17. fejezet

Remény

Finbarrt és három társát a házba invitálták. Íomhar elvitte a négy lovat, hogy leápolja és megetesse őket, mi pedig az étkezőben gyűltünk össze, ahol Eilís és Éabha szedett-vedett, de laktató tízórait szolgáltak fel: kecskesajtot friss kenyérrel, és vizezett bort. A vendégek szívesen fogadták a gesztust, s a három idegen férfi olyan hévvel állt neki az ételnek, hogy joggal feltételeztem, régóta ettek bármit is.

   Ellenben Finbarr meglehetősen higgadt maradt, és a finomságokhoz sem nyúlt rögtön. Lucashoz fordult, aki kivételesen az asztalfőn foglalt helyet, és ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Igyekeztem ezt elnyomni, inkább minden figyelmemet az öcsém felé fordítottam, aki ijesztően felnőttnek látszott szakállas arcával és az út porától piszkos köpenyével.

   -  Hihetetlenül hálás vagyok, amiért menedéket adtál a nővéremnek és a társaimnak – biccentett a házigazda felé, hangja ennél őszintébb nem is lehetett volna. – A szentek áldjanak érte, megérdemled.

   Lucas bólintott. – Szívesen tettem – felelte egyszerűen. – Hogy állnak a dolgok?

   Igen, ez lett volna a következő, amit megkérdezek az öcsémtől. Mindenki várakozva nézett rá, hiszen az ország, az ír nép sorsáról volt szó, minket pedig elég ritkán ért bármilyen hír is arról, hogyan alakul a mozgalmuk.

   -  Szépen gyűlünk – mondta magabiztosan Finbarr. – Galway-ben állomásozik a legnagyobb csapatunk, és elkezdődött a titkos fegyverraktárak felállítása is. Úgy egy hete elküldtünk pár embert a keleti partra, a híresztelések szerint csak jóra számíthatunk onnan is, újabb bátor írek százaira.

   -  És mi van Ballybunionnal? – tette fel Oonagh türelmetlenül a másik kérdést, ami az agyamban motoszkált.

   Finbarr arca elborult egy pillanatra, mire olyan síri csend szállt a helyiségre, hogy a másik pislogását is hallani lehetett. – Nos… az akciónk nem maradt megtorlás nélkül. Úgy tudjuk, hogy… miután mi megszöktünk, szigorították a kijárási tilalmat, és a börtön is megtelt. Újabban sokakat gyanúba fogtak, és… azt mondják, újra használják a főtéri bitót is.

   Elszédültem. Mindez szörnyen hangzott, és így már végleg megértettem, miért nem mehettünk vissza szülővárosunkba az akció után. De Finbarr nem említette a legfontosabbat: mi a helyzet a családunkkal? Callum vajon ugyanúgy át tudja még hágni az anyja, Sally szabályait, csak hogy rajzolhasson éjjel-nappal, vagy már egy nyirkos cellában senyved? És jól van-e Conall, a nagybátyánk?

   -  Még mindig ugyanaz a terv? – kérdezte Paddy. – Galway-be megyünk?

   -  Igen – bólintott Finbarr. – Pihennénk itt egy napot, ha a ház ura – fordult Lucashoz - nem bánja, de aztán indulunk. – Mosolyogva pillantott rám, én pedig gyorsan, de nem túl őszintén viszonoztam ezt. Finbarr-ral akartam lenni, és most itt volt, teljes valójában és épségben, de épp a legrosszabb pillanatban, anélkül, hogy válaszokat kaptam volna az összes kérdésemre, anélkül, hogy… Mi nélkül is? Magam sem tudtam, mi tart vissza.

   -  Annyit pihentek itt, amennyire szükségetek van – szólt Lucas. – Azon a pár napon már nem múlik.

   Elkaptam a pillantását.

   -  Ó, Lucas – egyenesedett ki hirtelen Finbarr. – Beszélhetnénk négyszemközt? Fontos dologról lenne szó.

   Ketten hagyták el az étkezőt.

SSS

-  Mit akarhat tőle Finbarr? Már vagy egy órája beszélnek.

   Oonagh megforgatta a szemét, ahogy a vasvillájával átrendezte kicsit a lovaknak kitett szénát. Miután a két férfi eltűnt, mi ketten megpróbáltuk kisilabizálni beszélgetésük helyszínét, hogy hallgatózhassunk, de nem jártunk sikerrel, így inkább tettünk Íomharnak egy szívességet – aki nagyon elmélyülten diskurált Finbarr társaival -, és újabb adag abrakot lapátoltunk ki a ménesnek.

   -  Úgyis megtudjuk – sóhajtott Oonagh. – Egyébként meg furcsa vagy, leány. Hát nem örülsz? Meglett az öcséd!

   Kiegyenesedtem, saját vasvillámat a pajta falának támasztva. Nem néztem Oonagh szemébe, inkább a legelőt pásztáztam lázasan, figyelve a lovak egy csoportját, amik egymáshoz bújva, fáradhatatlanul legeltek.

   Persze, hogy örültem. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, hiszen Finbarr életben volt, és ereje szinte szétfeszítette, erről megbizonyosodhattam. Mégis, ahogy ez az aggodalom elszállt, helyébe száz új érkezett, s meg sem tudtam nevezni mindnyájukat, egyszerűen csak elfoglalták a helyüket.

   Ráadásul képtelen voltam másra gondolni, mint amiről Lucasszal beszéltünk a reggel. Még mindig kételkedtem, mint minden normális ember tette volna, de ugyan miért hazudna nekem ilyeneket? Nem hittem el, hogy mindez velem történik. Apropó, miért pont velem? Miért pont nekem mondta el ezt az egészet, mi volt ezzel a célja?

   -  Nem akarok Galway-be menni – mondtam aztán őszintén.

   Vártam az éles nevetést, a dorgálást, de nem jött. Mély levegőt vettem, s végre Oonagh felé fordultam, aki kifejezéstelen arccal bámult rám, kezeit lazán összefonva a mellén. – Tudom, hogy nem akarsz, Naomh – bólintott. – Bármennyire meglep, már én sem vágyom oda annyira.

   Ez tényleg meglepett. Oonagh nem akaratán kívül keveredett a lázadók közé, ő maga is fontos résztvevője volt a Ballybunion elleni akciónak, harciasabban viselkedett, mint jó néhány férfiember.

   -  Jó lenne itt megszülni a gyereket – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, itt biztonságban lenne, meg még lovacskázhatna is, ha kicsit nagyobbacska lesz…

   -  Bizony, jó lenne – mosolyodtam el keserűen.

   -  Történt valami, amit nem mondtál el, ugye? – vonta fel egyik szemöldökét Oonagh. – Tudtam, hogy háltál vele!

   -  Mi? – hökkentem meg.

   Oonagh megint megforgatta a szemeit, majd közelebb lépett, egyik fehér kezét a vállamra téve. – Ne nézz sültbolondnak – mondta határozottan. – Nagyon is jól tudom, milyen az, mikor egy férfi és egy nő úgy néz egymásra. Mikor a szemükbe’ közös titok van, amit együtt őrizgetnek. Rejtegettek valamit Lucasszal, ez biztos. Hol történt? A pajtában? Nem láttam, hogy este bement volna hozzád…

   -  Oonagh…

   -  Mondd, hogy legalább állva csináltátok, úgy nem esel meg olyan könnyen!

   -  Oonagh! – Nem akartam felemelni a hangom, mégis megtörtént. Oonagh megdermedt, de arca hamar ellágyult; együttérzést olvastam le róla. – Nem háltam vele – szögeztem le olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. – Én csak…

   -  Rendben, maradjunk ennyiben – hagyta rám a dolgot. – Jobb is így, mert tudom, hogy úgyis eljössz Galway-be. Bármennyire is maradni akarsz, nem fogod újra hagyni, hogy Finbarr csak a saját fejére hallgasson. Lucas viszont itt marad, mert itt a helye. A szerelem meg a vágy csak rontana a helyzeten.

   Féltem, hogy remegni kezdene a hangom, ha most válaszolnék, így inkább csak halványan bólintottam. Oonagh, mintha tudta volna, mi jár a fejemben, szorosan a keblére ölelt. Így álltunk jó darabig, támaszkodva a másikra, egymás maradék erejére, mikor Oonagh egyszer csak felemelte a fejét.

   - Gyere, menjünk vissza, hátha befejezték már.

   Ennél jobban nem is időzíthettünk volna.

   A ház népe a festményes szobában tódult össze, néhányan a kis székeken ülve, néhányan a falnak támaszkodva. Majdnem elbotlottunk Íomharban, aki a küszöbön gubbasztott, és elmélyülten figyelte Lucast és Finbarrt, akik közül utóbbi ült, míg előbbi karba tett kézzel tornyosult fölé.

   -  Nem értem, mit gondolnak ezek! – Lucas hangját idegesség itatta át. Ránk sem pillantott, mikor beléptünk, villámló tekintetét az öcsémre irányította.

   Eoin Mollown csendesen gubbasztott a sarokban – az ilyen ügyekben már nem ő számított a ház urának, s úgy látszott, ez őt egyáltalán nem zavarja -, ám amikor észrevett minket, ráncos arcán kedves mosoly húzódott végig, üdvözlésképp feltartott kezére biccentéssel feleltem.

   -  Hidd el, Lucas, én csak továbbítom ezeket a dolgokat – vonta meg a vállát Finbarr. – Tudom, mennyit tettél már az ügyünkért, és…

   -  Ó, remek, hogy valaki még emlékszik! – szakította félbe Lucas.

   -  Nyolc lovat adott az ügyetekért! – szólt közbe Íomhar élesen, mire Lucas olyan dühödt pillantást lövellt felé, hogy a fiú a füle tövéig elvörösödött. A férfi aztán hangosan kifújta a levegőt, mintha csak magát akarná nyugtatgatni, s valóban, most higgadtabban folytatta.

   -  És miért nem képes MacRae egy másik embert találni erre a feladatra, ha már olyan kiterjedt az ismertségi köre? – Fogalmam sem volt, ki az a MacRae, de említésére Oonagh megdermedt mellettem, arcán meglepetés suhant át.

   -  Nálad megbízhatóbbat el sem tudnánk képzelni – próbálta békíteni Finbarr. – És segítőkészebbet sem.

   -  De tudod, Hannigan, kezdem úgy érezni, hogy visszaélnek a segítőkészségemmel! – Lucas hangja újra emelkedni kezdett, mire Eoin váratlanul közbeszólt a sarokból:

   -  Fiam, nyugodj meg! – Apa és fia rövid, mégis észrevehető pillantást váltottak. Lucas két ujjával dörzsölte meg a szemeit, s talán el is számolt magában tízig, mielőtt még folytatta volna.

   -  Bocsáss meg – fordult aztán az öcsémhez -, de én tényleg így érzem. Egyetértek az ügyetekkel, és támogatlak titeket. Viszont meg kell értenetek, hogy ha ezt megtenném, szörnyen nehéz lenne elszámolnom az időveszteséggel, nem is beszélve a pénzveszteségről, amit az elszalasztott üzletek hoznak majd. Ráadásul alkalmazottam sincs elég!

   -  Értem – bólintott Finbarr. Olyan komolyan viselkedett, ahogy még sohasem láttam, olyan higgadtan beszélt, mintha egész eddigi életében tárgyalt volna. – Segíthetnénk neked több lovászt találni a közeli falvakban, a pénzveszteségért persze kárpótolnánk. Kérlek, Lucas – emelkedett fel a székből a fivérem. – Szükségünk van rád ebben a dologban. A kalózok jelenléte csatákat dönthet el, a közelgő háború kimenetelét.

  Megdermedtem, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam az előbbit. Segélykérően sandítottam Oonagh-ra, ő azonban cseppet sem tűnt meglepettnek, sokkal inkább hallgatta feszült figyelemmel a párbeszédet.

   Lucas töprengve csóválta meg a fejét. – Tudom – mondta végül. – Gondolkodnom kell.

   -  Persze, ezt megértem – szólt türelmesen Finbarr -, de egyvalami jusson eszedbe. Ezzel nem nekem tennél szívességet, hanem a hazánknak.     

SSS

A lemenő nap vérvörös csíkokat festett a szürke, szálló sirályokkal megtűzdelt égre. A szoknyámat tépte a szél, ahogy bizonytalan, fájdalmas léptekkel próbáltam utolérni Finbarrt, aki úgy haladt a hegyfok pereme felé, mintha az alatt nem egy tátongó szakadék húzódott volna.

   -  Finbarr! – szóltam utána, ám a szél túl hangosan süvített, bár a fejemben az is megfordult, hogy fivérem egyszerűen csak nem akar meghallani engem.

   A csúszós kőlépcső legfelső fokánál értem utol. Apró, de gyors lépteim egészen kifárasztottak, egész testem lüktetett a tompa fájdalomtól. Lihegve léptem mellé, de Finbarr még ekkor sem pillantott rám rögtön.

   A messzeséget kémlelte. Mogyorószín szemei ködösen pásztázták a vörösre mázolt felhőket, s az egymással vadul birkózó, harcias hullámokat, amik már ilyenkor fáradhatatlanul csapkodták a kőlépcső legalsó fokait, maguk alá temetve a partot.

   -  Milyen hatalmas – suttogta Finbarr, az óceánra célozva. – És milyen vad. 

   Nem szólaltam meg. A fészek ott volt valahol, a hömpölygő víz alatt, és a szirének… talán épp vadászatra indultak. Egy pillanatra hallani véltem a suttogásukat, ám ahogy megráztam a fejem, az hirtelen kitisztult, s csak a szél süvítése maradt utána. – Tudom, hogy nehéz volt neked. – Az öcsém végre a szemembe nézett, tekintetéből tiszta bűntudat áradt. – Én kevertelek bele ebbe az egészbe. Ha nem győzködlek annyira…

   -  Hagyjuk – szóltam közbe határozottan. – Már megtörtént, nem másíthatjuk meg. Itt vagyok, és kész. Ami igazán fontos – lágyult el az arcom -, hogy te is itt vagy. Annyi ideig azt hittem, meghaltál…

   -  Mint látod, élek és virulok – mosolyodott el keserűen Finbarr. Aztán szeplős arca megrándult kissé, ő maga pedig a szemeit lesütve lépett közelebb hozzám. – Sok embert veszítettünk, tudod? Olyanokat is, akiket ismertünk, akik a barátaink voltak.

   -  Te magad hogy menekültél meg? – kérdeztem fátyolosan, igyekezve nem a halott hazafiakra gondolni. – Amikor elváltunk.

   -  Őszinte leszek: piszok nehezen jutottunk ki a városból – felelte. – Lovakon már lehetetlen lett volna, ti voltatok az utolsó hullám, akiknek ez sikerült. Úgy hallottam, bevettétek magatokat a hegyekbe, és ez jó terv is volt. Azok a piperkőc kutyák – köpött ki -, erővel bőven rendelkeznek, de én mondom, eszük nem sok van. És nem ismerik ezt a terepet. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, sokan itt vesztek oda, még mielőtt igazán részt vehettek volna bármiben is. Mi, maroknyian az óceán felé menekültünk, végül kis ladikokon tudtunk kijutni onnan.

   Nagyot nyeltem. – Nem is tudsz semmit a családunkról?

   -  Semmi biztosat – csóválta meg a fejét Finbarr. – Csak annyit, hogy életben vannak. Életben voltak, mikor legutóbb láttam őket. De tudod, hogy Conall ravasz és állhatatos ember – tette hozzá megnyugtatóan. – Vigyáz rájuk. – Ez nem igazán vigasztalt meg, ahogy az a tudat sem, hogy valószínűleg még jó ideig nem láthatom sem a kis Callumot, sem Sallyt, a mostohaanyánkat, és persze Conallt. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy már soha sem lehetek a Taibhse kapitánya.

   -  Hogy bántak itt veled? – terelte el a témát öcsém, biztatóan mosolyogva rám. – Tudom, mennyire gyűlölöd, ha csak úgy a háttérbe löknek…

   -  Itt minden nagyon jó volt – válaszoltam őszintén, bár múlt időt használni meglepően fájónak bizonyult. – Volt munkánk, ami lekötött, és… - És már nem ismerek magamra, akartam mondani, aztán mégsem tettem. – És… nézz csak körül! Annyira szép!

   Jól sikerült jókedvem színlelése, mert Finbarr elnevette magát. – Ezek szerint tényleg olyan megbízható ember ez a Mollown, mint mondják. – Éreztem, hogy a nyakam felforrósodik egy pillanatra, mire önkéntelenül odanyúltam kihűlt ujjaimmal. – Ha nem jön velünk Galway-be… Nem tudom, mihez kezdünk.

   Szemeim elkerekedtek. Úgy bámultam Finbarr-ra, mintha nőtt volna még egy feje, miközben szívem egyre hevesebben és hevesebben kezdett dörömbölni a mellkasomban.

   -  Mi… miért kéne neki is jönnie?

   -  Ó, persze, te nem is tudsz erről – túrt a hajába fivérem. – Tudjuk, hogy az óceánon portyázó kalózok is ugyanúgy gyűlölik az angolokat, mint mi magunk. Persze hogy, mióta ők vannak hatalmon, sokkal kevesebb a bevételük, mert sokkal szigorúbban keresik őket, főleg, hogy legfőképpen a korona hajóira pályáznak. Szóval… kellenek nekünk. Ők harcosok, ijesztő harcosok, akik…

   -  Akikben nem kéne megbízni? – szúrtam közbe, de Finbarrt ez nem zavarta meg.

   -  Igen, de jelentős haderő! Az embereik kipróbáltak a harcban, és közös az ellenségünk. Lucas Mollown pedig történetesen ismeri azt, akire mindannyian hallgatni fognak, a Sánta medve kapitányát. – A Sánta medve nevére felkaptam a fejem. Neves kalózfamília tulajdona volt az a hajó, és minden tengerész szenvedéllyel beszélt róla; sokszor utálattal, néha azonban csodálattal is. Egyes történetek szerint évszázadok óta szelte az óceánt, s ugyanolyan régóta állt a bűn szolgálatában, kapitánya pedig csak egy Donoghue lehetett – ellentétben az általános gyakorlattal, miszerint a kapitányt a legénység válassza meg.

   -  Honnan a ménkűből ismer Lucas egy olyan embert? – értetlenkedtem, mire Finbarr felvonta a szemöldökét.

   -  Fogalmam sincs, Naomh, nekem csak az számít, hogy velünk jöjjön, és elintézze a dolgot. Most gondolhatod, hogy miért nem intézzük mi, de… ahogy te, úgy mi sem ismerjük azokat az embereket. Mollown tudni fogja, hogy tárgyaljunk velük, és nagyobb bizalommal fogják fogadni.

   -  Van benne valami – ismertem el. Alig bírtam uralkodni az arcomon, amin olyasféle kifejezések viaskodtak egymással, mint a reményteljes mosoly, a meglepettség, és a harag. Megriasztott, mennyire szerettem volna én is, ha igent mond.

   A gondolat, hogy a holnapi nap legyen az utolsó, amin a szemébe nézhetek, megmagyarázhatatlanul keserű érzéssel töltött el. Gyűlöltem magam érte.

   -  Hiányoztál, Naomh. – Finbarr körém fonta a karjait, én pedig fogadtam az ölelését. Minden erőmmel próbáltam elterelni a gondolataimat; nem nézhettem a házra, mert abban lassan már otthont láttam. Nem nézhettem a legelőre, mert azon tanyáztak a kedves lovak, amiket olyan sokszor láttam el az elmúlt hetekben. Nem nézhettem semmire, mert máris éreztem a hiányukat, az pedig fájt.  

   Az a kis remény, ami még bennem lángolt, egyetlen döntésen múlott.

SSS

Nyugtalan éjszakám volt.

   Lucas szobája fekete lyukként tátongott körülöttem, az idegen, mégis kellemes illatok semlegessé lettek az orromban. Az ágyamon fekve csak zúgott a fejem, szememet képtelen voltam lehunyni, nemhogy álomba merülni!

   Mi történhetett velem? Tényleg azt érzem és gondolom, amit érzek és gondolok? Ahogy az oldalamra fordultam, testem belesüppedt a matracba, az szinte magához ölelt, én pedig magam köré fontam a karjaimat. Megijedtem magamtól, mert ilyet még sohasem tapasztaltam. Folyamatosan azon járt az eszem, amit Oonagh mondott, s habár Isten lehetett rá a tanúm, hogy nem háltam Lucasszal, mégis kicsit az ellenkezőjét éreztem. Az mindenesetre biztos volt, hogy olyan titkot őriztünk mi ketten, ami még azt is százszor felülmúlja. Mit tegyek most, hogy tudom, mi a hajók eltűnésének oka? El kéne mondanom az öcsémnek, hogy a társai intézkedjenek, de ugyan mit tudnának tenni? Csak egy ujjnyit tapasztaltam meg a szirének erejéből, de már az is elsöprőnek bizonyult.

   Felültem, így szenvedtem egy darabig, aztán talpra kecmeregtem, s az ablakhoz araszoltam. A fejemben kavargó gondolatok ezerszer rosszabbnak érződtek, mint a sebeim sajgása, azt már szinte meg sem éreztem. Csak elmélkedtem és elmélkedtem, miközben az ablakpárkányra támaszkodva figyeltem az óceánt, és a mély sötétséget, ami szinte elnyelte azt. Rohadj meg! – akartam ordítani. Rohadjon meg minden!

   Amikor megpillantottam a mezőn átvágó alakot, rögtön tudtam ki az, és egy percet sem haboztam, hogy utánamenjek. Fogalmam sincs, mit akartam tenni; megütni? Ráordítani minden fájdalmamat? Valószínűleg. Mindenesetre elindultam, nem törődve fájós testrészeimmel, és mezítelen talpam alatt a nyikorgó padlóval. A lépcsőn olyan hévvel robogtam le, hogy talán a fél házat felvertem, aztán vakon végigdübörögtem a sötét folyosón, mígnem feltéptem az ajtót, engedve, hogy a hold erős fénye az arcomba áradjon.

   Hálóingem a földet söpörte, ahogy megindultam Lucas után, aki már a szirt szélénél állt. Alakját megvilágította az éjjeli fény, de ahogy futottam, úgy rángatózott ő maga a szemeim előtt, úgy hullámzott az egész táj, úgy mosódott el minden hang. Aztán Lucas elindult lefelé a kőlépcsőn.

   -  Lucas! – kiabáltam utána. – Lucas!

   Kétségbeestem. Nem tudtam, mit akarok tudni, egyszerűen csak meg kellett állítanom. Pár lépés, és a kőlépcső tetején találtam magam. – Lucas!

   A férfi már jóval lejjebb járt, ám végre megtorpant, s megpördült a tengelye körül. Olyan kerek szemekkel bámult rám, mintha maga a Szent Szűz jelent volna meg neki, de ez csak én voltam. – Naomh! Mit keresel te itt?

   -  Kérlek! – ráztam meg a fejem. – Én ezt már nem bírom! – S abban a pillanatban térdre estem a füvön. Ziháltam, éreztem, hogy a könnyeim előtörni készülnek, mire erőszakosan próbáltam meg visszanyelni őket. Lucas öles léptekkel indult meg felfelé a nyaktörő lépcsőn, és hamar mellettem termett.

   -  Naomh… - guggolt le mellém. – Istenem, mi baj? Mit csinálsz te itt ilyen későn?

   Arcomat a kezembe temettem. A szirének énekét hallottam, nem a szépet, a csalogatót, hanem azt, amelyik kitépte a szívem, és nyersen ette meg, majd úgy nyelte le, mint egy darab fasírtot.

   -  Miért mutattad meg nekem? – kérdeztem finoman reszketve. Fejem megtelt a sikolyukkal, sziszegésükkel, amit lehetetlennek tűnt elűzni. – Miért pont nekem? Mi közöm volt az egészhez? Most nem bírok szabadulni tőle! És tőled sem! – Ahogy kimondtam, rögtön vissza is szívtam volna, ám ez sosem működött így. Hallottam, hogy Lucas hangosan felsóhajt mellettem, majd a lapockámra simította meleg tenyerét. Megborzongtam.

   -  Nézz rám – súgta. Mikor nem engedelmeskedtem, ujjával az állam alá nyúlt, s felemelte az arcom, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Magamat is megleptem azzal, ahogy a pillantását álltam, mire a hold korongja által megvilágított arca ellágyult. – Jól van, Naomh. Tóg go bog é! Semmi baj. – Szám megremegett, mikor karját megnyugtatóan körém fonta.

   -  Miért, Lucas? – Ennyit bírtam kipréselni magamból, közben azonban közelebb húzódtam mellettem guggoló testéhez, amivel kellemes meleget adott. Láttam, hogy nagyot nyel, mielőtt megszólalt volna. Ő maga finoman megremegett, ujjai elterültek a hálóingem anyagán.

   -  El kellett mondanom valakinek – szólalt meg aztán halkan. – És az, hogy ez pont te voltál... Annyira tudni akartad az igazságot! Láttam a szemedben! Naomh, ha tudtam volna, akkor én… Ezt még sohasem mondtam el kívülállónak. Olyannak, aki nem tudott róla, én csak… - Reszketegen nevetett fel. – Nem tudom, miért tettem. Rossz döntés volt, mert szenvedsz tőle. A legrosszabb döntés, amit valaha meghoztam. Bocsáss meg, kérlek!

   Felpillantottam rá. Egy másodperc töredékéig még a levegő is bennem szakadt, aztán nem tudtam mást tenni, mint elkapni róla a tekintetem. – Akkor ne haragudj, hogy állandóan leskelődtem utánad – mondtam gyámoltalanul. Lucas váratlanul őszintén nevetett fel, kissé eltávolodva tőlem.

   -  Ne merj azelőtt bocsánatot kérni, hogy elfogadtad volna az enyémet! Ez kegyetlen.

   -  Ne haragudj, ha kegyetlen voltam. – Már én is mosolyogtam.

   -  Gondolom a következő kérdésed az lesz, hogy én mit keresek idekint ilyen későn. – Helyeslően bólogattam.

   -  Amióta csak ismerlek, ez nem hagy nyugodni – vallottam be.

   Lucas leült a nedves fűbe, én pedig követtem a példáját. Így valóban kényelmesebb volt. Az óceán felé fordította a fejét, ami haragosan csapkodta a partot, szinte felfalva azt. A szempilláin átsütött a hold fénye, mikor lehunyta szemeit, beszívva a csípős, sós levegőt.

   -  Ez mindig is így volt – kezdte. – Ha hiszel nekem az anyámmal kapcsolatban, ha nem, én tudom, hogy az az igazság. Tudom, mert az óceán azóta hív engem, hogy lábra tudtam állni. Emlékszem, atyám mesélte néhányszor, hogy mennyit futkosott utánam, nehogy önként a hullámok közé vessem magam! – Felnevetett az emlék hatására, s végre rám nézett, ebből pedig tudtam, hogy őszintén beszél. Megbabonázva hallgattam. – Ahogy nőttem, úgy vált ez az egész tudatossá és mindennapivá. Nem csak a szirének énekét hallom, de a hullámokét is, a nagy vízét, és higgy nekem, Naomh, ő folyamatosan beszél.

   El sem tudtam képzelni, miről énekelhet maga az óceán. A vízre pillantottam, de féktelen csapkodását nem bírtam beszédként felfogni. – A véremben van a szükség, hogy érintkezzem vele – folytatta Lucas. – Ahogy az anyám és a nővérei is meghalnának nélküle, úgy én is, vagy jobban mondva, becsavarodnék, mert hát ugyanúgy tüdőm van, mint neked, és ugyanúgy ember vagyok, de mégis…

   -  Mint egy függőség? – kérdeztem óvatosan.

   -  Mondhatjuk így is – bólintott. – Csak ezt nem szereztem, én így születtem. Éjjelente szoktam megmártózni benne, amikor a legvadabb, és a legbeszédesebb. És persze, ilyenkor nem láthat senki.

   -  Most is mond valamit? – érdeklődtem már kicsit felszabadultabban.

   -  Most rád figyelek, és nem rá. Ő várhat.

   Viszonoztam az apró mosolyt, ami megjelent az arcán. – Nem veszélyes ez rád nézve?

   -  Sokféle halált halhatok, mint mindenki más, viszont eggyel mindenképpen kevesebb fajtát. Nem hinném, hogy valaha is képes lennék vízbe fulladni.

   -  Ez csodálatos – mondtam őszintén. – Nem hittem volna, hogy lehetséges.

   -  Én mégis többre tartom azokat, akik egy fatákolmányon is képesek megszelídíteni az óceánt – biccentett felém. – Az olyanokat, mint te.       

   Nem válaszoltam, de éreztem, hogyan vörösödöm el. Amikor felpillantottam, láttam, hogy elgondolkodva fürkész, szemei sokáig nézik arcom minden egyes szegletét. Pillantása lesiklott a nyakamon, onnan viszont váratlanul a szememre ugrott. – Velünk jössz? – bukott ki belőlem.

   -  Galway-be? – Röviden bólintottam. – Abban a pillanatban tudtam, hogy igent fogok mondani, amint az öcséd legelőször felhozta a dolgot – vonta meg a vállát. – Csak egyszerre fel is dühített a dolog. Hallhattad te is, mennyi problémát fog ez nekem okozni. De nem számít, mert… A lényeg, hogy nem hagyna nyugodni a lelkiismeretem, ha tudnám, hogy talán az a pár kalóz hiányzott nekik a sikerhez, akiket én szerveztem be. - Olyan hangosan lélegeztem fel, hogy biztos voltam benne, Lucas észrevette.

   -  Inkább meg sem kérdezem, honnan ismersz te kalózokat.

   Lucas elvigyorodott, majd lesütötte a szemét. – Szerintem ez még a kisebbik furcsa bennem.

   -  Az egyszer biztos – nevettem el magam reszketegen, pillantásomat önkéntelenül is rajta tartva. Fürdött a holdfényben, a haja olvadt aranyként lángolt, és abban a percben mintha tényleg láttam volna benne valami természetfelettit.

   – Nem… nem zavar ez téged? – tapogatózott. – Úgy értem, hogy veletek megyek. Nagyon gyűlölhetsz, amiért annyi bajt hoztam a fejedre.

   -  Nem – leheltem. – Egy kicsit sem gyűlöllek.  

   Szélesen mosolyodott el, majd hirtelen felállt, lenyújtva a kezét nekem. – Mondanám, hogy bekísérlek, de ha holnap elindulunk, ma muszáj egy kiadósat úsznom. Mondanám azt is, hogy várj meg, de rettenet hideg van, és nem akarom, hogy a sebeid és a fájós bordád mellé még egy megfázást is elkapj miattam.

   -  Semmi baj. – Elfogadtam a kezét, és talpra álltam. – Betalálok, de te azért vigyázz magadra. Ahogy ránézek arra a vízre, hát, a hideg is kiráz.

   -  Azért, mert hideg van, drága Naomh – tájékoztatott derűsen. – Aludj jól.

   -  Úgy lesz – mondtam, s lassan megfordultam.

   Mikor visszanéztem a vállam felett, Lucas már eltűnt, hogy feleljen a mélység hívására. 

16. fejezet

Kiegyenlített tartozás

A legnagyobb folt a gerincem vonalán húzódott végig.

   Mély lilában játszott, halvány zöldes beütéssel, így kicsit úgy tűnt, mintha mérget fecskendeztek volna a bőröm alá. Meztelen hátam domborulatain – ahol a bőröm eddig sápadtan és simán feszült – most szétspriccelt sárpettyekként éktelenkedtek a kis zúzódások. Valóban igencsak megüthettem magam azokon a sziklákon. A sebekre nézve, érezve a tompa fájdalmat, mikor rájuk hengeredtem a matracon, mindig hitetlenkedés töltött el.

   Különböző, bemesélt dolgokkal próbáltam nyugtatgatni magam. Például, mi van, ha az egészet csak álmodtam? Ha igazából tényleg egyedül sétáltam ki, tényleg voltam olyan balga, hogy a vízbe essek, és aztán elveszítsem az emlékeimet. A baj az volt ezzel az elmélettel, hogy teljesen biztos voltam a hamisságában.

   Semmi más sem járt sikerrel. Igyekeztem mértéktelen teavedeléssel és a felhők vizsgálgatásával elterelni a gondolataimat, sőt, néha még az időt is megpróbáltam megfoghatóvá, megszámlálhatóvá tenni. Háromszáznegyvenhétig jutottam, aztán meguntam azt is.

   A Lucas szobájában töltött első olyan éjjelen, mikor tudatomnál voltam – szerencsére, vagy szerencsétlenségemre –, azért mégis akadt valami, ami kis időre lefoglalt. Mindenki nyugovóra tért már, a ház elcsendesedett, az ég feketébe fordult, kupoláját elözönlötték a csillagok. Az oldalamra gördültem, mert kis idő múlva sajogni kezdtek a zúzódásaim, ha rájuk nehezedtem. Lucas ágya nem bizonyult túl kényelmesnek, de így is hálát adtam, hogy nem a szalmazsákon kellett töltenem az éjszakát.

   Mégis, valami nem hagyott nyugodni, még a nem sokkal azelőtti, felkavaró élményeim mellett is.

   Ahogy bebugyoláltam magam a takaróba, orromba ismeretlen, különös illat kúszott. Egész nap éreztem, ha jobban belegondoltam, ám csak most tűnt fel úgy igazán, mikor a hangok elhaltak a házban, és mindenre rásüppedt a makacsul távolmaradó álom, csak épp az én elmémre nem. Kibámultam az ablakon, szemeim a csillagokat pásztázták, miközben szívem hevesebb ütemet vett fel – te jó ég.

   Férfias illat volt, Lucas bőréé.

   Habár senki nem volt ott, hogy rájöjjön, mennyire megborzongatott a tudat, hogy ő feküdt itt előttem, mégis zavarba jöttem. Kezemet az arcomra simítottam – ami ijesztően forrónak érződött -, lábaim összekulcsolódtak a takaró alatt. Azon kaptam magam, hogy azon mélázom, vajon hált-e ebben az ágyban valaki mással. A gondolatra nagyot kellett nyelnem; igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem. De miért is ennyire fontos ez?

   Kegyetlen hirtelenséggel jöttem rá, hogy hogyan bújtam a karjai közé a barlangban, még az óceánon látottak hatása alá kerülve, a zavarodottság következő hulláma pedig rögtön rám tört. A fejemet is beverhettem valami sziklába, különben nem gondolkodtam volna ilyeneken, erre mérget vettem volna.

   -  Menj a büdös francba, Naomh – mormogtam magamnak, erőszakosan bámulva a plafont.

   Lucas szobája egyébként semmit sem árult el a tulajdonosáról. A fehér falakon egy kép, vagy bármi árulkodó jel sem látszott, bútorként csak egy szekrény, egy címtelen, egyszerű kötésű könyvekkel megpakolt polc, meg az ágy mellett álló éjjeliszekrény szolgált. Saját lélegzetvételeimet hallgatva pillantottam körbe, aztán arcomat a párnába fúrtam. Kezdtem megijedni önmagamtól, és nem csak a Lucasról szóló gondolataim miatt. Ajkamba haraptam.

   Aggasztott, hogy talán túlságosan is megbíztam benne, ez a naiv gondolkodás pedig ide vezetett. Féltem attól is, hogy ennek a furcsa bizalomnak köszönhetően már túlságosan is megnyíltam neki: rengeteg dolgot tudhatott már rólam, hiszen volt alkalmam megosztani vele egyet, s mást. A Potrohos Pat fogadójában töltött éjszakánkkor például, amikor ő talált-, és nyugtatott meg az újabb aggasztó, eltűnt hajókról szóló hírek után.

   Szívem megint hatalmasat dobbant. Hiszen így kezdte! Eddig még bele sem gondoltam; a verandán ültünk, a csillagokat néztük, és csak beszélgettünk, amikor Lucas bejelentette, tudja, hogy tűnnek el azok a hajók. Éreztem, hogy pillanatok alatt lever a víz, testem megrázkódott a felismeréstől.

   Lucas azért mutatta meg a szirének fészkét, mert azok a lények felelősek annak a sok embernek a haláláért. De miért pont nekem? Egy egyszerű leánynak, aki bármikor elfecseghetné a dolgot Oonagh-nak, vagy bárki másnak? Legszívesebben a hajamat téptem volna: olyan dolgokat láttunk a vízen, amit egy átlagember nem viselt volna akkora természetességgel és csodálattal, mint Lucas. Igazság szerint, belőlem borzalmas dolgokat hozott ki az élmény. Fejembe képek tolultak saját magamról, ahogy elvesztem az önuralmam, kiabálok és zokogok, miközben könyörgök Lucasnak, hogy vigyen ki onnan.

   De hogyan tudott egyáltalán bevinni közéjük? Egy váratlan mozdulattal fordultam át az ágyban, sérült hátam fájdalmasan feszült meg, de ez semminek tűnt a gondolathoz képest, hogy a józan ész szerint most mindkettőnknek halottnak kéne lenni, lenyúzott csontjainkkal a tenger fenekén.

   Tudtam, hogy azon az éjjelen már nem fogok aludni.

ËËË

A nap első sugarai vörösre festették az ég alját. Az ágy szélén ültem, testemen sajgott, lüktetett a sok zúzódás. Fogalmam sincs, hogy voltam képes felülni, de megtettem. Sokkal fájdalmasabb, mélyebb sérüléseket szereztem, mint azt eleinte gondoltam; nem voltam benne biztos például, hogy a bordáim épek maradtak.

   De nem ez volt az, amitől szenvedtem. Az üres, csendes szobában korántsem éreztem magam biztonságban; a sötétben az arany derengést láttam, fogaim vacogtak a gondolatra, testem megbénult ugyanúgy, mint a barlangban. Kis híján segítségért kiáltottam, aztán mégis megembereltem magam, s kiszabadultam a béklyóból, amit magam sem tudtam megnevezni, és megtettem. Felültem, hogy levegőt kapjak.

   Még a kakas sem kukorékolt, én azonban már szörnyen ébernek éreztem magam. Az ablakon kibámulva sorra vettem mindent, amit nem értettem, s rá kellett jönnöm, hogy a lista kétségbeejtően hosszú. Kezemet homlokomra szorítottam, és figyeltem, hogyan kúsznak a vörös sugarak egyre feljebb és feljebb, hogyan hozzák el egy esős nap ígéretét a tájra. A monoton, idegesítő, végtelen zúgáson – ami odakintről jött - kívül egy hangot sem hallottam, az viszont nem akart távozni. Életemben most először bizonytalanságot, bizalmatlanságot éreztem az óceán felé, ami nem bírt elhallgatni, amit legszívesebben két kezembe fogtam volna, hogy elcipeljem jó messzire, aztán visszafussak ide, és végre csendben rágódhassak.

   Mosach és Rí jókedvű csaholása megriasztott, de szívem heves verdesése rögtön alább is hagyott. Lucas hangja szűrődött fel, ahogy üdvözölte a kutyákat, majd edények csörrenése – eljöhetett az etetésidő.

   Szükségem lett volna a magyarázatára, arra, hogy ne hagyjon figyelmen kívül. Látszólag most azt tette; a többiek könnyedén elhitték, hogy ő csak a lovakat ellenőrizte odakint, amikor meghallotta a sikolyom, még csak eszükbe sem jutott kételkedni. Nem akartam elárulni őt, de cserébe válaszokat vártam.

   Oldalra sandítottam. Az ágy vége felőli, fehér fal mellett ódon, poros könyvespolc állt, rajta csak néhány, réginek tűnő kötettel, amiken világosban már látszott, hogy nem szakavatott kezek fűzték őket össze.

   Mély levegőt vettem, felkészülve a fájdalomra, de legnagyobb meglepetésemre talpra állni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint felülni az ágyban. Kis híján elnevettem magam, de nem akartam, hogy Lucas tudja, már felébredtem. Ő még mindig a kutyákkal beszélgetett odalent, zörgetve a tálaikat, a csaholásba pedig már egy-két nyerítés is vegyült. A lovak is észrevehették gazdájukat.

   Az ablakpárkányba kapaszkodva léptem előre, s mikor rájöttem, hogy a járással sincs gond, már felbátorodva léptem a polchoz. A tiszta, fehér hálóing lazán vette körbe a testem, így kicsit megborzongtam, miközben kinyújtottam a kezem, mutatóujjam végigszántott az egyik könyv gerincén. Benyúltam érte, aztán kiemeltem a többi közül, jó nagy porfelhőt szabadítva fel ezzel. Úgy tűnt, Éabha nem takarított túl sokat ebben a szobában – a ház többi szeglete ugyanis mindig csillogott a tisztaságtól.

   A bútornak dőlve nyitottam ki a könyvet, ami így, feltárulva előttem már inkább tűnt albumnak. Rajzokon akadt meg a szemem, méghozzá nem is rosszakon. Lapoztam, s egy orka ábráját pillantottam meg, a maga fekete testével, és a fehér, kivilágló foltjaival. Soha életemben nem láttam még ilyen fenevadat, de azt mondják, élőben is ugyanolyan fenséges, mint a festményeken. Gyorsan pörgettem végig az oldalakat, egy-egy érdekesebb rajznál megállva, közben pedig önkéntelenül is elmosolyodtam.

   Hogy tetszene Callumnak ez a kis füzet! Keserűen felsóhajtottam, majd visszacsúsztattam az albumot a helyére, a többi közé. A következőben kizárólag lovak rajzait találtam – ezeket sokkal nagyobb pontossággal készítették el -, míg egy harmadikban már mindenfélét. Fókák, s misztikus egyszarvú cetek cikáztak végig a megsárgult lapokon, de találtam kézzel leírt, kelta nyelvű kis mondókákat, sőt, olyanokat is, amiket nem értettem. Talán franciául lehettek, legalábbis néhány halvány emlékem ezt súgta.

   A kopogásra felkaptam a fejem, kezem rögtön mozdult, s habár kissé gyanús mozdulattal, de még képes voltam eltűntetni kutakodásom nyomait.

   Éabha lépett be, kezében ugyanúgy tálcával, mint az előző nap, amin egy fakupa állt – valószínűleg meleg levessel megtöltve. Hatalmasat nyeltem, amint megpillantottam a házvezetőnő mögött belépő Lucast, akinek arca most sem árult el semmit. Megdermedtem a polc előtt, a két érkező pedig úgyszintén; nem hiszem, hogy sejtették, hogy máris lábra állok.

   -  Istenkém, Naomh! – kiáltott fel Éabha, rögtön felélénkülve.

   -  Jó reggelt – biccentett Lucas, majd kezeit hátratéve, távolságtartón megállt az ajtóban. Nem feleltem, szívem a torkomban dobogott, aztán inkább elfordultam, és igyekeztem Éabhára figyelni, aki a homlokomra szorította hűs kezét – mintha lehetett volna lázam -, aztán megtapogatta a hátam. Összeszorított szájjal tűrtem a dolgot, bár legszívesebben elhessegettem volna a tyúkanyóként viselkedő asszonyt. Beszélnem kellett a ház urával, ráadásul most rögtön, ha nem akartam megbolondulni.

   Szerencsére úgy tűnt, nem csak én gondoltam így, ugyanis kis idő múlva Mollown megköszörülte a torkát, s beljebb lépett. – Mr. Mollown, Naomh se perc alatt fel fog épülni – biztosította Éabha a közeledő gyógyulásomról. Lucas egy pillanatra mosolyogva sütötte le a szemét, ám mikor felnézett, arca újra megkomolyodott.

   -  Tudtam, hogy mindig számíthatok magára – szólt melegen. – Most viszont… megtenné, hogy magunkra hagy minket egy kis időre?

   Éabha alig észrevehetően vonta össze a szemöldökét, ám nem volt más választása, mint bólintani. – Természetesen.

   Nem én akartam lenni az első, aki megtöri a csendet. Arra vártam, hogy Lucas bocsánatot kérjen, azután pedig részletes magyarázatot adjon a történtekről, ez azonban nem történt meg. A férfi inkább az arcomat fürkészte, majd tekintete lesiklott csupasz lábamra, szemöldöke a homloka közepére szaladt, arcán szórakozott mosoly jelent meg; a lábujjaimon derülhetett így magában. Azután, épp mielőtt kirobbant volna belőlem a követelőzés, felpillantott, aranyszín szemei élénken csillogtak. – Igazából nem tűntek el az emlékeid, ugye, Naomh?

   -  Mindenre emlékszem – bólintottam határozottan. – Minden itt van a fejemben, és mégsem tudom, mi az. Magyarázattal tartozol nekem, Lucas Mollown.

   -  Igen, tudom – felelte halkan. Mintha egyáltalán nem lepte volna meg a határozottságom. – Tudsz sétálni?

   -  Tessék? – hökkentem meg. – Ha terelni akarnád a szót…

   -  Szó sincs erről – rázta meg a fejét. – Mindent megmagyarázok, de szigorúan négyszemközt, az pedig idebent elég nehezen kivitelezhető.

   Mély levegőt vettem. Odalent megreccsent a padló, ahogy valaki végighaladt a folyosón, a konyhából Eilís kiáltott egy segítő kézért a kifutott tej miatt. Tisztán hallottam, amint Oonagh panaszosan felsóhajtott, s elindult, hogy kelletlenül eleget tegyen a kérésnek.

   Be kellett látnom, Lucas nem mondott badarságot.

   -  Adj pár percet, amíg felöltözöm. 

ËËË

Rettenetesen nehéznek bizonyult egyedül belebújni a frissen mosott, durva gyapjúruhába. A hajolgatástól sajogtak a csontjaim, a hátamon éktelenkedő zúzódások állhatatosan lüktettek minden mozdulatra.

   Erőt vettem magamon. Fogaimat összeszorítva tettem, amit tennem kellett, mert válaszokat akartam, szükségem volt rájuk. Nélkülük valószínűleg mind Lucas, mind én megőrültünk volna; kicsit sem lepődtem meg, mikor engem megpillantva a férfi gyűrött arcát megkönnyebbülés lágyította el. Napok óta nem borotválkozhatott, szemei alatt táskák domborodtak, s egész lényéből áradt a fáradtság. Elfogadtam kinyújtott karját az ajtóban, és megtettük az első lépéseket a tengerpart felé.

   Még a zekémen át is éreztem a teste melegét, miközben mellettem sétált. Csendben haladtunk egy darabig, még a két kutya sem eredt a nyomunkba, mintha megérezték volna, hogy ebből most ki kell maradniuk. Megborzongtam, mikor a szél arcon csapott, fülembe az óceán moraja kúszott, mire önkéntelenül erősebben kapaszkodtam Lucasba.

   Nem volt túl erkölcsös, mégis, mikor tenyere végigszánkázott a lapockámon, miközben leültetett egy lapos sziklára, valamiféle furcsa, kellemes érzés töltött el. Nem is érintés volt ez már, inkább óvatos simogatás, alig észrevehető, mint egy tollpihe. Ő maga nem telepedett le mellém, hanem szemben állt velem, először csak a messzi óceánt pásztázva.

   Megköszörültem a torkomat. – Mióta tudsz róluk? – kérdeztem aztán halkan. A hullámok morajlása könnyedén elnyomhatta volna a hangomat, mégis tudtam, hogy Lucas meghallja majd.

   -  Mindig is tudtam – felelte habozás nélkül, végre a szememre összpontosítva. – Úgy nőttem fel, hogy tudtam a létezésükről.

   -  De hogyan? – Néztem ezt az embert, és semmit sem értettem. Fölém magasodott, kezeit összefonta a mellkasa előtt, szinte sütött róla az idegesség. Lucas megcsóválta a fejét, adva magának pár pillanatnyi gondolkodási időt.

   -  Nem viselkedtek eddig soha így, tudod – terelte el aztán a szót. – Nyugodtak voltak, nem vadásztak hajókra a part mentén. Sosem voltam benne biztos, hogy miért, csak találgatni tudtam, mert azt vártam volna tőlük, hogy gyilkolnak… Úgy értem, ez az, amit mindenki feltételezne egy hordányi szirénről. És idén egyszer csak felébredtek. Megéheztek, azt hiszem, és piszkosul. Úgy gondolom, ha egyszer jól laknak, megint abbahagyják, és megint hosszú időre visszajönnek a fészkükbe. – Hátranézett a válla fölött, oda, ahol pár napja egy éjjelen még egy csónakban hánykódtunk. Én direkt nem követtem a példáját. – Ide.

   -  Az ő éhségük sok honfitársunk halálát jelentette – mondtam kissé szárazon. – Ártatlan halászokét. Felkelőkét. Ki tudja még, hogy kiét!

   Meglepett a fájdalom, amit Lucas szemében láttam, ahogy visszanézett rám. Megzavart. Becsuktam a szám, hideg, fehér kezeim összekulcsolódtak az ölemben. – Tudom, Naomh – felelte szinte suttogva.

   -  Akkor minket miért nem öltek meg? – Hirtelen fellángolt bennem valamiféle indulat, ami nem is Lucasnak, de sokkal inkább az óceánban élő bestiáknak szólt. – Akkor épp nem voltak éhesek?

   A férfi olyan arcot vágott, mintha teljesen sarokba szorult volna. Felpattantam eddigi ülőhelyemről, a lapos szikláról, mire a hátamba tompa fájdalom hasított. Igyekeztem nem grimaszolni tőle, inkább könyörtelenül Lucas felé fordultam, éreztem, hogy pillantásomból árad a megvesztegethetetlenség. Ő maga hangosan felsóhajtott, és hosszan hunyta le a szemét, keresve a megfelelő szavakat. – Az a történet, amit apám mesélt neked – kezdte -, igaz volt. Minden szava. Az elejétől a végéig.

   Képtelen voltam bármit is felelni erre. Tehetetlenül bámultam rá, szám elnyílt, ahogy megpróbáltam valami értelmeset kinyögni. – Tessék? – Ennyire futotta tőlem.

   -  Az a szirén, akit annyit emleget, Áine. – Habozva bólintottam, jelezve, hogy emlékszem rá. Lucas az óceán felé biccentett. – Ő is ott van.

   -  Az a szirén, akiről apád azt állítja, beleszeretett, és hónapokon keresztül vele hált? – Meg sem kíséreltem elrejteni a hangomból a kétkedést. – Az a szirén, aki elvileg megkímélte az életét, és ahelyett, hogy őt is felfalja, mint a legénység többi tagját, inkább a szeretőjévé tette?

   A távolból éles nyerítés hallatszott. Lucas felpillantott, pár másodpercig a hang forrását keresve, aztán inkább visszanézett rám. Mély levegőt vett, mintha nehezére esett volna folytatnia a mondanivalóját, szeme kerülte a pillantásomat.

   -  Igen, de nem csak erről van szó – szólalt meg végül a fejét rázva. Kezeit leengedte maga mellé, ujjait hol ökölbe szorította, hol ellazította. – Szült neki egy fiút is.

   Meglepett hangot hallattam, olyat, amit akár sikkantásnak is nevezhettem volna. Mielőtt bármit is szólhattam volna, újabb nyerítések hangzottak fel, csak most sokkal közelebbről. Lucas megpördült, én pedig követtem a példáját.

   A horizonton négy vágtató lovas jelent meg, akik egyenesen a szirten álló ház felé tartottak. Mosach és Rí vadul ugatva rohantak elő rejtekükből, az eddig a mezőn legelésző ménes egy testként feszült meg.

   -  Ó, hogy az a… - mordult fel Lucas, mielőtt összenéztünk volna. Valószínűleg sütött rólam a zavarodottság, mert a férfi most bátorítóan elmosolyodott. Keze kinyúlt, hogy röviden, finoman megszorítsa az enyémet. – Megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam. – Azzal már el is indult volna a jövevények felé, én azonban még gyorsan elkaptam a karját. Ereimben zubogott a vér, hirtelen úgy éreztem, mintha nem is egy ember kabátujját markolnám, hanem egy különös, megfejthetetlen lényét, ami meg akar nyílni nekem, de valamiért nem sikerül neki. Már megint úgy kellett kihúznom belőle mindent, de ez egyszer nem akartam annyiban hagyni.  

   -  Ezért nem bántottak minket? – kérdeztem kiszáradt szájjal. – Az az Áine, az egyik szirén lenne az anyád? – Mikor észrevettem, hogy habozik, a levegő méltatlankodva szakadt ki belőlem. – Lucas! Most te bízz meg bennem, az Isten szerelmére.

   Lucas arcán egy másodperc alatt mintha ezer érzés futott volna végig. Minden bizonnyal ugyanúgy tovább gondolta a dolgot, mint én: megbíztam benne, és rá is fizettem. Tartozott nekem annyival, hogy nem beszél félre, és egyenesen válaszol a kérdéseimre.

   -  Igen, Naomh, ő az anyám – bólintott, úgy ejtve ki ezt a száján, mint valami szégyenteljes dolgot. – Őmiatta a szirének sosem bántanának, már százszor megtehették volna az évek alatt… Ezért mertelek odavinni téged.

   -  Engem mégis bántottak. – Észrevettem, hogy még mindig a karját markolom, így sietve visszahúztam a kezem, belekapaszkodva a szoknyám ráncaiba. – Nem tudom, hogyan, mert egy ujjal sem értek hozzám, és közben mégis…

   -  Tudom – sóhajtott a férfi, de hirtelen megkeményedett az arca. – Hidd el, ha tudtam volna, hogy ezt fogják tenni veled, soha nem vittelek volna közéjük. Semmi pénzért nem ártanék neked szánt szándékkal, remélem, érzed ezt, és… meg tudsz nekem bocsátani.

   Így fordított nekem hátat. – Lucas! – kiáltottam utána, de ő mintha meg sem hallotta volna sietett előre. Kapkodva próbáltam összeszedni magam a sokkból, de figyelmem gyorsan az érkező lovasokra irányult, főleg, hogy lassan a ház népe is kitódult az udvarra. Láttam Oonagh-t, akinek arcán őszinte öröm sugárzott, Paddyt, aki kezét feltartva üdvözölte az érkezőket. Íomhar az istállóból igyekezett ki, kezében vasvillával, Eilís és Éabha összekapaszkodva, mereven figyelték a történteket a verandáról.

   Ekkor vágott belém a felismerés. Hát eljöttek értünk.  

   Reszketegen szívtam be a levegőt. Tudtam, hogy Lucas pár napja elküldte Íomhart Paddy felépülésének hírével, de nem gondoltam bele, hogy ez a pillanat ilyen hamar eljön. Számat összeszorítva indultam meg a ház felé én is, amihez a lovasok már közelebb jártak, mint én magam. Ügetésre fogták hátasaikat, közülük páran a hangjukat is hallatták. Egyikük leugrott lováról, s hárman egymás nyakába borultak Kavanagh-val és Oonagh-val. Ahogy felnézett a csoportos ölelésből, megpillantottam vörös arany haját, amin megcsillant a nap tompa fénye. A sokk újabb hulláma nagy erővel söpört végig rajtam, egy pillanatig azt hittem, elájulok.

   -  Ez nem lehet – suttogtam magam elé, bőszen pislogva ki szemem elől a makacs, ugráló fekete pontokat. – Ez egyszerűen… Finbarr! – Az öcsém megpördült neve hallatára, én pedig elindultam, lépteim egyre csak gyorsultak, mígnem már teljes erőmből rohantam.

   Olyan szorosan ölelkeztünk össze, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam, ám ez érdekelt a legkevésbé. A megkönnyebbülés könnyei törtek fel belőlem, ahogy magamhoz szorítottam halottnak hitt testvéremet, aki megnyugtatóan simogatta a hátam, hálát rebegve a fülembe. Elengedtem, de rögtön két kezem közé fogtam az arcát, tenyeremet bökte a többhetes borosta. – Hála Istennek! – hebegtem. – Egyben vagy? Nem sérültél meg? – Ám ahogy végignéztem rajta, megbizonyosodhattam arról, hogy teljesen egészséges, sőt; kiváló erőben volt.

   -  Én is rettenetesen aggódtam érted, Naomh – szólt Finbarr, majd újra magához ölelt. – De most már itt vagyok, ahogy még Ballybunionban megígértem. Sok mesélnivalód lehet, most azonnal kezdj neki!

   -  Előbb te – böktem meg a mellkasát, bár belülről halvány keserűség töltött el.

   Biztosra vettem, hogy Finbarr-nál sokkal furcsább dolgokat tudnék mesélni. Azokat azonban talán örökre magamban kell tartanom.