2015. december 11.

6. fejezet

Sziasztok!
Tudom-tudom, rengeteget késtem, de nem szeretnék nekiállni hosszan magyarázkodni - a lényeg, hogy sok minden történt velem mostanában, így nem igazán jutott időm még csak gondolni is a blogolásra. Mindenesetre ne haragudjatok, de most már itt vagyok, és hozom is a következő adagot. Túl sok mindent nem fűznék hozzá, csak annyit, hogy remélem még itt vagytok! ;)
Ölellek Titeket! 



Lila-hegység



Némán reggeledett. Egy zörej sem hallatszott az ébredő erdőben, ahogy fölfelé kaptattunk a hegyen, szívós lovaink szinte akadály nélkül vették a kiálló éles köveket, a csúszós kis placcokat. A vastag csendben nem tudtam, hogy szólalhatnék meg. A torkom kiszáradt, nyergemen nem lógott tömlő, vagy flaska, de nem is ez volt a legnagyobb gondom.
   Megrémített a bizonytalanság, az, hogy mit akarnak kezdeni velem. Nem akarnak bántani, Naomh, mondogattam magamnak. Akkor miért menekítettek volna ki a városból? Paddynek még alkalmam sem volt megköszönni a dolgot. Ó, te jó ég. Émelyegni kezdtem a nyeregben, így inkább előreszegeztem a tekintetem, Oonagh rikító göndör haját figyeltem magam előtt. Ez legalább támpontot adott, legalább a közelemben tudhattam valamit, amiben biztos lehettem. Társnőm haja ugyanis kétségkívül lángvörösen hullámzott a hátán.
   A fülem mögé tűrtem egy előrehulló kócos barna tincset. Mollown elől lovagolt, jóval előttünk, habár néha megállította hátasát, hogy ellenőrizze, mindannyian megvagyunk. Láthatatlan próbáltam maradni, de ilyenkor mindig kiegyenesedtem, hátha elkapom a pillantását, amiből aztán talán leszűri, hogy magyarázatot követelek.
   Hamar rájöttem, hogy ezzel semmire sem megyek. Mollown nem az ellenségem, így győzködtem magam. Lovagolj már oda, és kérdezd meg, amit meg kell kérdezni! Körülbelül félnapnyi néma lovaglás után untam meg a dolgot. Pontosabban, nem teljesen néma, mert Paddy és Oonagh beszélgettek egymással, aztán kuncogtak, azon az idegesítő, flörtölő módon. Persze tudhattam volna; már az, ahogy Oonagh aggódott Kavanagh miatt, mikor meglőtték, és a tény, hogy rengetegszer láttam őket együtt még az egész hercehurca előtt – mindez gyanús lehetett volna, ha kicsit jobban belegondoltam. Gyakorlatilag az ő kettősük volt az utolsó csepp a pohárban. Paddy épp hátrafordult, hogy hosszan, jó hosszan megcsókolja a mögötte ülő nőt, aki ezt egy szoros öleléssel, és utasának simogatásával viszonozta, amikor én előreügettem.
   Nem a kacérkodásuk ténye zavart, sokkal inkább az, hogy amíg ők felhőtlenül elhancúrozgattak a ló hátán, addig jómagamat megevett az aggodalom, a bizonytalanság, és még leírhatatlanul sok baljós érzés. 
   Béar méltatlankodva horkantott, mikor gyorsításra ösztökéltem, hosszú lábaival ütemesen kalimpált felfelé. Az előttem lovaglók szétrebbentek egy pillanatra, de rögtön össze is gabalyodtak újra, meglátva, hogy semmi vész. Oonagh eléggé ismert, sejthette, hogy előbb-utóbb elegem lesz majd a tudatlanságból.
   Nem volt egyszerű utolérni Mollownt, aki még csak hátra sem pillantott, pedig igen nagy zajjal csörtettünk felfelé. Lova olyan könnyedén haladt előre, mint kés a vajban, s ő sem zavartatta magát a közeledésünk miatt. Cuppogásomra a pej herélt gyorsított, így végre eltüntettük a közöttünk levő pár méter távolságot.
   -  Mi az, szomjas vagy? – kérdezte Mollown kurtán, kezével már a nyeregtáskájában matatva.
   -  Nem, vagyis… - kezdtem, de a következő pillanatban a fiatal férfi már felém is nyújtott egy bőrtömlőt. A kulacs szájáról csepegett a víz, még így is észrevettem, a saját lovamon ülve. Nagyot nyeltem; torkom baljósan kapart. – Na jó, igen, az vagyok – vettem át a tömlőt, majd olyan hosszan húztam meg, hogy azt hittem, kipukkadok.
   -  Hó-hó – figyelmeztetett Mollown. – Hagyj nekünk is azért, leány. Messze van még innen a következő megbízható fogadó, de még a legközelebbi patak is.
   -  Jól gondolom, hogy átkelünk a hegyen? – kérdeztem, kelletlenül visszanyújtva neki a vizet.
   -  Sea – felelt tömören, kelta nyelven. – Sietnünk is kell.
   -  És azután? Hova megyünk azután? – erősködtem. Néha rápillantottam a lovára, aminek fedetlen, szerszám nélküli feje olyan furcsán hatott a lovassal a hátán, s ami egyre közelebb és közelebb oldalazott hozzánk. Érdekes, de nézésében komiszságot láttam megcsillanni, olyanfajtát, amilyet a testvéreimmel szoktam váltani még réges-régen. Mindig sántikáltunk ilyenkor valamiben.
   -  El kell bújtatnom titeket, amíg Kavanagh fel nem gyógyul. – Hátrapillantott a válla fölött, én pedig önkéntelenül is utánoztam. Ők ketten még mindig szenvedélyesen csókolóztak, miközben hátasuk unottan, lógó fejjel baktatott alattuk. – Bár én nem látom túl sérültnek. Te ültél előtte a lovon, mikor meglőtték, ugye? 
   -  Én.
   -  Állítólag nagy dolgot tettél, hősieset.
   -  Ugyanúgy mentettem a saját bőrömet, mint az övét – vontam meg a vállam. – A nagybátyám hajóján dolgozik. Nem kedvelem különösebben.
   -  Pedig, Hannigan – sóhajtott -, felebarátodat szeresd, mint magadat.
   Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon kicsit, s inkább témát váltottam.
    -  Ki vagy te, hogy képes vagy elbújtatni három szökevényt?
   -  Nem mondtam, hogy el tudlak, csak annyit, hogy el kell. De ha ezek ketten zajt csapnak éjjelente, mikor én épp aludni próbálok, lehet, hogy meggondolom magam. – Gyorsabb lépésre ösztökélte kancáját, ami azonnal reagált is, megnyújtotta lépteit. Megdermedtem egy pillanatra, aztán követtem.
   -  De… hol szándékozod ezt megtenni? Hova viszel minket?
   -  Sajnos nincs más, amit fel tudok ajánlani, csak a saját szerény hajlékom. Megfelel ennyi?
   Mielőtt válaszolhattam volna, Mollown lova halk sikítást hallatott, Béar pedig bosszantó hirtelenséggel ugrott meg, ahogy a kanca belécsípett. Alig bírtam észbe kapni, már a ló nyakán lógtam, a szárak a levegőben himbálóztak. – Cailín! – szólt rá Mollown határozottan, de hangja nem tudott sokáig szigorú maradni. El is mosolyodott rögtön, elfordulva, hogy leplezze, mennyire mulattatja a helyzet.
   -  Remek – morogtam, ahogy visszakászálódtam. – Szóval…
  -  Talán lovagolhatnánk ezentúl csendben, amíg átérünk a hegységen – vágott a szavamba. -  Nem akarom, hogy felhívd magunkra az angol portyázók figyelmét. És jobb, ha kiismered Béart, mielőtt levet magáról valahol. Nincs időnk a keresésedre indulni. – Azzal lassú ügetésben vágott elém, hogy még csak esélyem se legyen válaszolni.
   Hangosan kifújtam a levegőt. Lehet, hogy tényleg ez az egyetlen esélyem? Már nem találtam volna vissza Ballybunionba, na meg ott rögtön felismertek volna, mint körözött személyt. Itt kell megtalálnom Finbarrt, döntöttem el végül. Meg fogom találni, és együtt megyünk vissza, ha leülepedett ez az egész. Addig is, muszáj alkalmazkodnom ehhez a makacs lóhoz, Mollownhoz, és a mögöttem még mindig egymásba kapaszkodó pároshoz.
   Lemondóan ráztam meg a fejem, hogy aztán szorosabbra fogjam a kantárszárakat.


ËËË


A hegy tetején éjszakáztunk. Már majdnem besötétedett, mikor felértünk, mindannyiunk szeme kopogott az éhségtől, torkunk kapart a szomjúságtól. Ha megmozdultam a nyeregben, a hátsóm rögtön megfájdult, s amint egy élesebb mozdulatot tettem, Béar már meg is ugrott. Kelletlenül paskoltam meg a nyakát, hogy megnyugtassam.
   Táborhelyként egy két egymásra dőlő, hatalmas szikla alatti kis földvájat szolgált, ahol épp akadt annyi hely, hogy még a lovakat is levezessük. Mollown csak saját hátasát nyergelte le, ami aztán pár pillanatnyi habozás után elügetett, hogy legelnivalót találjon.
   -  Hallottam, hogy te ilyen lóbűvölő vagy, de nem túlzás ez egy kicsit? – tette fel a kérdést a sziklafalnak dőlő, rekedt hangú Paddy, aki most először tűnt igazán sérültnek, leharcoltnak, mióta a lövés után társai elhurcolták befoltozni.
   -  Megsértődik, ha nem teszem. – Mollown mosolya meglepően kisfiúsnak tűnt, miközben válaszolt. – Nem megy messzire, ide meg nem merészkednek fel a vörös kabátosok, hacsak nem adunk nekik rá okot. Tehát tüzet nem gyújthatunk.
  -  Ó, engem lesz, ki melegítsen az éjjel. – Patrick az épp csizmáját lerángató Oonagh-ra sandított. Hangosan sóhajtottam fel, s felemelkedtem az egyik közeli fa tövéből.
  -  Mit együnk akkor? Ha nem süthetünk tűzön – szólaltam meg, jó ideje először.
   Mollown a földön fekvő nyergéhez lépett, amihez most leguggolt, és a nyeregtáskába nyúlt. – Van nálam még némi étel, de gazdálkodnunk kell. Éhesek leszünk a következő pár napban, de kibírjuk. A következő biztonságos fogadó még úgy másfél nap lovaglás innen, feltéve, ha gyorsan, gond nélkül leérünk a hegyről.
  -  Akkor igyekezzünk ahhoz tartani magunkat – egyenesedett ki Oonagh, homlokát megtörölve.
   -  Addig is – húzott elő egy köteg szalmát Mollown -, a hölgyek ledörzsölhetik a lovakat. Egész nap hordoztak titeket, egy kis kényeztetést igazán megérdemelnek.
   Így kötöttünk ki Oonagh-val kettesben, hallótávolságon kívül a férfiaktól. Jó ideig nem szóltunk egymáshoz, csupán a szalma sercegése hallatszott, meg a patások elégedett rágcsálása, ahogy a szőrüket csutakoltuk. Sóhajtottam, mikor Béar orrát az oldalamba fúrva kente belém a nyálát, de úgy voltam vele, nekem már úgyis mindegy. Csak ússzuk meg ezt a pár napot vörös kabátos üldözők nélkül, aztán már csak Finbarr megtalálására kell figyelnem.
   -  Naomh – törte meg végül Oonagh a csöndet, keze megállt a csutakolásban. Felpillantva láttam, hogy olyan komolyan néz rám, ahogy szinte még sohasem láttam. Feszengve nyeltem egyet, s torkomat megköszörülve vártam, hogy folytassa. – Még meg sem köszöntem.
   -  Mire gondolsz? – kérdeztem, bár a szívem mélyén jól tudtam, mire céloz.
   -  Na, ne csináld – vonta fel a szemöldökét. – Ez komoly dolog. Köszönöm, hogy élve kihoztad Paddyt a farkasveremből. Ő is nagyon hálás neked, csak még egy kicsit… kótyagos.
   -  Ezért nem kell hálásnak lenni – vontam meg a vállam. – Nem is tehettem mást. – Félrepillantottam, vissza, Kavanagh-ra és Mollownra, akik vállukat a sziklafalnak döntve beszélgettek. Megfordult a fejemben, hogy vajon ismerték-e egymást korábbról, vagy a lázadásban résztvevők mind ilyen közvetlenek egymással?
   -  Nem, figyelj, ő nagyon fontos nekem. Bár úgysem érted még, mert gondolom nincs sok tapasztalatod az ilyen… Á, mondd, hány éves is vagy?
   -  Nemrég múltam tizenkilenc – válaszoltam habozva. – És nem, nem voltam még férfival, ha ez a következő kérdésed.
   -  Hogy tudtad, az anyját! – nevetett fel Oonagh. – Hát, most itt az alkalom. – Itt suttogássá halkította a hangját. – Ez a Mollown elég érdekes embernek tűnik, de a jó értelemben. A magas férfiak általában a lábuk között is nagyobb emberek.
   -  Ugyan már! – legyintettem gyorsan, nehogy Oonagh meglássa a zavarom. Soha nem akartak még összeboronálni senkivel, egyetlen férfival sem. Egyedül Sam O’Harára vágytam, de akkor még buta kis bakfis voltam, mostani énem legszívesebben csattanós pofont adott volna az akkori Naomh arcára. – Egyébként, ha már ilyen okos vagy, igazán megmondhatnád, ki ez az ember pontosan, miért pont vele vagyunk, és nekem miért kellett veletek jönnöm. – Igyekeztem elterelni a figyelmem Oonagh az idegen magasságára vonatkozó megjegyzéséről.
   Oonagh mindentudó, kaján mosolyával fordult vissza a lovához. – Szívességgel tartozott Sam O’Harának, tudod ő adta a lovakat a menekülésünkhöz. Elvileg sok-sok ló legel a mezein, úgy hírlik, valami ilyesmivel foglalkozik. Ezután a kis malőr után – mármint hogy a nyakába varrtak minket -, gondolom majd Sam fog tartozni neki, vagy mi. – Felkuncogott. – Szóval, ő volt az egyetlen elérhető ember, akinél biztonságba helyezhettek minket.
   -  De mi a fenét keresek én itt? Miért nem lovagoltam el a többiekkel? – értetlenkedtem Béar puha szőrét simogatva.
   -  Finbarr Paddyre bízott. Ennyi az egész. – Nem tűnhettem túl meggyőzöttnek, mert Oonagh folytatta: - Képzeld csak el, ha elkallódnál valamelyik csapattal, akik közül senkit sem ismernél. Habár egy a célunk velük, ezek férfiak, Naomh, farokkal és igényekkel, te meg üde vagy és leány. Ennyi. Nem csak az öcséd, de én sem fogom hagyni, hogy elszakadjunk.
   Keserűen sóhajtottam fel.
   -  Páran elterelték a rendfenntartókat, amíg titeket kimenekítettek onnan – mondta csendesen Oonagh. – Akkora zűrzavart csaptak a laktanyában, de el sem hinnéd, hányan. Már jó régóta ez volt a terv, ha esetleg valamelyikünk lebukik. És tudod, ki ötlötte ki azt a tervet? Hát, a te Finbarr testvéröcséd. Okos gyerek. Ne aggódj érte; valamelyik másik csapattal van, akik most is épp Galway felé lovagolnak.
   Galway nagy kikötőváros volt, jó pár száz mérföldre Ballybuniontól. Soha nem jártam még ott, de az apám sokszor, és hozott is Finbarrnak egy nagy várostérképet onnan, amit aztán inkább én nézegettem, nem az öcsém. – Mit keresnek ott?
   -  Ők tartják össze az egész nyugati part ellenállását. – Oonagh már suttogott. – Onnan indult ki minden, kicsim.
   -  Akkor már elkerülhetetlen – ráztam meg a fejem. – Minden meg fog változni, nem de?
   -  De biza – bólintott Oonagh. – Istenre kell bíznunk magunkat, és habár én sosem voltam az az apácának való lány, azért mindig hittem a Mindenhatóban. Remélem, ennyi elég volt.
   Nem feleltem. Habár sosem mentem volna prostituáltnak, mint Oonagh, magam sem számítottam tökéletes kereszténynek. Persze teljes szívemből hittem Istent és az Ő Fiát, tiszteltem Szent Patrikot, aki elhozta a vallást a szigetünkre, mégis, mindig több örömet leltem az óceánban, a régi mendemondákban a druidákról és varázslatos lényekről, mint az imádságban, a lelki táplálékban, vagy a misére járásban. Anyám sokszor dorgált is emiatt.
   -  Hát – sóhajtott váratlanul Oonagh -, szerintem én végeztem. Megyek, hozzábújok az én ördögömhöz, amíg még lehet. És jó lenne, ha te is jönnél, nem biztonságos egyedül maradni, még ilyen néptelen erdőben sem. – Megsimította az arcom, és eltűnt mellőlem.
   Pár perccel később tértem vissza búvóhelyünkre. Mindhárman elcsendesedtek már, a hold beáradó fénycsíkja mentén tisztán ki tudtam venni a Paddy mellkasát ölelő Oonagh-t, s a falnak vetett hátú Mollownt. Csendes léptekkel ereszkedtem le a barlang hasába, bár tudtam, nehéz lesz ma az elalvás. Oonagh szavai kövekként emésztődtek a gyomromban.
   A földre telepedtem, felhúztam lábaimat, és szórakozottan fonogatni kezdtem hosszú hajam. Ujjaimmal szétfésültem az összegubancolódott tincseket, majd összefontam az egészet, hogy ne zavarjon másnap a lovaglásban. A távolban farkas üvöltött, ez pedig szép lassan egy falka kórusának énekévé nőtte ki magát. Bőröm alá hideg kúszott, szemeimet lehunytam egy pillanatra. Ez volt egyben a leggyönyörűbb és a leghátborzongatóbb dolog, amit valaha hallottam.
   Paták dobogtak egyre hangosabban, mígnem Mollown lova, Cailín jelent meg a barlang szájánál. Kihúzta magát, fejét a magasba emelte, orrlyukait kitágítva fújtatott. Kísértetnek látszott a hold hideg fényében, átlátszó, jótevő szellemnek.
   Összerezzentem, mikor meghallottam Mollown hangját. – Megijedtél, a chara? – suttogta gyengéden. – Maradj most itt, eleget kóboroltál már! – A kanca, mintha varázsütést kapott volna, úgy hajtotta le busa fejét, orrlyukaival most a földet fújva, kaparászva, hogy aztán lehemperedjen a barlang előtt. Nem sokkal később felkászálódott, megrázta magát, s békésen sétált arrébb.
   -  Mintha értené, amit mondasz – szóltam halkan, nem nézve a férfira.
   -  Néha én is úgy érzem – válaszolta meglepően könnyed hangon.
   Cailín fújtatása egybeolvadt az éjszaka fekete csendjével. 

2 megjegyzés:

  1. Na szia,
    Nagyon tetszett ez a fejezet is, bár nekem kicsit rövidnek tűnt,de imádtam.♥ Annyira jól fogalmazol, meg olyan érdekes a történet, már nagyon várom a következő részt:) Oonagh pedig egyre jobban kedvencem milyen édes már:D
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, jaj, hogy én mennyire örülök neked!!:D
      Köszönöm a kedves szavakat, és hogy elmondod a véleményed, igazán kell az ilyen. Annak meg külön örülök, ha valamelyik szereplő nyerte el a tetszésed, Oonagh-val pont ilyen hatást akartam kiváltani.:D
      Ölellek!

      Törlés