Kiegyenlített tartozás
A
legnagyobb folt a gerincem vonalán húzódott végig.
Mély lilában játszott, halvány zöldes beütéssel,
így kicsit úgy tűnt, mintha mérget fecskendeztek volna a bőröm alá. Meztelen
hátam domborulatain – ahol a bőröm eddig sápadtan és simán feszült – most
szétspriccelt sárpettyekként éktelenkedtek a kis zúzódások. Valóban igencsak
megüthettem magam azokon a sziklákon. A sebekre nézve, érezve a tompa
fájdalmat, mikor rájuk hengeredtem a matracon, mindig hitetlenkedés töltött el.
Különböző, bemesélt dolgokkal próbáltam
nyugtatgatni magam. Például, mi van, ha az egészet csak álmodtam? Ha igazából
tényleg egyedül sétáltam ki, tényleg voltam olyan balga, hogy a vízbe essek, és
aztán elveszítsem az emlékeimet. A baj az volt ezzel az elmélettel, hogy
teljesen biztos voltam a hamisságában.
Semmi más sem járt sikerrel. Igyekeztem
mértéktelen teavedeléssel és a felhők vizsgálgatásával elterelni a
gondolataimat, sőt, néha még az időt is megpróbáltam megfoghatóvá,
megszámlálhatóvá tenni. Háromszáznegyvenhétig jutottam, aztán meguntam azt is.
A Lucas szobájában töltött első olyan
éjjelen, mikor tudatomnál voltam – szerencsére, vagy szerencsétlenségemre –, azért
mégis akadt valami, ami kis időre lefoglalt. Mindenki nyugovóra tért már, a ház
elcsendesedett, az ég feketébe fordult, kupoláját elözönlötték a csillagok. Az
oldalamra gördültem, mert kis idő múlva sajogni kezdtek a zúzódásaim, ha rájuk
nehezedtem. Lucas ágya nem bizonyult túl kényelmesnek, de így is hálát adtam,
hogy nem a szalmazsákon kellett töltenem az éjszakát.
Mégis, valami nem hagyott nyugodni, még a
nem sokkal azelőtti, felkavaró élményeim mellett is.
Ahogy bebugyoláltam magam a takaróba,
orromba ismeretlen, különös illat kúszott. Egész nap éreztem, ha jobban
belegondoltam, ám csak most tűnt fel úgy igazán, mikor a hangok elhaltak a
házban, és mindenre rásüppedt a makacsul távolmaradó álom, csak épp az én
elmémre nem. Kibámultam az ablakon, szemeim a csillagokat pásztázták, miközben
szívem hevesebb ütemet vett fel – te jó ég.
Férfias illat volt, Lucas bőréé.
Habár senki nem volt ott, hogy rájöjjön,
mennyire megborzongatott a tudat, hogy ő feküdt itt előttem, mégis zavarba
jöttem. Kezemet az arcomra simítottam – ami ijesztően forrónak érződött -,
lábaim összekulcsolódtak a takaró alatt. Azon kaptam magam, hogy azon mélázom,
vajon hált-e ebben az ágyban valaki mással. A gondolatra nagyot kellett
nyelnem; igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem. De miért is ennyire fontos ez?
Kegyetlen hirtelenséggel jöttem rá, hogy
hogyan bújtam a karjai közé a barlangban, még az óceánon látottak hatása alá
kerülve, a zavarodottság következő hulláma pedig rögtön rám tört. A fejemet is
beverhettem valami sziklába, különben nem gondolkodtam volna ilyeneken, erre
mérget vettem volna.
-
Menj a büdös francba, Naomh – mormogtam magamnak, erőszakosan bámulva a
plafont.
Lucas szobája egyébként semmit sem árult el
a tulajdonosáról. A fehér falakon egy kép, vagy bármi árulkodó jel sem
látszott, bútorként csak egy szekrény, egy címtelen, egyszerű kötésű könyvekkel
megpakolt polc, meg az ágy mellett álló éjjeliszekrény szolgált. Saját
lélegzetvételeimet hallgatva pillantottam körbe, aztán arcomat a párnába
fúrtam. Kezdtem megijedni önmagamtól, és nem csak a Lucasról szóló gondolataim
miatt. Ajkamba haraptam.
Aggasztott, hogy talán túlságosan is
megbíztam benne, ez a naiv gondolkodás pedig ide vezetett. Féltem attól is,
hogy ennek a furcsa bizalomnak köszönhetően már túlságosan is megnyíltam neki: rengeteg
dolgot tudhatott már rólam, hiszen volt alkalmam megosztani vele egyet, s mást.
A Potrohos Pat fogadójában töltött éjszakánkkor például, amikor ő talált-, és
nyugtatott meg az újabb aggasztó, eltűnt hajókról szóló hírek után.
Szívem megint hatalmasat dobbant. Hiszen így
kezdte! Eddig még bele sem gondoltam; a verandán ültünk, a csillagokat néztük,
és csak beszélgettünk, amikor Lucas bejelentette, tudja, hogy tűnnek el azok a
hajók. Éreztem, hogy pillanatok alatt lever a víz, testem megrázkódott a
felismeréstől.
Lucas azért mutatta meg a szirének fészkét,
mert azok a lények felelősek annak a sok embernek a haláláért. De miért pont
nekem? Egy egyszerű leánynak, aki bármikor elfecseghetné a dolgot Oonagh-nak,
vagy bárki másnak? Legszívesebben a hajamat téptem volna: olyan dolgokat
láttunk a vízen, amit egy átlagember nem viselt volna akkora természetességgel
és csodálattal, mint Lucas. Igazság szerint, belőlem borzalmas dolgokat hozott
ki az élmény. Fejembe képek tolultak saját magamról, ahogy elvesztem az
önuralmam, kiabálok és zokogok, miközben könyörgök Lucasnak, hogy vigyen ki
onnan.
De hogyan tudott egyáltalán bevinni közéjük?
Egy váratlan mozdulattal fordultam át az ágyban, sérült hátam fájdalmasan
feszült meg, de ez semminek tűnt a gondolathoz képest, hogy a józan ész szerint
most mindkettőnknek halottnak kéne lenni, lenyúzott csontjainkkal a tenger
fenekén.
Tudtam, hogy azon az éjjelen már nem fogok
aludni.
ËËË
A
nap első sugarai vörösre festették az ég alját. Az ágy szélén ültem, testemen
sajgott, lüktetett a sok zúzódás. Fogalmam sincs, hogy voltam képes felülni, de
megtettem. Sokkal fájdalmasabb, mélyebb sérüléseket szereztem, mint azt eleinte
gondoltam; nem voltam benne biztos például, hogy a bordáim épek maradtak.
De nem ez volt az, amitől szenvedtem. Az
üres, csendes szobában korántsem éreztem magam biztonságban; a sötétben az
arany derengést láttam, fogaim vacogtak a gondolatra, testem megbénult
ugyanúgy, mint a barlangban. Kis híján segítségért kiáltottam, aztán mégis
megembereltem magam, s kiszabadultam a béklyóból, amit magam sem tudtam
megnevezni, és megtettem. Felültem, hogy levegőt kapjak.
Még a kakas sem kukorékolt, én azonban már
szörnyen ébernek éreztem magam. Az ablakon kibámulva sorra vettem mindent, amit
nem értettem, s rá kellett jönnöm, hogy a lista kétségbeejtően hosszú. Kezemet
homlokomra szorítottam, és figyeltem, hogyan kúsznak a vörös sugarak egyre
feljebb és feljebb, hogyan hozzák el egy esős nap ígéretét a tájra. A monoton,
idegesítő, végtelen zúgáson – ami odakintről jött - kívül egy hangot sem
hallottam, az viszont nem akart távozni. Életemben most először bizonytalanságot,
bizalmatlanságot éreztem az óceán felé, ami nem bírt elhallgatni, amit
legszívesebben két kezembe fogtam volna, hogy elcipeljem jó messzire, aztán
visszafussak ide, és végre csendben rágódhassak.
Mosach és Rí jókedvű csaholása megriasztott,
de szívem heves verdesése rögtön alább is hagyott. Lucas hangja szűrődött fel,
ahogy üdvözölte a kutyákat, majd edények csörrenése – eljöhetett az etetésidő.
Szükségem lett volna a magyarázatára, arra,
hogy ne hagyjon figyelmen kívül. Látszólag most azt tette; a többiek könnyedén
elhitték, hogy ő csak a lovakat ellenőrizte odakint, amikor meghallotta a
sikolyom, még csak eszükbe sem jutott kételkedni. Nem akartam elárulni őt, de
cserébe válaszokat vártam.
Oldalra sandítottam. Az ágy vége felőli, fehér
fal mellett ódon, poros könyvespolc állt, rajta csak néhány, réginek tűnő kötettel,
amiken világosban már látszott, hogy nem szakavatott kezek fűzték őket össze.
Mély levegőt vettem, felkészülve a
fájdalomra, de legnagyobb meglepetésemre talpra állni sokkal könnyebbnek
bizonyult, mint felülni az ágyban. Kis híján elnevettem magam, de nem akartam,
hogy Lucas tudja, már felébredtem. Ő még mindig a kutyákkal beszélgetett
odalent, zörgetve a tálaikat, a csaholásba pedig már egy-két nyerítés is vegyült.
A lovak is észrevehették gazdájukat.
Az ablakpárkányba kapaszkodva léptem előre,
s mikor rájöttem, hogy a járással sincs gond, már felbátorodva léptem a
polchoz. A tiszta, fehér hálóing lazán vette körbe a testem, így kicsit
megborzongtam, miközben kinyújtottam a kezem, mutatóujjam végigszántott az
egyik könyv gerincén. Benyúltam érte, aztán kiemeltem a többi közül, jó nagy
porfelhőt szabadítva fel ezzel. Úgy tűnt, Éabha nem takarított túl sokat ebben
a szobában – a ház többi szeglete ugyanis mindig csillogott a tisztaságtól.
A bútornak dőlve nyitottam ki a könyvet, ami
így, feltárulva előttem már inkább tűnt albumnak. Rajzokon akadt meg a szemem,
méghozzá nem is rosszakon. Lapoztam, s egy orka ábráját pillantottam meg, a
maga fekete testével, és a fehér, kivilágló foltjaival. Soha életemben nem
láttam még ilyen fenevadat, de azt mondják, élőben is ugyanolyan fenséges, mint
a festményeken. Gyorsan pörgettem végig az oldalakat, egy-egy érdekesebb
rajznál megállva, közben pedig önkéntelenül is elmosolyodtam.
Hogy tetszene Callumnak ez a kis füzet!
Keserűen felsóhajtottam, majd visszacsúsztattam az albumot a helyére, a többi közé.
A következőben kizárólag lovak rajzait találtam – ezeket sokkal nagyobb
pontossággal készítették el -, míg egy harmadikban már mindenfélét. Fókák, s
misztikus egyszarvú cetek cikáztak végig a megsárgult lapokon, de találtam
kézzel leírt, kelta nyelvű kis mondókákat, sőt, olyanokat is, amiket nem
értettem. Talán franciául lehettek, legalábbis néhány halvány emlékem ezt
súgta.
A kopogásra felkaptam a fejem, kezem rögtön
mozdult, s habár kissé gyanús mozdulattal, de még képes voltam eltűntetni
kutakodásom nyomait.
Éabha lépett be, kezében ugyanúgy tálcával,
mint az előző nap, amin egy fakupa állt – valószínűleg meleg levessel
megtöltve. Hatalmasat nyeltem, amint megpillantottam a házvezetőnő mögött
belépő Lucast, akinek arca most sem árult el semmit. Megdermedtem a polc előtt,
a két érkező pedig úgyszintén; nem hiszem, hogy sejtették, hogy máris lábra
állok.
-
Istenkém, Naomh! – kiáltott fel Éabha, rögtön felélénkülve.
- Jó
reggelt – biccentett Lucas, majd kezeit hátratéve, távolságtartón megállt az
ajtóban. Nem feleltem, szívem a torkomban dobogott, aztán inkább elfordultam,
és igyekeztem Éabhára figyelni, aki a homlokomra szorította hűs kezét – mintha
lehetett volna lázam -, aztán megtapogatta a hátam. Összeszorított szájjal
tűrtem a dolgot, bár legszívesebben elhessegettem volna a tyúkanyóként
viselkedő asszonyt. Beszélnem kellett a ház urával, ráadásul most rögtön, ha
nem akartam megbolondulni.
Szerencsére úgy tűnt, nem csak én gondoltam
így, ugyanis kis idő múlva Mollown megköszörülte a torkát, s beljebb lépett. –
Mr. Mollown, Naomh se perc alatt fel fog épülni – biztosította Éabha a közeledő
gyógyulásomról. Lucas egy pillanatra mosolyogva sütötte le a szemét, ám mikor
felnézett, arca újra megkomolyodott.
-
Tudtam, hogy mindig számíthatok magára – szólt melegen. – Most viszont… megtenné,
hogy magunkra hagy minket egy kis időre?
Éabha alig észrevehetően vonta össze a
szemöldökét, ám nem volt más választása, mint bólintani. – Természetesen.
Nem én akartam lenni az első, aki megtöri a
csendet. Arra vártam, hogy Lucas bocsánatot kérjen, azután pedig részletes
magyarázatot adjon a történtekről, ez azonban nem történt meg. A férfi inkább
az arcomat fürkészte, majd tekintete lesiklott csupasz lábamra, szemöldöke a
homloka közepére szaladt, arcán szórakozott mosoly jelent meg; a lábujjaimon
derülhetett így magában. Azután, épp mielőtt kirobbant volna belőlem a
követelőzés, felpillantott, aranyszín szemei élénken csillogtak. – Igazából nem
tűntek el az emlékeid, ugye, Naomh?
-
Mindenre emlékszem – bólintottam határozottan. – Minden itt van a
fejemben, és mégsem tudom, mi az. Magyarázattal tartozol nekem, Lucas Mollown.
-
Igen, tudom – felelte halkan. Mintha egyáltalán nem lepte volna meg a
határozottságom. – Tudsz sétálni?
-
Tessék? – hökkentem meg. – Ha terelni akarnád a szót…
- Szó
sincs erről – rázta meg a fejét. – Mindent megmagyarázok, de szigorúan
négyszemközt, az pedig idebent elég nehezen kivitelezhető.
Mély levegőt vettem. Odalent megreccsent a
padló, ahogy valaki végighaladt a folyosón, a konyhából Eilís kiáltott egy
segítő kézért a kifutott tej miatt. Tisztán hallottam, amint Oonagh panaszosan
felsóhajtott, s elindult, hogy kelletlenül eleget tegyen a kérésnek.
Be kellett látnom, Lucas nem mondott
badarságot.
- Adj
pár percet, amíg felöltözöm.
ËËË
Rettenetesen
nehéznek bizonyult egyedül belebújni a frissen mosott, durva gyapjúruhába. A
hajolgatástól sajogtak a csontjaim, a hátamon éktelenkedő zúzódások
állhatatosan lüktettek minden mozdulatra.
Erőt vettem magamon. Fogaimat összeszorítva
tettem, amit tennem kellett, mert válaszokat akartam, szükségem volt rájuk.
Nélkülük valószínűleg mind Lucas, mind én megőrültünk volna; kicsit sem
lepődtem meg, mikor engem megpillantva a férfi gyűrött arcát megkönnyebbülés
lágyította el. Napok óta nem borotválkozhatott, szemei alatt táskák
domborodtak, s egész lényéből áradt a fáradtság. Elfogadtam kinyújtott karját
az ajtóban, és megtettük az első lépéseket a tengerpart felé.
Még a zekémen át is éreztem a teste melegét,
miközben mellettem sétált. Csendben haladtunk egy darabig, még a két kutya sem
eredt a nyomunkba, mintha megérezték volna, hogy ebből most ki kell maradniuk.
Megborzongtam, mikor a szél arcon csapott, fülembe az óceán moraja kúszott, mire
önkéntelenül erősebben kapaszkodtam Lucasba.
Nem volt túl erkölcsös, mégis, mikor tenyere
végigszánkázott a lapockámon, miközben leültetett egy lapos sziklára,
valamiféle furcsa, kellemes érzés töltött el. Nem is érintés volt ez már,
inkább óvatos simogatás, alig észrevehető, mint egy tollpihe. Ő maga nem
telepedett le mellém, hanem szemben állt velem, először csak a messzi óceánt
pásztázva.
Megköszörültem a torkomat. – Mióta tudsz
róluk? – kérdeztem aztán halkan. A hullámok morajlása könnyedén elnyomhatta
volna a hangomat, mégis tudtam, hogy Lucas meghallja majd.
-
Mindig is tudtam – felelte habozás nélkül, végre a szememre
összpontosítva. – Úgy nőttem fel, hogy tudtam a létezésükről.
- De
hogyan? – Néztem ezt az embert, és semmit sem értettem. Fölém magasodott,
kezeit összefonta a mellkasa előtt, szinte sütött róla az idegesség. Lucas
megcsóválta a fejét, adva magának pár pillanatnyi gondolkodási időt.
- Nem
viselkedtek eddig soha így, tudod – terelte el aztán a szót. – Nyugodtak
voltak, nem vadásztak hajókra a part mentén. Sosem voltam benne biztos, hogy
miért, csak találgatni tudtam, mert azt vártam volna tőlük, hogy gyilkolnak…
Úgy értem, ez az, amit mindenki feltételezne egy hordányi szirénről. És idén
egyszer csak felébredtek. Megéheztek, azt hiszem, és piszkosul. Úgy gondolom,
ha egyszer jól laknak, megint abbahagyják, és megint hosszú időre visszajönnek
a fészkükbe. – Hátranézett a válla fölött, oda, ahol pár napja egy éjjelen még
egy csónakban hánykódtunk. Én direkt nem követtem a példáját. – Ide.
- Az
ő éhségük sok honfitársunk halálát jelentette – mondtam kissé szárazon. –
Ártatlan halászokét. Felkelőkét. Ki tudja még, hogy kiét!
Meglepett a fájdalom, amit Lucas szemében
láttam, ahogy visszanézett rám. Megzavart. Becsuktam a szám, hideg, fehér
kezeim összekulcsolódtak az ölemben. – Tudom, Naomh – felelte szinte suttogva.
-
Akkor minket miért nem öltek meg? – Hirtelen fellángolt bennem
valamiféle indulat, ami nem is Lucasnak, de sokkal inkább az óceánban élő
bestiáknak szólt. – Akkor épp nem voltak éhesek?
A férfi olyan arcot vágott, mintha teljesen
sarokba szorult volna. Felpattantam eddigi ülőhelyemről, a lapos szikláról,
mire a hátamba tompa fájdalom hasított. Igyekeztem nem grimaszolni tőle, inkább
könyörtelenül Lucas felé fordultam, éreztem, hogy pillantásomból árad a
megvesztegethetetlenség. Ő maga hangosan felsóhajtott, és hosszan hunyta le a
szemét, keresve a megfelelő szavakat. – Az a történet, amit apám mesélt neked –
kezdte -, igaz volt. Minden szava. Az elejétől a végéig.
Képtelen voltam bármit is felelni erre.
Tehetetlenül bámultam rá, szám elnyílt, ahogy megpróbáltam valami értelmeset
kinyögni. – Tessék? – Ennyire futotta tőlem.
- Az
a szirén, akit annyit emleget, Áine. – Habozva bólintottam, jelezve, hogy
emlékszem rá. Lucas az óceán felé biccentett. – Ő is ott van.
- Az
a szirén, akiről apád azt állítja, beleszeretett, és hónapokon keresztül vele
hált? – Meg sem kíséreltem elrejteni a hangomból a kétkedést. – Az a szirén,
aki elvileg megkímélte az életét, és ahelyett, hogy őt is felfalja, mint a
legénység többi tagját, inkább a szeretőjévé tette?
A távolból éles nyerítés hallatszott. Lucas
felpillantott, pár másodpercig a hang forrását keresve, aztán inkább
visszanézett rám. Mély levegőt vett, mintha nehezére esett volna folytatnia a
mondanivalóját, szeme kerülte a pillantásomat.
-
Igen, de nem csak erről van szó – szólalt meg végül a fejét rázva.
Kezeit leengedte maga mellé, ujjait hol ökölbe szorította, hol ellazította. –
Szült neki egy fiút is.
Meglepett hangot hallattam, olyat, amit akár
sikkantásnak is nevezhettem volna. Mielőtt bármit is szólhattam volna, újabb
nyerítések hangzottak fel, csak most sokkal közelebbről. Lucas megpördült, én
pedig követtem a példáját.
A horizonton négy vágtató lovas jelent meg,
akik egyenesen a szirten álló ház felé tartottak. Mosach és Rí vadul ugatva
rohantak elő rejtekükből, az eddig a mezőn legelésző ménes egy testként feszült
meg.
- Ó,
hogy az a… - mordult fel Lucas, mielőtt összenéztünk volna. Valószínűleg sütött
rólam a zavarodottság, mert a férfi most bátorítóan elmosolyodott. Keze
kinyúlt, hogy röviden, finoman megszorítsa az enyémet. – Megkönnyebbültem, hogy
végre elmondhattam. – Azzal már el is indult volna a jövevények felé, én
azonban még gyorsan elkaptam a karját. Ereimben zubogott a vér, hirtelen úgy
éreztem, mintha nem is egy ember kabátujját markolnám, hanem egy különös,
megfejthetetlen lényét, ami meg akar nyílni nekem, de valamiért nem sikerül
neki. Már megint úgy kellett kihúznom belőle mindent, de ez egyszer nem akartam
annyiban hagyni.
-
Ezért nem bántottak minket? – kérdeztem kiszáradt szájjal. – Az az Áine,
az egyik szirén lenne az anyád? – Mikor észrevettem, hogy habozik, a levegő
méltatlankodva szakadt ki belőlem. – Lucas! Most te bízz meg bennem, az Isten
szerelmére.
Lucas
arcán egy másodperc alatt mintha ezer érzés futott volna végig. Minden
bizonnyal ugyanúgy tovább gondolta a dolgot, mint én: megbíztam benne, és rá is
fizettem. Tartozott nekem annyival, hogy nem beszél félre, és egyenesen válaszol
a kérdéseimre.
-
Igen, Naomh, ő az anyám – bólintott, úgy ejtve ki ezt a száján, mint
valami szégyenteljes dolgot. – Őmiatta a szirének sosem bántanának, már
százszor megtehették volna az évek alatt… Ezért mertelek odavinni téged.
-
Engem mégis bántottak. – Észrevettem, hogy még mindig a karját markolom,
így sietve visszahúztam a kezem, belekapaszkodva a szoknyám ráncaiba. – Nem
tudom, hogyan, mert egy ujjal sem értek hozzám, és közben mégis…
-
Tudom – sóhajtott a férfi, de hirtelen megkeményedett az arca. – Hidd
el, ha tudtam volna, hogy ezt fogják tenni veled, soha nem vittelek volna
közéjük. Semmi pénzért nem ártanék neked szánt szándékkal, remélem, érzed ezt,
és… meg tudsz nekem bocsátani.
Így fordított nekem hátat. – Lucas! –
kiáltottam utána, de ő mintha meg sem hallotta volna sietett előre. Kapkodva
próbáltam összeszedni magam a sokkból, de figyelmem gyorsan az érkező lovasokra
irányult, főleg, hogy lassan a ház népe is kitódult az udvarra. Láttam
Oonagh-t, akinek arcán őszinte öröm sugárzott, Paddyt, aki kezét feltartva
üdvözölte az érkezőket. Íomhar az istállóból igyekezett ki, kezében
vasvillával, Eilís és Éabha összekapaszkodva, mereven figyelték a történteket a
verandáról.
Ekkor vágott belém a felismerés. Hát
eljöttek értünk.
Reszketegen szívtam be a levegőt. Tudtam,
hogy Lucas pár napja elküldte Íomhart Paddy felépülésének hírével, de nem
gondoltam bele, hogy ez a pillanat ilyen hamar eljön. Számat összeszorítva
indultam meg a ház felé én is, amihez a lovasok már közelebb jártak, mint én
magam. Ügetésre fogták hátasaikat, közülük páran a hangjukat is hallatták.
Egyikük leugrott lováról, s hárman egymás nyakába borultak Kavanagh-val és
Oonagh-val. Ahogy felnézett a csoportos ölelésből, megpillantottam vörös arany
haját, amin megcsillant a nap tompa fénye. A sokk újabb hulláma nagy erővel
söpört végig rajtam, egy pillanatig azt hittem, elájulok.
- Ez
nem lehet – suttogtam magam elé, bőszen pislogva ki szemem elől a makacs,
ugráló fekete pontokat. – Ez egyszerűen… Finbarr! – Az öcsém megpördült neve
hallatára, én pedig elindultam, lépteim egyre csak gyorsultak, mígnem már
teljes erőmből rohantam.
Olyan szorosan ölelkeztünk össze, hogy egy
pillanatra levegőt sem kaptam, ám ez érdekelt a legkevésbé. A megkönnyebbülés
könnyei törtek fel belőlem, ahogy magamhoz szorítottam halottnak hitt
testvéremet, aki megnyugtatóan simogatta a hátam, hálát rebegve a fülembe.
Elengedtem, de rögtön két kezem közé fogtam az arcát, tenyeremet bökte a
többhetes borosta. – Hála Istennek! – hebegtem. – Egyben vagy? Nem sérültél
meg? – Ám ahogy végignéztem rajta, megbizonyosodhattam arról, hogy teljesen
egészséges, sőt; kiváló erőben volt.
- Én
is rettenetesen aggódtam érted, Naomh – szólt Finbarr, majd újra magához ölelt.
– De most már itt vagyok, ahogy még Ballybunionban megígértem. Sok mesélnivalód
lehet, most azonnal kezdj neki!
-
Előbb te – böktem meg a mellkasát, bár belülről halvány keserűség
töltött el.
Biztosra vettem, hogy Finbarr-nál sokkal
furcsább dolgokat tudnék mesélni. Azokat azonban talán örökre magamban kell
tartanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése