Jó
estét, kuzin
Cailín
nyugtalanul lépdelt körbe-körbe a bokszában, látva, hogy gazdája mennyire
ideges.
- Látta
az arcod valamelyik? – szegezte nekem a kérdést Lucas, mire megráztam a fejem.
-
Hacsak nem voltak őrök a börtönben, akkor erősen kétlem – feleltem
remegő hangon.
Kemény arca ellágyult, ahogy az újdonsült
vendégek egyre csak közeledtek. – Jól van. Ezek biztosan nem onnan valók. Most
pedig töröld le az arcodról azt a rémült nézést, vagy…
Gyertyák fénye gyúlt az ajtónál, amit
lovászlegények tártak szélesre, mögöttük csattogó patkókkal, felcsapott fejjel
lépdeltek az angol hátasok. – Sok vendégem van, nem olyan egyszerű az
elhelyezés. – Ez a kocsmáros volt, kissé mézesmázos stílusban. – De még épp
szerencséjük van, néhányan csak vacsorára maradnak, az ő bokszaik nemsokára
megüresednek. Addig is a lovászaim kezelésbe veszik a maguk hátasait, ha nem
bánják, uraim.
Lucas közelebb vont magához, ujjai a csuklóm
köré fonódtak. Meghökkentem, de mikor felpillantottam rá, mindent megértettem.
Úgy kell tűnnie, mintha semmi rosszban nem sántikálnánk, csak épp turbékoló
szerelmesekként valami csendes helyet keresnénk. Az eshetőségtől úgy éreztem, a
fejem színe egy cékláéhoz kezdett hasonlítani.
-
Tehát, Mr.… - kezdte a kocsmáros, a mellette magabiztosan lépkedő vörös
kabátos férfinak. – Bocsánat, hogy is hívják? - Ekkor azonban észrevettek
minket.
Összeérő karjainkon át éreztem, ahogy
Mollown egész teste megfeszül, de nem mertem rápillantani. Előre néztem,
arcomon a meglepettség csaló maszkjával, mintha épp rajtakaptak volna valamin.
Többen voltak, pontosan négyen. A sötétben
ugyanolyannak tűntek: vörösben járó majmoknak, nagyképű sátánfajzatoknak.
Lovaik éles nyerítéseket hallattak, miközben a lovászok elvezették őket,
sikolyuk hideget vont gerincemre. Lucas kihúzta magát mellettem, én pedig
követtem a példáját – mi igazán semmi, de semmi rosszat nem tettünk,
mondogattam magamban. Nem minket keresnek.
- Á –
vigyorodott el a vörös kabátos, akivel a kocsmáros értekezett az előbb.
Feltűnően nézett végig rajtunk, szemöldöke homloka közepére csúszott. – Mr.
Mollown a nevem, kocsmáros uram. Én vezetem e kicsiny osztagot.
Nem bírtam ki; tekintetem Lucasra ugrott,
aki összeszorított ajkakkal, megfeszült tagokkal figyelte az érkezőket. A
kocsmáros is végigmérte útitársamat, valószínűleg derengett neki, hogy ezt a
nevet bizony hallotta már a mai nap folyamán. – Jó estét, kuzin – biccentett az
angol katona, majd megemelte kalapját, hogy felém fordulva alig észrevehetően
meghajoljon. – Látom társaságod is akad! – Mosolyából a világ összes piszkos
gondolatát kiolvashattam.
-
Tehát, Mr. Mollown, a szobájával kapcsolatban… – köszörülte meg a torkát
a kocsmáros, egyre közelebb lépkedve hozzánk. Megdermedtem. Jól hallottam
volna? Azt mondta, jó estét, kuzin? De… Vörös kabátot visel, az angol katonák
egyenruháját! Valami nincs rendjén, gondoltam, miközben megéreztem Mollown
ujjait a csuklóm körül. Finoman tolt meg, hogy meginduljak.
-
Örülök, hogy láttalak, Jack – mondta a katona mellett ellépve, engem
maga előtt vezetve. Engedelmesen szedtem a lábaim, szívem a torkomban dobogott.
Ezer meg ezer rémkép játszódott le bennem arról, hogy hogy fog Lucas feladni
minket az angoloknak, talán ő maga is nekik dolgozik! Vagy ami még rosszabb;
talán épp az új hitet követi, engem pedig oda visz éppen, ahonnan nincs kiút!
Ekkor az egyenruhás megpördült a tengelye
körül. – Ennyi volt a nagy összeborulás, Lucas? – tárta szét a karjait. – Bár értem
én, a nőkért mindent – pillantása végigfutott rajtam; kirázott a hideg, mikor
észrevettem, hogyan harapja be vágyakozva alsó ajkát. A sok utazás miatt biztos
nem sok ideje maradt nőkkel hetyegni. – De vele lesz még alkalmad összebújni,
inkább igyatok meg velünk egy jó sört ott bent!
Lucas mellkasa a hátamnak préselődött,
éreztem, milyen mély levegőt vesz. – Igazad van – felelt végül
megrendíthetetlen nyugalommal, ujjai erősen kulcsolódtak az alkaromra. Bőröm
lüktetni kezdett; kiléptem a szorításából. – De előbb engedd meg, hogy a leányt
felkísérjem.
-
Ennyire nem bírsz magaddal? – vigyorgott Jack Mollown. Azon kaptam
magam, hogy vele az oldalunkon, mögöttünk pedig a kocsmárossal sétálunk a
fogadó árnyékában. Annak ellenére, hogy megbízhatósága igencsak
megkérdőjeleződött a szememben, nem mertem ellépni Lucas közeléből. A másik
Mollown sokkal fenyegetőbbnek tűnt, tekintetét minden pillanatban magamon
éreztem. Bármennyire is szűz voltam, ebből a szempontból kegyetlen közegben
nőttem fel; jól ismertem a vágytól szinte beteg férfiak pillantását. – Őt is
meghívom. Csak ne hagyjatok egyedül azokkal ott – mutatott hüvelykujjával kissé
messzebb álló társaira, akik épp lószerszámaikat rakatták el a lovászokkal. –
Két hete utazom velük, lassan megfojtom őket álmukban.
- Azt
hittem katona lettél, nem mesterkedő asszony – bökött oda Lucas, s pont ekkor
értünk a fogadó ajtajához. A kocsmáros elénk szaladt, hogy kinyithassa nekünk;
nagy keze láthatóan remegett a kilincsen.
- Á,
megtanultam én jól vívni, csak egy a három ellen nem túl jó arány – vonta meg a
vállát.
A fogadó zsúfolásig megtelt. Mindenfelé
nevetés visszhangzott, az egyik sarokban zenészek szolgáltatták a vidám
aláfestést a vacsorához és szórakozáshoz. Egy férfi dörgő hangon mesélte,
mekkora agancsú szarvast tépett szét a maga tenyésztette kutya, egy másik
trágár történettel örvendeztette meg a körülötte ülőket. Folyt a sör, na meg a
whisky, az élet vize, aminek szagát már messziről éreztem az itt ülőkről. Nem
akartam idelent maradni, a legkevésbé sem.
Egy szabad asztal sem maradt, de a kocsmáros
sietve csinált nekünk egyet; elhessegette az ott evőket, azzal a
megszólítással, hogy az angol Korona katonáit látja vendégül, nekik pedig kell
az ülőhely. Halvány harag öntött el erre, ám ebből semmit sem mutattam; inkább
elkaptam Lucas pillantását, aki aprót bólintott, megértve, hogy magyarázattal
tartozik.
A pad szélére kerültem, Lucas szorosan
mellém. Habár gyanakodtam, mikor megtudtam, hogy ők ketten rokonok, ez mostanra
elszállt, sütött róla, hogy gyűlöli ezt az egészet, s legszívesebben
felszívódna, csak úgy, mint én. – Szóval… - kezdte Jack Mollown, de félbe is
hagyta, mert keze a levegőbe lendült, hogy rendelhessen. – Három pint sört és
három whiskyt ide! – Azzal az asztalra könyökölt, és egyenesen az arcomba
nézett. – Tehát, hogy hívnak, virágszál? Lucas elfelejtett bemutatni. –
Mosolyától minden pihe égnek állt a hátamon.
- N… - Már majdnem rávágtam a saját nevem,
mikor rájöttem, hogy az lenne a legbutább dolog, amit csak tehetek. – Noreen –
mondtam végül, egy jó nagy bólintással kísérve, az asztal alatt szoknyámba
töröltem izzadó tenyerem.
A felszolgálólány közben kihozta az
italainkat.
-
Köszönjük, kedvesem – kacsintott rá Jack Mollown. Újabb hideghullám
futott végig a gerincemen; ez a férfi csak annyiban hasonlított Lucasra, hogy
az ő haja is ugyanolyan göndör volt, bár a szín már nem passzolt. Arcán ott ült
az a mindenkori ravaszság és előregondolás, ami akár még veszélyessé is tehette
ránk nézve, de a gőg is. – Na és – emelte szájához a kupáját -, még mindig
ugyanott élsz, Lucas? Talán ezzel a kis Noreennel?
-
Nem, már egy ideje nem. Csendesebb helyet akartam apámnak az utolsó
éveire – felelte Lucas, kis feszültséggel a hangjában. – És nem, nem vele élek.
– Az asztalra könyököltem, hogy lezser, nemtörődöm leány hatását keltsem, akit
nem érdekel, ha úgy beszélnek róla, mint egy kancáról a vásáron. Eközben igenis
bökte a csőröm a Jack Mollown kérdésében rejlő bizonyosság, annak a lehetősége,
hogy talán szajha, vagy valami ehhez hasonló lennék.
Húzóra ittam meg a keserű sör felét.
- Az
igen! – nevetett Jack. – Mint egy tengerész, olyan a leány ivókája!
- A
beszéde is néha – szúrta közbe Lucas, mire a kuzinja hangos hahotázásba
kezdett, feje vöröslött, ahogy legurította a whiskyjét is.
- Na
jó, rendben – rázta meg a fejét, még mindig röhögő görcsével küzdve. – És akkor
hol laktok, ha nem a régi szirtnél? Szép kis hely volt az, és ha engem
kérdezel, kibaszott csendes is.
- Nem
tehetek róla, hogy neked mindig a nyüzsgés, meg a kurvák kellettek – vonta meg
a vállát Lucas, saját sörét kortyolva.
- Az
már igaz. Nos, hol tudom meglátogatni majd kedves kuzinomat és nagybátyámat? –
Nevetése túl hirtelen szakadt meg, pillantása túl váratlanul szaladt fel, s
fúródott Lucas arcába.
-
Nehéz azt térkép nélkül elmagyarázni. – Ebben a pillanatban jöttem rá,
hogy hazudik. Hazudik, mert nem akarja, hogy az unokatestvére esetleg bajt
okozzon. Szívem hevesen kezdett kalapálni; reméltem, hogy a túl hirtelen
leküldött pia majd levon Jack ítélőképességéből, s nem kezd gyanakodni. Arca
paprikaszínétől és szemei részeges csillogásától valóban kissé tompábbnak,
butábbnak tűnt.
-
Sajnálatos. Merrefelé?
-
Déli partok. Jóval kellemesebb ott az időjárás, kevesebb a katona. – Egy
pillanatra mintha elhalkult volna minden más zaj a fogadóban, az unokatestvérek
kedélyessége ijesztő hirtelenséggel párolgott el. Nagyot nyeltem.
-
Jártam már ott én is – kotyogtam közbe gyorsan. – Mindig azt képzeltem,
látom a köcsög franciákat az óceánon keresztül.
-
Ugyan hogy járhattál volna, kedves – intett le Jack. – Nem csak részeg
voltál?
-
Miért ne lehetett volna? – kérdezte Lucas. – Sokfelé sodródnak az
emberek.
Jack szája alattomos mosolyra húzódott. – Ha
már itt tartunk – mondta, szemöldökei győzedelmeskedve íveltek fölfelé -, te
mit keresel itt, Lucas Mollown? Ennyire nyugaton, mikor elvileg délen laksz?
Farkasszemet néztek. Megremegtem, ahogy
megéreztem, hogy Jack sarokba szorította az unokatestvérét, akinek egyik,
combjára fektetett keze ökölbe szorult az asztal alatt. Nem néztem Lucasra,
hogy ne szítsam a bizonytalanságát, s magamban imádkoztam, hogy két másodpercen
belül előhozakodjon valamivel. Ha az elején azt mondta volna, hogy együtt
vagyunk, talán segíthettem volna, de így…
-
Lovat adok el – felelte végül. – De nem szeretem kiadni az üzleti
dolgaimat, utálok erről beszélni, ha emlékszel.
- Hát
persze, hogy emlékszem. Mindig is ilyen… hogy is fogalmazzak… - húzta el a
száját Jack. – Szentséges és becsületes férfiú voltál. Mindegy is. Szökevényeket
keresünk, egyébként. Hallottál arról, ami a Ballybunion nevű kisvárosban
történt? – hajolt előre.
A levegő a torkomra forrt, s inkább
leküldtem a whiskyt is, ami szokásával ellentétben most csak hányingert csiholt
bennem, semmi meleget. Igyekeztem nem mutatni, mennyire megrettentem, így
érdeklődően próbáltam Jack Mollown felé pislogni, bár fogalmam sem volt,
mennyire sikerült. – Már régóta szervezkedtek. Összejöveteleket szerveztek egy
lebujban és lázító beszédekkel tüzelték fel egymást, azt tervezve, hogy majd
kitörnek az angol uralom alól. – Felkuncogott. – Néhányukat börtönbe vetették,
és épp a kihallgatásuk zajlott, mikor egy nagy csapat a börtönön ütött.
- A
börtönön? – kérdezte Lucas, mintha semmit sem tudott volna a dologról. – Arra
hogy lehettek képesek?
-
Bármennyire is undorodom ír társaink módszereitől és
gondolkodásmódjától, az egyszer biztos, hogy nem mind buták. Elterelték az
őrség nagy részét a városból, hogy ne legyenek útban, amíg a többiek
kiszabadítják a fogvatartottakat. Úgy hallottam, egy laktanyát gyújtottak fel,
köpésnyire Ballybuniontól.
-
Bátor tett - mormogta Lucas, én pedig halványan ingattam a fejem.
-
Inkább vakmerő – mondtam, próbálva elfedni ijedtségemet.
- Úgy
van, Noreen drága. – Jack fogas, vicsorszerű mosolyt villantott rám. – Van egy
pár személyleírásunk is, de elég nehéz ez alapján belőni. Keresünk például…
-
Uram!
Jack egyik társa szaladt felénk a fogadón
át. Arcán diadalittas kifejezés ült, ami kis hitetlenkedéssel keveredett. –
Uram… - állt meg lihegve az asztalunknál. – Azt hiszem… lehet, hogy megtaláltuk
az egyiket!
-
Hogy érted ezt? – pattant fel a katona. Ezt kihasználva elkaptam Lucas
pillantását; a rémület valószínűleg mindkettőnk arcáról világosan leolvasható
volt.
- A
vörös! – Jack társa már vezette is ki feljebbvalóját a fogadóból. – Ilyen vörös
haja csak egy olyasféle boszorkánynak lehet. És feszületet találtunk nála.
Egyszerre ugrottunk fel. Ez csak egyvalaki
lehetett: Oonagh. Ettől rettegtünk már az elejétől, s most, hogy elkapták, hirtelen
minden a feje tetejére állt. Nem lehet, mondogattam magamban, képtelenség.
Futólépésben követtük Jackéket, akik úgy szaladtak előre, mint a kopó, ami
megérezte a vad szagát. Rohantam, ki akartam tépni őt a kezeik közül, a
kétségbeesés szétáradt a testemben. Végünk, ez biztos.
Aztán megtorpantam. Nem magamtól, sokkal
inkább a két kéztől, amik megragadtak az ajtó előtt, a következő pillanatban
pedig Lucas Mollownnal néztem szembe. Szemei tágra nyíltak, s olyan furcsa
aranyszínben játszottak, hogy egy pillanatra el is feledkeztem arról, ami
körülöttem folyt. Ilyen nem is létezik.
- Ide
figyelj! – szorította meg felkarjaim két oldalról. – Felnyergeled Béart, és
Galway felé vágtatsz. Tudod, merre van, ugye? Az irányt. Aztán segítséget
kérsz, és…
Fájdalmasan emlékeztetett ez a jelenet arra,
ami Ballybunion börtönében történt. Finbarr szavaira, amik úgy belém égtek,
mintha az öcsém sütővassal nyomta volna őket a bőrömre. – Nem! – ráztam meg a
fejem, hangom készült hisztérikussá válni. – Kimegyünk, és kiszabadítjuk
Oonagh-t!
- Nem
vagy észnél! Semmi esélyünk… - A mondanivalója többi részét már nem hallottam,
ugyanis kitéptem magam a kezei közül, hogy kirobogjak az éjszakába. Utánam
jött, ám nem állított meg; a hangokat követtük, egy nő sírását, és férfiak
kiabálását, ami undorító röhögéssel is keveredett. Észre sem vettem, hogy
könnyek csíkozzák az arcom, kezeim ökölbe szorultak. Meg akartam ölni őket, a
lehető legfájdalmasabb módon.
- Mit
akarsz tenni, Naomh? – Lucas még mindig próbált megállítani. Talán ésszerűbb
lett volna, de egyszerűen nem engedhettem, egyszerűen nem…
- Nem
tudom – feleltem dacosan, nem nézve a szemébe. Az istálló mögül felhangzó
sikoly csak még gyorsabb iramra késztetett, s egy másodperc alatt megkerültem
az épületet.
Két katona fogta közre a nőt, aki egyre csak
kapálózott és sikítozott, miközben valaki az arcába hajolt. – Gyerünk! –
üvöltötte Jack. – Ilyen nehéz megszólalni, leány? Visítani, na azt bezzeg
tudsz! – A kezükben tartott lámpások fénye ide-oda ugrált, remegett a sötétben,
mikor a férfi először arcul ütötte Oonagh-t.
Egyszer láttam, amint egy csapat kölyök
megrugdos egy szerencsétlen kutyát az utcán. Az állat nyüszített, vonyított,
míg ott nem hagyták. Kicsi patkányfogó volt, alig nagyobb egy macskánál, s így
is ért véget; elfeledve, a sáros úton vonaglott, míg ki nem múlt. Ezt juttatta
eszembe, amit ezek műveltek a szemem előtt.
Előrelendültem. Ekkor azonban egy kéz
szorult a számra, s rántott vissza a sötétbe, mielőtt még észrevettek volna. Lucas
mellkasának csapódtam, majdnem őt is ledöntve a lábáról, kezeim dühödten
próbálták elérni az arcát, hogy karmolásnyomot, vagy lila foltot hagyhassanak.
Lucas hátravonszolt, tehetetlen testem
kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni, dobáltam magam, még a tenyerébe is
megpróbáltam beleharapni – mind hiába.
-
Naomh, hé! – A fülemhez hajolt. Suttogni akart, de hangja túlságosan
remegett, miközben távolodtunk az istállótól. – Állj meg egy pillanatra! – A nő
megint felsikoltott, én pedig ugrottam volna, de a férfi olyan erősen tartott,
hogy képtelen voltam. Elernyedtem a karjai közt, mire enyhített a szorításán. –
Az a nő ott nem Oonagh.
Óvatosan lecsúsztatta tenyerét a számról. –
Micsoda? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Nem
értem, hogy lehetett ekkora szerencsénk. De az a nő ott biztosan nem ő. Nem
hallod? Még a hangja is teljesen más.
Csak egy pillanatra kellett jól
odafigyelnem, hogy rájöjjek, Lucasnak igaza van. Annyira megrémített a
gondolat, hogy talán Oonagh-t kaphatták el, hogy az már eszembe sem jutott,
hogy akár más is lehet az a szegény lány. De olyan biztosnak tűnt… Ez hogy
lehet?
-
Gyere, meg kell keresnünk az igazi Oonagh-t – utasított Lucas.
- De…
várj! Itt hagyjuk ezt a szerencsétlent? A karmaik között, a… nem is tudom, kid
neked ez a Jack!
-
Mindent megmagyarázok – csitított. – De előbb meg kell találnunk
Oonagh-t, hogy elbújhasson. Gyere már, mielőtt rájönnek, hogy nem az a lány az!
Az udvarban egy lélek sem járt a randalírozó
katonákon, az elkapott leányon és rajtunk kívül. Összeszorult a szívem,
miközben távolodtunk, de magunk mögött még hallottam a könyörgését. Lehunytam a
szemeim egy pillanatra, hogy gyors imát rebegjek érte magamban, de sietnünk is
kellett.
-
Szerintem a padláson lesz – mondtam, a lépcsőn felfelé kaptatva. – Olyan
zaklatottan rohant el Paddytől, nem hinném, hogy még visszament.
A padlásszoba kongott a csendtől. Sötét
volt, de a betörő holdfény sugarai apró kis csillagokká tették a levegőben
repkedő porszemeket. Lábunk alatt panaszosan nyikorgott a padlószerkezet, az
egyik szekrényen ócska óra ketyegett hangosan. – Oonagh! – suttogtam. – Én
vagyok az, Naomh. Itt vagy, kedves? Kérlek, gyere elő! – De nem hallottam sem
szipogást, sem kapkodó lélegzetvételeket.
Lucas benézett minden mögé, de amikor
felegyenesedett, arca lemondást tükrözött. – Nem itt van. Nézzük meg, hátha
mégis a szobában lesz.
Habozva nyitottam be. Féltem, mit láthatnék
odabent; talán a halál utolsó szelét megint, talán a lejáró időt, ami
megállíthatatlanul pergett, mint homok a homokórában. Sötét volt, csak pár gyertya
égett a ládán. Az ágyon két alak feküdt; egyikőjük Paddy, akinek a gyertyaláng
néha rávetült sápadt, békésen alvó arcára. Szorosan mellébújva pedig egy nő,
akit meglátva hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, ám mikor felemelte
a fejét, megtorpantam.
Az arcát ismertem, de a haját nem. Röviden,
fiúsan keretezte az arcát, s olyan fekete volt, hogy beleolvadt a szoba
hátterébe. A lány elmosolyodott, mikor megpillantott minket, fehér bőrén
elkenődött a szénpor. – Láttam, hogy vörös kabátos kutyák jönnek – szólalt meg
halkan. – Valamit tennem kellett, hátha átkutatják a fogadót, és talán
felismernek… A padláson rejtettem el a hajam egy ládában. Eladhatjuk majd
parókának, vagy…
-
Oonagh! – Az ajkaim remegni kezdtek, ahogy két lépéssel az ágy mellett
termettem, és a karjaimba zártam a nőt. Megcsonkított haja szén szagát
árasztotta, ami rögtön pattogó tüzet, és kellemes meleget juttatott az eszembe.
– Elkaptak valakit odakint – hebegtem a vállába. – Azt hittem, te vagy az.
-
Nem, kicsim, én végig itt voltam.
- Úgy
örülök, annyira… - suttogtam, többet képtelen voltam mondani.
-
Paddy? – szólt közbe Lucas halkan.
Oonagh kibontakozott az ölelésemből, s halvány
mosollyal az arcán nézett le a férfire, aki fejét a párnába mélyesztve aludt.
Kezét a hajába süllyesztette, hogy aztán simogatni kezdje a feje tetejét. –
Csak alszik. Ez jó jel, ugye? – pillantott fel kerek szemekkel.
- Azt
hiszem, igen. – Lucas leereszkedett az ágy szélére. – De meg kell mondanom az
igazat; nem maradhatunk itt. Az a patkány unokatestvérem gyanút fogott, éreztem
abból, ahogy beszélt.
-
Unokatestvéred? – kérdezte zavarodottan Oonagh.
-
Igen, erre a történetre én is kíváncsi lennék – mondtam halkan.
Lucas hangosan sóhajtott fel, beletúrva a
hajába, szemeit lehunyva. – Tudnotok kell, hogy… nekem semmi közöm hozzá, a
vérrokoni kapcsolaton kívül. Semmi. Jack az apám bátyjának fia, bár apámék
sosem voltak túl közel egymáshoz. Ezért lepődtem meg nagyon, amikor kiderült,
hogy a nagybátyám meghalt, Jack pedig hozzánk költözik, hogy férfiak között
legyen, ne csak az anyjával meg a nővérével. Ekkor voltam én tizenhárom, ő
pedig tizenöt. – Kis szünetet tartott, a gyertyaláng fekete maszkot vetett
lesütött szemeire. – Soha nem jöttünk ki jól. Olyan különbözőek voltunk,
ráadásul folyamatosan hülyének nézett, amit szívesen hangoztatott is. Volt,
hogy az apám szedett szét minket. Talán azóta gyűlöl végérvényesen, mióta
eltörtem az orrát. – Halkan, röviden nevetett fel, mintha csak egy szép emléket
idézett volna fel.
- Mit
keresett a vörös kabátosok között? – kérdeztem rekedten.
-
Amikor híre ment, hogy Ballybunion veszélyben van, mert az angolok arra
menetelnek, az apám rögtön felkerekedett, minket viszont otthon akart hagyni. Elég…
elszigetelt helyen lakunk. Minket nem érintett volna a háború, a sereg rá se
nézett az otthonunkra, miközben elmasírozott mellette.
-
Miért akart apád Ballybunionba menni? – ült fel Oonagh. – Hiszen messze
vagyunk onnan, és ti még innen is messzebb laktok…
- Rokonaink éltek ott. Onnan származom, a
dédszüleim Ballybunionban laktak. De felnőttkorára már a nagyapám sem élt ott.
Szóval, ott tartottam, hogy az apám elindult, és meghagyta nekünk, hogy addig
segítsünk a házvezetőnőnek vigyázni a házra. Én viszont nem akartam, hogy
egyedül menjen, így hát utána vágtattam, és miután már mellette lovagoltam, nem
tudott visszaküldeni. Hasztalan lett volna minden próbálkozás. – Szórakozottan
játszadozott nadrágja fűzőjével mesélés közben.
-
Csak nem harcoltál tizenhárom évesen? – kérdeztem halványan, és
visszaemlékeztem, én hogyan töltöttem az éjjelt, mikor megszállták a
városunkat. A házunk pincéjében bújtam meg több közeli család női és gyermek
tagjaival, Finbarrhoz bújva. Sally is velünk volt, akkor még a karján tartva az
egyéves Callumot.
- Nem
– rázta meg a fejét. – Bár megjártam a csatateret, még a támadás előtt. Aztán
én is a városba menekültem, várva, hogy apám túléli-e a dolgot. Hát, túlélte.
Kintről harsány nevetés szűrődött be a résre
nyitott ablakon át, és egy nő nyüszítése. – Nem hiszem el. – Lucas felállt,
hogy becsapja az ablaktáblákat, végérvényesen sötétséget varázsolva a szobába.
– Na, látjátok, a kuzinom mindig ilyen volt. Erőszakos.
- Úgy
érted, hogy ők épp…? – Mindkét kezem ökölbe szorult a gondolatra.
- Úgy
– bólintott. – Ne aggódj, nem ölik meg, ezt meg nagyobb eséllyel kiheveri a
leány, mintha levágták volna a kezét.
-
Addig ne merészelj ilyeneket beszélni, amíg nem erőszakoltak meg –
morogta Oonagh. – Lehet, hogy rád férne, Mollown.
Egy pillanatig síri csend lett, majd Lucas
köszörülte meg a torkát. – Nem akartalak megsérteni.
- Nem
tetted – fortyant fel a nő. – És most folytasd, amit elkezdtél.
- Tehát,
a vesztes csata után arra értünk haza az apámmal, hogy Jack unokatestvéremet
megkörnyékezték a protestáns sorozók. A házvezetőnő fogadott azzal, hogy
körülbelül két napja lovagolt el, na meg egy kis pénzt is vitt útravalóul.
-
Egyáltalán nem gondoltam volna a beszédéből, hogy ír lehet – suttogtam.
-
Mindez több, mint tíz éve történt már, tehát volt ideje átvenni a társai
akcentusát. Mindegy is, nem ez a lényeg.
Oonagh felsóhajtott, és lassan
visszahanyatlott az ágyba, arcát a még mindig mélyen alvó Patrick vállába
temetve. – Jól gondolom, hogy épp a kibaszott unokatestvéred bántja azt a
szegény lányt odakint? – motyogta.
-
Tudom, hogy ez megrázó – kezdte Lucas -, de most elsősorban magunkat
kell mentenünk. Előrelátó voltál, hogy megszabadultál a hajadtól, és a szénpor
is jó ötlet. Így nagyobb biztonságban is leszünk, ha majd megint el kell
indulnunk.
-
Hallod, ördögöm? – súgta Oonagh a férfi nyakába. – Gyorsan fel kell
épülnöd.
- Úgy
érzem, hogy sikerülni fog – szóltam. – Tényleg.
Senki sem válaszolt. Lesütöttem a szemem,
mintha valami rosszat mondtam volna, de rögtön fel is kaptam a fejem, mikor
Lucas megérintette a vállam. – Ideje aludnunk. Holnap sok mindenről döntenünk
kell.
A padlón elheveredve szinte fejbevágott a
fáradtság, mégis, képtelen voltam feledni Lucas szavait. Azt, hogy mindenek
előtt magunkat kell mentenünk. Mégis hogy jutottam el idáig?
Én csak az öcsémet akartam megmenteni, s
most mégis, a saját életemet féltettem. Kavanagh felnyögött álmában, Oonagh
suttogva csitította. Baljós érzés áradt szét bennem – mit számítanak itt már az
álmaim, az, hogy nem is olyan régen még mennyire vágytam a lehetetlen
szabadságot, az apám hajóját…
Már rég nem ez volt a fontos.
Úristen, végigizgultam az egészet. Nagyon nagyon izgalmas lett, egyszerűen imádtam! És most jöttem rá, mennyire megszerettem Oonagh-t, hihetetlenül jó karakter :)
VálaszTörlésJaj, mondanám, hogy hozd gyorsan az új fejezetet, de tudom, hogy ilyen jó munkához idő kell. Szóval türelmesen várom a következő részt.
Puszi: Nevra
Szia!
VálaszTörlésNéhány nappal ezelőtt találtam rá a blogodra, s mivel a fülszöveg felkeltette az érdeklődésemet, beleolvastam. És milyen jól tettem! Egészen különleges, páratlan történetre leltem ebben a blogban, amely azonnal belopta magát a szívembe. Pillanatok alatt átrágtam magam a fejezeteken – a történet igazi ínyencség az olyan Írország-mániás történelemrajongóknak, mint én, ráadásul a karakterek fantasztikusak, és a megfogalmazás is remek. Mégis, ami a leginkább megfogott a történetben, az a hangulata. Hihetetlenül jól átadtad azt a hangulatot, azt az életérzést, ami elképzeléseim szerint a 17. századi Írországot jellemezhette; öröm volt olvasni.
A legújabb fejezet is nagyon (és még annál is jobban) tetszett. Meglepett a váratlan rokoni kapocs, s végig furdalt a kíváncsiság, hogy mi köze lehet Lucasnak (aki egyébként már a legelső pillanatban a kedvenc karakteremmé vált) egy angol katonához – szerencsére végül erre a kérdésre is választ kaptam. Oonagh-ért és Paddyért nagyon izgultam, mert mindkettejüket megkedveltem; örülök, hogy egyiküknek sem esett baja.
Rendkívül kíváncsi vagyok már a következő részre... Annyi biztos, hogy amint megérkezik, én itt leszek, és olvasni fogom! :)
Love,
Rosie