytam, hogy a sötétpej hátas kitotyogjon velem a fogadó kapuján. A nap korongja már félig látszott, az egyre világosodó égen csak néhány, könnyű felhő tűnt fel. Akaratlanul is elmosolyodtam; még ha a dolgaink nem is álltak olyan fényesen, akkor is szép napnak néztem elébe. Kivéve, ha nem ismer fel egy vörös kabátos, amire igen kicsi volt az esély, vagy nem talál egyedül Jack Mollown és a bandája. Hátrapillantottam vállam fölött, hogy ellenőrizzem, nem követnek-e, bár a szívem mélyén tudtam, hogy nem. Pár órára szabad voltam, a magam ura, és ez az érzés már előre tetszett.

   Valóban megtaláltam a mérföldkövet ott, ahol Lucas mondta, és arra fordítottam a lovam, amerre a belevésett kis nyíl mutatott, felette az Annamh felirattal. Az egész rónaságot behálózó utakat burjánzó, magas fű keretezte, az égen rikoltozó sirály pedig jelezte, hogy nem voltunk túl messze az óceántól sem. Vágyakozva szívtam tele a tüdőm a friss levegővel, s gyorsabb iramra ösztökéltem az alattam cammogó lovat.

   -  Siúil leat, Darach! – kiáltottam, mire a hátas máris lelkesebben ugrott vágtába. Elmosolyodtam, ahogy megéreztem a hajamba és szoknyámba kapó szelet, ami halkan süvített a fülembe. Szabadságot éreztem a Taibhse fedélzetén is, de rá kellett jönnöm, hogy egy lóval együtt vágtatni is majdnem ugyanolyan felemelő érzés. Főleg, ha nem a menekülés kedvéért tesszük. Felemeltem a fejem, s felálltam a kengyelben; először a nagyobb sebesség miatt, de ahogy a lábaim kinyúltak, egy malom tornyát pillantottam meg nem is olyan messze. Pár perc vágta után Darach prüszkölni kezdett, fejét úgy rángatta, mint egy duzzogó kisgyerek.

   -  Jó, rendben – morogtam, s ügetésre fogtam, szerencsére azonban már igencsak közel jártunk. Azt hittem rémeket hallok, de nem; kakas kukorékolását, halk gyerekzsivajt hozott felém a szél, hamarosan pedig az alacsony kunyhók szalmatetőit is észrevettem.

   Annamh valóban nagyon kicsi helynek tűnt. Az út kettészelte egyetlen utcáját, mentén egyszerű, de takaros kis házak épültek elszórtan. A még kissé sáros földön tyúkok kapirgáltak, melyeknek egy hajlott hátú asszony szórt eledelt, előttem egy csapat fogócskázó kisgyerek szaladt el kacagva.

   Darach felkapta a fejét a házak közül kilépdelő, zötyögő szekeret húzó igáslovat meglátva. A bakon fáradt tekintetű, deresedő hajú férfi ült, mindkét oldalán egy-egy, egymásra megszólalásig hasonlító kislánnyal, akik már ilyen korán élénken fecsegtek egymással, s valószínűleg az édesapjukkal.

   -  Athair, odanézz! – kiáltott fel egyikük, kicsi kezével felém intve – a mozdulattól főkötője alól a vállára hullott egy élénkvörös fonat. A férfi felpillantott, tekintetünk találkozott, s nem is meglepően szemeiben a gyanakvás halvány fénye csillant.

   Egy ilyen apró faluban minden arcot ismertek, a kislány is ezért figyelmeztethette rám az apját – na meg a frissen kikefélt és mosott hajammal, s egyszerű, bár takaros ruhámmal talán kicsit már túl idegennek látszottam. Megköszörültem a torkomat, aztán Darach oldalához érintettem a sarkam, hogy közelebb lépjen.

   -  Dia dhaoibh – köszöntem rájuk az ősi nyelvünkön.

   -  Dia dhuit – felelte a férfi. Homlokán aggódó ráncok jelentek meg, mintha nem tudta volna mire vélni az érkezésem. Egyáltalán nem bízik bennem, gondoltam. – Segíthetek?

   -  Igen-igen – derült fel az arcom. Már nyitottam a szám, hogy a füvesasszony iránt érdeklődjek, mikor egy női hang reppent a levegőbe.

   -  Seamus, igyekezz a malomhoz, sok dolgunk van ma még! – A férfi hátrakapta fejét, az egyik portán álló asszony felé, aki kezeit csípőre téve, szigorú tekintettel mért végig. Ahogy rájött, hogy nem ismer, felkapta szoknyáját, és a sáron keresztül indult meg felénk. – Hát ez meg kicsoda?

   -  Fogalmam sincs, asszony – vonta meg a vállát. – Azt mondta, segítség kell neki. – Azzal felemelte az ostorát, s rásózott lova széles hátára, hogy a dolgára menjen.

   - Slán, máthair! – kiabáltak hátra a kislányok, anyjuk pedig visszaintegetett. Arcáról aztán rögtön leolvadt a mosolya, ami arra késztetett, hogy ne közelítsek hozzá.

   -  Ki vagy te? – kérdezte karba font kezekkel, hangjában enyhe számonkérés érződött. Szőke szemöldökei szigorú ívbe görbültek, miközben bizalmatlanul méregetett.

   -  Noreen… Mackenzie. Noreen Mackenzie a nevem – mondtam sietve. – Én…

   -  Honnan jössz? – szegezte nekem következő kérdését, állával felém bökve.

    Ballybuniontól nem olyan messze, a Lila-hegység lábánál feküdt egy kis falu, ami talán csak nekem tűnt kicsinek, Annamh-nál ugyanis lényegesen nagyobb volt. Szülővárosomat nem mertem kimondani, így ezt választottam. – Corcra a szülőfalum, még délebbre innen, de a társaimmal most a közeli fogadóban szálltunk meg, és…

   -  Mi dolgod itt? Az emberem szerint segítség kell.

   Zavartan köszörültem meg a torkom. – Az egyik társamat láz kapta el, pár napja az itteni füvesasszony kezelte, őt keresném. Tudna…

   A nő hirtelen emelte fel a kezét, megint csak elhallgattatva ezzel. Körbepillantott, majd közel lépett hozzám úgy, hogy még a suttogását is meghalljam. – Ti vagytok a szökevények, nem-e? Biddy mesélt rólatok, hogy ő látta el az egyik társatokat. Ott lakik, abban a viskóban, egyébként. – Állával mutatta az irányt. Elkerekedett szemekkel próbáltam kinyögni bármit is, de ahogy meghallottam a szökevény szót, minden szó a torkomra fagyott. – Miattunk nem kell aggódnod. Fölégették a falut, ahol születtem, még nagyon régen. Tőlem aztán nem kapják ki a Krisztus bárányait.  

   Köszönetet rebegve fordultam volna már meg, mikor eszembe jutottak Lucas szavai.

   -  Ó, várjon egy pillanatot – szóltam utána. – Lenne még pár… kérdésem.

   -  Halljam.

   -  Maga szerint meddig maradhatunk a környéken? Biztonságos itt rostokolni? – Suttogásnál nem mertem hangosabban beszélni.

   A nő mélyen szívta be a levegőt, arca elkomorult. Ebből már kitalálhattam a választ.

ËËË

A sötétben, a falnak támaszkodva csakis az annamh-i asszony arckifejezése járt a fejemben, miután megkérdeztem, biztonságos-e itt lennünk. Ujjaim a szoknyám anyagát birizgálták, magamban pedig egyre csak Lucast sürgettem. Hol járhat? Talán rosszul számítottam, és mégsem volt neki annyira fontos Cailín, hogy ne hagyjon minket magunkra? Nem tehettem róla, szívem hevesen kezdett dübörögni; habár nagyon magabiztosan adtam elő Oonagh-nak a vésztervem, most mégsem éreztem magam könnyednek. Egyikük sem ismerte a néptelenebb utakat, nem is tudtuk, kitől lenne érdemes kérdezősködni; az angoloknak talán a falvakban is akadtak emberei. Sosem jártunk ezen a környéken, ez volt a legnagyobb probléma.

   Paddy felébredt, fejét Oonagh ölében pihentette, aki rendíthetetlen kitartással simogatta a férfi izzadságtól csatakos haját. Suttogva beszélgettek – miután kipihente magát, Kavanagh többé-kevésbé már képes volt értelmes mondatokat formálni -, de ha hangosan tették volna, sem tudtam volna koncentrálni. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy a percek csak száguldanak, az éjjel lassan hajnalba fordul, Lucas pedig sehol sincs. Egyedül hagyva éreztem magam egy kifüstölésre váró rókalyukban.

   -  Fejezd be – szólt rám Oonagh, mire felkaptam a fejem.

   -  Mit?

   -  Dobogtatsz a lábaddal – tájékoztatott. – Folyamatosan és megállás nélkül. Idegesít.

   Hosszan fújtam ki a levegőt. Nem jutott eszembe más mód a feszültség levezetéséhez, s az is rettenetesen idegesített, hogy Oonagh rám szólt. – Ti meg fejezzétek be a sutyorgást – mondtam élesen. – Hárman vagyunk a szobában, ha jól tudom.

   -  Mi bajod van? – dohogott Oonagh. – Az, hogy idegesítő dolgokat művelsz, nem az én hibám…

   -  Hé – szólt Paddy halkan. – Ne tépjétek szét egymást, mielőtt Mollown visszajön. – Hangja inkább tűnt hörgésnek, mint csitításnak.

   Azért csendben maradtunk. Kezeim ökölbe szorultak; akkor éreztem utoljára ilyen égető türelmetlenséget, mikor az apámat vártuk a ballybunioni csata után a házunk pincéjében, hallva az angol kiáltozásokat az utcán. Akkor is az életünk függött hajszálon, s most is úgy tűnt, ez a helyzet, csak kicsit kevésbé közelien. Haragudtam Lucasra az elfolyó órák miatt.

   -  Valaki mondjon valamit – vetettem hátra a fejem. – Valamit, ami nem az én idegesítésemért történik.

   -  Úgy emlékszem, te idegesítettél engem és nem fordítva. – Paddy fegyelmező pillantást küldött Oonagh felé, mire a lány megadóan felsóhajtott. – Emlékeztek arra, amit Sam O’Hara mondott még a Patkánytanyában?

   -  Hogy érted? – kérdeztem.

   -  Az az eltűnt hajó – magyarázta. – Hallottam odalent, mikor a vacsoránkért mentem, ahogy néhány férfi beszélgetett arról, hogy a roncsait partra sodorta az óceán, épp Galway-nél.

   -  Komolyan? – döbbentem meg. – Az angolokat okolják ők is? 

   -  Ez érdekes, mert asszem Mollown kuzinja is köztük volt. És egy szó se hangzott el arról, hogy az angolok lettek volna. Elvileg rendesen darabokban találták meg, mintha szétszabták volna.

   -  Jack Mollown egy fasz – kuncogott fel Patrick, de ez rögtön köhögésbe is fulladt.

   -  Nem tudom – ingatta a fejét Oonagh, miközben nyugtatóan paskolta Kavanagh vállát. – Mármint azt tudom, hogy egy patkány, de ez az egész olyan furcsa. Főleg, hogy ez még nem minden. A pultnál álltam, szóval jól hallottam az egészet. Elvileg eltűnt egy új hajó is, bár még nem hivatalos, mert még nem adták fel a várakozást.

   Conall jutott eszembe a leveleivel, és gondterhelt arckifejezésével. Valószínűleg ő is tudott már az új hajóról – hacsak nem rendeltek el hírzárlatot Ballybunionban a szökésünk után -, s az ő fantáziáját is ugyanúgy mozgatta a dolog, mint az enyémet.

   Lucas szinte varázsütésre robogott be a szobába. Folyt róla a víz, és olyan hangosan zihált, mintha végigfutotta volna az egész nyugati partot. A kezében tartott nyeregtáskát az ágyra hajította, lekapta fejéről a kalapját, s körbepillantott, talán leellenőrizve, hogy mindannyian megvagyunk.

   -  Épp időben – tápászkodtam fel, hangomból nem hiányozhatott egy kis számonkérés.

   -  Mondtam, hogy el fog tartani egy darabig – vágta rá, és az ágy szélére dobta magát, arcát a tenyerébe temetve egy pillanatra. Kifejezetten zaklatottnak tűnt, amit nem igazán tudtam mire vélni; már majdnem a vállára tettem a kezem, de az utolsó pillanatban észbe kaptam, s úgy tettem, mintha csak az ágytakaróról akartam volna lesöpörni valamit.

   -  Mi a baj? – tette fel a kérdést helyettem Oonagh. – Angolok? Mondd, hogy nem…

   -  Nem-nem, szerencsére – válaszolta egy fokkal nyugodtabban, majd felegyenesedett. – Csak úgy siettem, amennyire tudtam. Béar még nálam is kutyábbul néz ki, a szegény állat. – Hátrafordult, pillantásával Paddy arcát keresve. Ő erőtlenül, kissé pimaszul mosolygott, de a szemei vészjóslóan, lázasan csillogtak. – Hogy vagy, ember?

   Nem bírtam velük együtt kuncogni. Szememet képtelen voltam levenni Lucas nyeregtáskájáról, ami még mindig közöttünk hevert, belőle erős halszag áradt.

   -  Hát… nézz már rám, idióta. – Patrick megmoccant, de az arca megrándult; úgy sejtettem, a sebe okozhatta a fájdalmat.

   -  Túlélte az éjszakát – mondtam halkan. – Beszélni is tud. Ha tényleg segít ez a valami, amit hoztál… akkor minden esélyünk megvan rá, hogy pár napon belül továbbálljunk.

   -  Nincs pár napunk – rázta meg a fejét Lucas, és feltérdelt, hogy kinyissa a nyeregtáskát. Egy batyut húzott elő belőle, amit annyira átáztatott az óceán vize, hogy anyagára már kiült a só. Rettenetesen bűzlött; nem az a fajta halszag volt, amihez már mindannyian hozzászoktunk, hanem valami más. Orrfacsaróan idegen. – Legkésőbb holnapután el kell innen mennünk. Az unokatestvéremék ma hajnalban indulnak, nem akarok velük utazni, és beérni sem kellene őket. Úgy tudják, most délen lakom, és ők is északra tartanak, talán Galway-be, azt nem tudom megmondani.

   -  Az angolok Galway-be vonják a csapataikat? – pillantott fel aggódva Oonagh.

   -  Még nem fajult odáig a helyzet – felelte Lucas. – De nekünk minél előbb a házamhoz kell érnünk. Nem szabad azzal törődnünk, mi folyik Galway-ben. Nem a mi dolgunk.

   -  De igenis a mi dolgunk! – szóltam kissé ingerülten. – Az öcsém is ott van, nekem tudnom kell…

   -  Az meg mi az ördög? – szúrta közbe Paddy.  

   Lucas kicsomagolt batyuja az ölében feküdt. A rongyon halványbarna nyálka folyt szét, ami a gyertyák lángjaitól valamiféle furcsa aranyfényt kapott. Rettenetesen szaglott, de így, a félhomályban olvadt aranynak tűnt. – Húzd fel az ingjét – adta ki az utasítást Oonagh-nak, aki nem reagált azonnal. Kerek szemekkel figyelte a kocsonyát, Paddy kezébe kapaszkodva. – Na jó. – Lucas elvesztette a türelmét. Mozdult, és maga kezdte el kigombolni Kavanagh izzadságtól nedves ingjét, majd határozottan szólalt meg:

   -  Naomh, hozd közelebb. – Tanácstalan pillantásomra a batyura bökött. – Hogy kéznél legyen! Oonagh, a hátára tudjuk fordítani?

   -  Várjatok – nyögte Kavanagh. – Magam is… - Persze nem ment neki. Oonagh az egyik oldalról, Lucas pedig a másikról ragadta meg, és úgy fordították meg, mint egy nehéz zsákot. – Mi a szart akarsz velem tenni?

   A sebre bámultunk. Sokan éltek golyóval a testükben, és tudtuk, hogy ez Paddy sorsa is, de nem ez rémisztett meg. Sokkal inkább a bemenet, amit eddig még nem láttam a saját szememmel. A környéke szinte feketésen lilának tűnt, a férfi erei pedig áttetszettek az egyébként sárgásbarna bőrén. Meg kellett emberelnem magam, hogy ne kapjam a szám elé a kezem, főleg látva, hogy a többieket egyáltalán nem lepte meg a seb kinézete.

   -  Jól van – suttogta Oonagh, ajkát Patrick feje búbjára nyomva. – Bízz benne, jó? Meg kell gyógyulnod. - Paddy nem válaszolt, mintha belenyugodott volna. Közelebb húztam a rongyot, Lucas pedig lenyúlt, hogy belemártsa ujjai hegyét a nyálkába. Ahogy elhúzta onnan, a kocsonya szinte ketrecbe zárta a kezét, hátborzongató, aranyos borítással vonva be azt.

   Paddy felszisszent, amikor az a valami a hátára kenődött. – Hideg – szűrte a fogai között.

   Lucas jól beledörzsölte a nyálkát a sebbe, aztán megint kinyúlt, és megismételte még párszor a procedúrát. Mikor felegyenesedett, csend lett. Feszülten figyeltem, mi lesz a következő lépése, ám ő csak felállt, a batyut összegöngyölte, és az egyik gyertya fölé tartotta, hogy az lassan a kis láng martalékává váljon.

   -  Lucas – suttogtam. – Ez mi a fene volt?

   -  Ti kikötővárosban éltétek az eddigi életeteket. – Nem nézett ránk, szemei a táncoló kis gyertyalángot figyelték töretlenül. – Én majdnem a vízben. Nekem nem voltak ott házak és nagy hajók, hogy eltakarják előlem a lényeget. Azt hiszitek, annyit tudtok az óceánról, pedig a legfontosabb, legértékesebb kincseit nem ismeritek.

   Visszafojtott lélegzettel bámultam rá, Oonagh pedig felsóhajtott mellettem. – Nézzétek – motyogta. – Már el is aludt.

   Másnap délelőtt Paddy már felülve fogyasztotta el a reggelire szánt kását.