2015. november 7.

3. fejezet

Sziasztok!

Egy picit megkésve, de azért hoztam a következő részletet. Nem is nagyon fűznék hozzá semmit, viszont az észrevételeiteket szívesen fogadom, hiszen ez is - mint az előző - egy fontos fejezet. Innentől már nincs megállás.:) 
Ölel Titeket,
Flo Romeijn




Éirinn go brách



Minden lépésemet a veszély ígéretével tettem meg azon az estén. Finbarr sohasem mesélt nekem túl sokat a mozgalomról, csak épp annyit, ami talán felkelthette volna az érdeklődésem. Sokszor sikerrel is járt, ám túl makacs voltam, hogy ezt bevalljam neki. Na meg, továbbra sem akartam a bitófán lógni.
   Több kivégzést láttam már életem során. Az angolok szerettek a megfélemlítés eszközével élni, így gyakran statuáltak előttünk példát. Ilyenkor már napokkal az esemény előtt röplapok szálltak a szélben a házak között, erről beszéltek a piacon az asszonyok, a vörös kabátos katonák pedig egymással fogadtak arra, hogy vajon hány percig fog tartani a lázadó haláltusája, esetleg miként következik ez be – rögtön kitörik-e a nyaka, vagy fuldoklik még egy darabig? Nem volt kötelező, mégis szinte minden lakos elment. Nem azért, hogy az angolok játszmázásában vegyenek részt. A tiszteletüket rótták le ilyenkor, kabátjaik alatt feszületeket, rózsafüzért szorongatva, magukban az elítélt lelkéért imádkozva.
   A legélesebben egyik gyerekkori szomszédunknak kivégzése élt bennem. Declan Connelly még a kezdetek kezdetén segített megszöktetni Ballybunion plébániájáról az egyik papot, akit később hajón csempésztek át a skót területekre. A szegény Connelly fiút persze elkapták, s nem is kegyelmeztek neki. Emlékszem, mindkét oldalról a gyerekei kapaszkodtak az apámba; Finbarr és én. Még a hó is szállingózott, de csak azon a gyengéd, simogató módon, mikor a pelyhek még megragadnak az ember szempilláján, és pár pillanat múlva már semmivé is lesznek. Apa megparancsolta, hogy ne nézzünk oda, rejtsük az arcunkat a kabátjába, s csendesen, magunkban imádkozzunk a fiúért. Egy ideig engedelmeskedtem is. Nem fáztam, a téren összezsúfolt emberek teste meleget adott, sokkal inkább reszkettem a félelemtől. Hallottam az őrök lépteit, amik ropogtak a fagyott talajon, aztán a bírót, amint felolvassa a Declan Connelly ellen felhozott vádakat. A fiú ellenkezni próbált, a torkából erőlködés hangjai törtek fel, de így is az akasztófához vonszolták. Protestáns pap áldotta meg utoljára, szavai visszhangoztak közöttünk, úgy beszélt, mintha épp nem a halálba küldött volna egy hazafias ifjút. Akkor pillantottam oda, mikor a kötél megfeszült, Connelly pedig fuldokolni kezdett; kabátom alá úgy kúszott be a hideg, mintha épp a halál húzódott volna felénk fekete csuklyájával.
   Végül azok a katonák nyerték el a többiek pénzét, akik a fiú hosszú szenvedésére fogadtak.
   Persze már megint túl előre gondolkodtam. Zekém belső zsebébe süllyesztettem a kezem, hogy kihalásszam a fakeresztet, amit még a reggel kaptam. Próbáltam Oonagh-ék után menni, de már sehol sem találtam őket – szellemként szívódtak fel. Csak ezután olvastam el először a feszület köré csavart rongyra írt feliratot.
   Nagy kockázatot vállalhattak azzal, hogy gyakorlatilag egy ellenállási mozgalom összejövetelére szóló meghívót nyomtak a kezembe a nyílt utcán. Rögtön felfogtam, mi is áll a rongy belső oldalán, így pedig még gyorsabban szedtem a lábamat hazafelé. Azon a reggelen szinte égetett a kabátom belseje, s akárhányszor rendfenntartók mellett igyekeztem el, mindig hátra kellett pillantanom, mert olyan érzésem támadt, mintha kiszagolták volna.
   Mint megtudtam, Finbarr is korán elment otthonról. Persze nem neheztelhettem rá azért, mert többet dolgozik a bőrművesnél, mint eddig, mégis, valamiféle parázsszerű kezdemény gyúlt a gyomromban, amiből tudtam, hogy egyszer még harag lesz. Azt hittem, ő küldte Kavanagh-t és Oonagh-t, hogy ő játszadozik velem, és rángat, mint egy bábut.
   Ezt azonban már nem tudtam felhozni előtte, mivel estére sem ért haza. Én Sally és Callum tudta nélkül slisszoltam ki a házból, akik akkor épp a gyengén pattogó kandalló előtt ültek, és kisebbik öcsém aznapi rajzait nézegették. Nehéz szívvel maradtam ki ebből, de mennem kellett.
   Vagyis valójában nem kellett.
   Igazság szerint csalódást okoztam magamnak. Eddig szentül fogadtam, hogy én bizony nem fogok belefolyni ilyen ügyletekbe. De az, ahogy ma megkaptam a meghívót, az a titokzatosság egyszerűen olyan kíváncsiságot szított bennem, amiről tudtam, hogy sosem tudom majd kioltani, míg meg nem látom, mi is folyik ott pontosan. Nem lehet belőle baj, ugye? Finbarr annyiszor csinálta már, a titkos misékre járással pedig gyakorlatilag ugyanúgy az életemet kockáztattam. Így hát már egy órával a feltüntetett időpont előtt elindultam, bár már így is közel vaksötét uralkodott az utcákon.
   Egy forgalmasabb városrészhez érve inkább megtorpantam, hogy előbb kileshessek az utcára. Nem járt még olyan későre, hogy mindenki eltűnjön a szabad ég alól; egy csapat hangos férfi épp az egyik romos, olcsó ivóba tért be, míg a távolból patkódobogás hallatszott. Lovas kocsi bontakozott ki zajosan a sötétségből, a két paripa lendületesen ügetett el falnak simuló alakom mellett. A hajtó és utasa kiáltozva beszélgettek egymással – akcentusukból ítélve mindketten angol telepesek voltak. Úgy slisszoltam el mellettük, akár egy egér. 
   Szívem a torkomban dobogott. Egyre közelebb értem a célhoz, de furcsálltam, hogy rajtam kívül egy járókelő sem tűnt gondterhesnek, vagy riadtnak, mintha épp egy lázadó összejövetelre tartott volna. Sokan elmentek mellettem, mégis egyedül éreztem magam, egyedül az éjszakában.
   A Patkánytanya állt itt legrégebb óta Ballybunion kocsmái közül. Kissé bomladozó falai, néptelen utcája, és bedeszkázott ablakai nem keltettek bennem túl jó érzéseket, ahogy közelebb sétáltam a bejárathoz. Folyton magam mögé pillantgattam, aztán jobbra-balra, hátha közben valaki mellém lopózott, de csak a feketeséget láttam, és a málló falakat. Sosem számított biztonságosnak egyedül bóklászni ezeken a kihalt utcákon, hát még egy fiatal lánynak! Abban reménykedtem, hogy nadrágomat és sapkámat viselve inkább néznek törékeny legénynek, és legyintenek, minthogy jobban megnézzenek.
   Kész csoda, hogy idáig eljutottam feltartóztatás nélkül. Ha jól kalkuláltam, a házunk jó pár utcányira állt innen – pontosabban a város másik végében. Sietve keresztet vetettem a Patkánytanya faajtaja előtt, aztán bizonytalanul benyomtam azt. Meglepett hangot hallattam, mikor az meg sem mozdult, s már feszültem is volna neki egész testsúlyommal, mikor arcomba tompa fény villant, vállam pedig beleütközött valamibe. Pontosabban, valakibe.
    Hunyorognom kellett, egy pillanatra csak az idegen fekete sziluettjét bírtam kivenni. Bentről egyre felerősödő hangerejű zene szólt, ez egy másodpercre elvonta a figyelmem, de mikor feleszméltem, és újra az ajtóban állóra néztem, minden kitisztult.
   Szajha volt ez a nő is, ahogy Oonagh, de a nevét, még ha agyonvernek sem tudtam volna megmondani. Tekintete szinte átszúrt, kifestett szája feketéllett az árnyékba burkolózó sápadt arcon. – Mit akarsz? – szólított meg nyersen, csípőjét az ajtófélfának támasztva. – Az ivó nincs nyitva, születésnapozunk!
   -  Valóban? – hitetlenkedtem, majd lábujjhegyre álltam, hogy beleshessek a nő válla fölött. Ő felszisszent, és már csapta volna rám az ajtót, mikor azonban a karja megállt a mozdulat felénél. Kritikusan, összeszűkített szemekkel mért végig, pillantása sokat időzött az arcomon. Felismert.
   -  A jelszó? – kérdezte végül.
   Milyen jelszó? Paddyék semmi ilyesmit nem mondtak. Kétségbeesetten kutakodtam valami használható után a gondolataim közt, aztán beugrott a kis kereszt. Zekém belső zsebébe túrtam, s kihúztam, mint beavatottságom bizonyítékát.
   -  Gondoltam, hogy hamarosan a fiúnak öltözött fruska is csatlakozik – csóválta meg a fejét most már halványan mosolyogva, majd kitárta előttem az ajtót. – Odabent a legtöbben barátok, bár inkább a hazának, mint nekünk, nőknek. Légy óvatos.
   Nem reagáltam, de a lábaim megindultak előre. Odabentről meleg fény áradt ki, a vidám hegedűszó egyre csak erősödött a fülemben. Fel sem eszméltem, de már magam is bent álltam, a küszöb mögött, a Patkánytanya ajtaja bezárult mögöttem.
   Nem mintha nem jártam volna még kocsmában; mivel férfiak között nőttem fel, elég korán megtapasztaltam a részegséget, a durva kocsmai beszédet, az ilyen helyeken uralkodó hangulatot. S most mégis, olyan elveszettnek éreztem magam, mintha egy előkelő bál közepére löktek volna be. A Patkánytanya bomló falain lámpák pislákoltak, a padló nélküli terem közepén hosszú, súlyos faasztalokat állítottak fel, melyek mellett már alig akadt hely bárki másnak. Az egyik tetején hegedűs legény ült, a körülötte ülők kacagtak, egyikük épp rákezdett egy vidám dalra. Finbarr-t kerestem a szememmel, ám a forgatagban csak idegeneket láttam. Még Paddy Kavanagh-nak is örültem volna, az igazat megvallva.
   Hazudnék, ha azt mondanám, hogy így képzeltem el a mozgalom összejöveteleit.
   -  Hozzatok egy dudást! – kiabálta az egyik férfi, mire sokan helyeselni kezdtek, a hegedűs pedig még fürgébben kezdett játszani.
   Megráztam a fejem, és pont akkor fordultam balra, mikor az egyik kiszolgálóleány mellém ért. – Adhatok valamit? – kérdezte kurtán, szemöldöke a homloka közepére szaladt. Bólintottam.
   -  Egy pint sört, köszönöm.
   Jobbnak láttam félreállni a Patkánytanya közepéről, ahol már így is sokan észrevettek.
   -  Hé, téged ismerlek! – lépett mellém egy alacsony férfi, miközben az eldugott fapulthoz tartottam, hogy megkapjam a sörömet.
   -  Azt kétlem – válaszoltam, s feltelepedtem egy székre.
   -  Isten bizony! – mondta vigyorogva. – A szép lányokat mindig megjegyzem ám! Talán a sikátorban láthattalak a kis barátnőiddel, lehet, hogy meg is voltál? – Itt fordultam el tőle, látványosan nem figyelve otromba mondanivalójára. A kocsmárosék leánya elém tette a pint sört, én pedig rögtön a számhoz emeltem, azon morfondírozva, hogy mit is keresek én itt tulajdonképpen. Az ismeretlen férfi még mindig hozzám beszélt, a hegedűmuzsika lüktetett a fülemben, szívem pedig dörömbölt az izgalomtól. A sört pár húzással tüntettem el, ami rögtön ki is töltött. Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon, és végre képes legyek tervet készíteni arra az esetre, ha semmi ismerőssel nem találkoznék.
   A tolakodó férfi megbökte a vállam, mire méltatlankodva ugrottam fel a helyemről. Nem akartam feltűnést kelteni, én csupán kíváncsi voltam! Inkább a terem sarka felé vettem az irányt, ahol néhány pad állt, s amelyik mellett legnagyobb megkönnyebbülésemre megpillantottam Gilroy-t, a Taibhse navigátorát. Pár férfival ült ott, akiket csak látásból ismertem, de mindegy is, mert Gilroy volt a lényeg.
   -  Gilroy! – szólítottam meg közeledve, mire mindannyian felém kapták a fejüket, a navigátor nagy, felemás színű szemei először mintha fel sem ismertek volna.
   -  Mi az Gilroy, a kis Hannigannel játszadoztok mostanában? – röhögött fel egyikük, mire Gilroy beleivott a kezében tartott fakupába, aztán mélyebbre nyomta fején háromszögletű kalapját.
   -  Dehogy, a nagybátyja ki is belezne érte – rázta meg a fejét, aztán megpaskolta maga mellett a padot, helyet kínálva nekem. – Mi van, kis nőszemély, te meg mi a fenét keresel itt? Ez a hely nem leányoknak való ám, akármilyen tökösek is.
   Nem tudtam, bóknak vehetem-e a dolgot. – Hívtak – feleltem, igyekezve nem pillantani Gilroy haverjaira, akik úgy bámultak, mintha aranyból lettem volna. – Először Finbarr, aztán Paddy.
   -  Ja, igen, Patrick barátunk már régen be akart szervezni. – Azzal megint ivott, több magyarázatot nem fűzött a dologhoz. Egy pillanatra elgondolkodtam, mi alapján akarhatott Paddy beszervezni, amikor a legtöbbször csak megvetően méregettük egymást. Aztán inkább feldobtam valami mást.
   -  Szóval – néztem körbe -, ezt csináljátok itt? Isztok és mulattok? Én azt hittem…
   Gilroy a keze intésével hallgattatott el. A helyiség közepe felé pillantottam, amerre a férfi mutatott, s ahol a hegedű épp abban a pillanatban hallgatott el. Mozgolódás támadt, már csak izgatott beszéd hallatszott minden irányból. Kiegyenesedtem, mert sokan felálltak, tőlük pedig elég nehezen láttam be a termet. Az öcsémet azonban még így is észrevettem. Finbarr a középső asztalhoz ment, majd ott is ült le, a mellette levőkkel beszélve. Máskor sokszor rendetlen haja most egyszerű lófarokban simult a tarkójára, ingje ujját feltűrte, és még véletlenül sem pillantott volna ide. Jobbnak láttam most nem átvágni a kocsmán, hogy megszólíthassam, habár igencsak vonzott ez a lehetőség.
   Egyvalaki vált ki a tömegből, s mikor megpillantottam, rögtön lángba borult az arcom, de még a torkom is. Sam O’Harát két oldalról támogatták fel a nagy asztal tetejére, ahol aztán talpra állt, bár látszott, hogy ügyetlen az egyik bebugyolált, törött karjával. Nagyot nyeltem, és igyekeztem elvonatkoztatni a ténytől, hogy valaha vágytam erre a fiúra, mint a legtöbb leány Ballybunionban.
   Igazából semmi nem történt közöttünk. Az egyik szomszéd hajón szolgált, még két évvel ezelőtt, én pedig rettenetesen, de rettenetesen epekedtem utána. Sötétbarna haja és hihetetlenül kék szemei nagyon sok lányt elbűvöltek, és ennek a pimasz ördögnek még az arca is tökéletes volt. Festményre illő ifjú. Voltak idők, mikor koslattam utána, s bántott, ha levegőnek nézett, ahogy boldogsággal töltött el az, hogy megjegyezte a nevem. És most ő az, aki felállt a Patkánytanya egyik asztalának tetejére, s ő az, akinek egy intésére elcsendesült az egész bagázs. Igyekeztem nem azon rágódni, hogy milyen is volt akkor az arca, mennyivel fiatalabb és gondtalanabb, inkább az egyik szemközti falra szegeztem a tekintetem. Mindenesetre érdekelt, miféle szerepe lehet a mozgalomban egy olyan fiúnak, mint Sam O’Hara.
   Mikor felemelte ép kezét, hogy lecsendesítse társait, ibolyakék tekintetét végigjáratta rajtunk. Lehet, hogy csak képzeltem, de mintha az egy pillanatra megállapodott volna rajtam; karba fontam a kezeim.
   -  Bráithre! – szólalt meg zengő hangon. – Örülök, hogy ennyien itt vagytok újra, az ügyünk érdekében. Egyre közelebb érzem az időt, hogy megtegyük, amit már régen meg kellett volna. Erősek vagyunk, otthon vagyunk, ez a föld nekünk dolgozik. Évek óta tűrjük, amit ránk erőltetnek, eljátsszuk, hogy felvettük a hamis király hamis vallását, de minket, ír testvéreket nem lehet sokáig kutyaként kezelni! A múlt héten – mondta, elindulva az asztal tetején -, a nem is olyan messzi Fahamore-ban jártam, hogy az ottani testvéreinket is kikérdezzem, és olyan választ kaptam, amin nem is lepődtem meg. Maguk is késztetést éreznek, hogy megint szabadok legyenek, és tudjátok mit? Hamarosan körbelovagolom az egész nyugati partot néhány társammal együtt, hogy minél nagyobbra és nagyobbra nőjünk.
   Gilroy megbökte a vállam. – Tudod, mi történt a karjával? – kérdezte suttogva. Röviden megráztam a fejem. – Összetűzésbe keveredett pár rendfenntartóval, akik a verekedés után még az óceánba is behajították. Paddy barátunk húzta ki, a füvesasszonyok szerint már sosem lesz ugyanolyan a karja, mint régen. Hiába, túl sok leányt ölelt vele. – Felemás színű szemei sokatmondóan csillantak meg. Nyugtalanul fordítottam vissza a figyelmemet O’Hara felé.
   -  Minden egyes nap látom a megkeseredett embereket itt Ballybunionban. – Sam jól szónokolt, ezt meg kell hagyni. Átéléssel szemléltette a helyzetet, talán már az ötvenedik alkalommal, mégis, mindenki olyan áhítattal figyelt, mintha misét hallgattak volna. – És látlak titeket is, bátor társaimat, akik készek lennének kiállni a piperkőcök ellen, akik azt hiszik, övék az egész világ. Tudjátok mit? Tőlem megkaphatnak minden rohadt kontinenst és országot, de a smaragd szigetet nem! Az a miénk, még most is a miénk, és a hit is a miénk, tudom, mert vigyáz ránk Isten, és vigyáz ránk Szent Patrik, már csak a megfelelő alkalomra kell várnunk. Talán úgy látjátok, hogy türelmetlen vagyok, de nem, épp, hogy nem akarom siettetni a dolgot. Győztesen akarok kikerülni ebből a harcból, bráithre, ami hamarosan következik, és habár túl sok ideje szenvedjük már az angol kutyák uralmát, türelemre intelek titeket is. Nagy bennem a vágy, hogy most, ebben a pillanatban odarontsak veletek a szállásukhoz, a táboraikhoz, és minden egyes ellenségünket kardélre hányjam, de a sikert nem osztják ilyen könnyen. Híreket is hoztam nektek Fahamore-ból, egyébként. Egy ír halászhajó tűnt el nyomtalanul az óceánon, tapasztalt tengerészekkel a fedélzetén, és minden körülmény adott volt, hogy épségben hazatérjen. De nem így történt, csak úgy felszívódott, és tudjátok, fogadni mernék, hogy nem véletlen, hogy ír testvéreink szolgáltak rajta. – Itt egyetértő morajlás kúszott végig a tömegen. – Esküdni mernék, hogy ebben is az angolok keze van, ahogy olyan sok minden másban! Ezért kell felállnunk és küzdenünk. Pontosan ezért. Látni akarjátok testvéreitek szenvedését? – O’Hara hangja szinte remegett a felindultságtól. – Azt akarjátok, hogy feleségeitek és gyermekeitek egy ilyen világban éljenek, mint ez, ahol az angolok büntetés nélkül ölhetnek meg minket a saját földünkön? Gondolkodjatok el!
   Ezzel fejezte be. Utána még pár legény az asztal tetejére állt – vagy épp ült -, hogy szónokoljon, de egyik sem volt a jelenlévőkre akkora hatással, mint Sam O’Hara. Pedig amiket elmondott, azt már mind tudtuk. Még én is, aki sosem járt ezelőtt ilyen helyen, egy ilyen összejövetelen.
   Felkaptam a fejem, mikor a tömegből felállt valaki – Finbarr öcsém -, a plafon felé emelte fakupáját, és elkiáltotta magát. – Éirinn go brách! - Írország örök!
   Egyre többen pattantak fel. Megpillantottam Oonagh Doyle-t és Paddy Kavanagh-t is, akik megint együtt voltak – kezeik egybefonódtak -, s az elsők között álltak fel, hogy Ír hont dicsőítsék. Bőrömön hideg futott végig, ahogy az ittlévők együtt, testvérekként kiáltoztak.
   -  Éirinn go brách!
   -  Éirinn go brách!
   Elszabadult a pokol. Ezek az emberek tényleg harcolni akarnak, tényleg komolyan gondolják. Felkeltem én is, hogy a hangom a sokaságba olvadjon, s már képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. – Éirinn go brách! – üvöltöttem a férfiakkal. Szeretem a hazám, döbbentem rá. Akkor is ugyanígy ordíthatták ezt, mikor évekkel ezelőtt betörtek a földjeinkre, apáink pedig ellenük vonultak, hogy megvédjék, ami az övüké. A vér sebesen zubogott át a testemen, az emberek vállukra vették Samet, az öcsémet, s még jó pár férfit, akiknek valószínűleg nagy szerepük volt abban, hogy ennyien összegyűltünk.
   Aztán rám tört valami. Valaki a nevemen szólított a tömegben, én azonban elnéztem mellette. Rájöttem ugyanis, hogy ennek az egésznek a fele sem tréfa. Meg fogják próbálni, és ha megpróbálják, minden megváltozik majd.
  Az, hogy milyen irányba, már csakis Isten kegyelmén múlik.


ËËË


Két évig bírtam gyűlölni Callumot azért, mert elvette tőlünk az apánkat. Ha belegondolok, hány évet éltem már, s hányat élt ő, nem is tűnt olyan hosszú időnek.
   Pici volt, sokat sírt és állandóan figyelni kellett rá, ezek a dolgok pedig nem járultak hozzá ahhoz, hogy megszeressem a féltestvérem. Tudtam, hogy Finbarr is ilyen volt valamikor, de akkor még túl kicsiny voltam én is; semmire nem emlékeztem a bömbölő, nem szobatiszta nagyobbik öcsémből. Callumot kis szarosnak hívtuk, és állandóan, de állandóan piszkáltuk valamivel. Utólag belegondolva, kegyetlenül viselkedtünk vele, már nagyon-nagyon kis korától kezdve.
   Sok dolgot elengedtem az évek során, és sok dologra egyszerűen csak nem akartam emlékezni, ezért simán elfelejtettem őket. Azt az estét azonban sohasem fogom. Akkora vihar tombolt az óceánon, amilyet Ballybunion már évek óta nem látott. A szél fákat csavart ki, házak tetejét fújta le, mintha papírdarabok lettek volna, és persze a birkákat is tizedelte. A legrosszabb az volt benne, hogy napokig tartott.
   Szerencsére a mi házunk egyike volt a szívósabbaknak – megengedhettük magunknak, tekintve, hogy apám jó pénzt keresett a kereskedők áruinak szállításával. S még így is, a gerendák egész éjjel recsegtek, a falak pedig úgy nyikorogtak, mint ahogy egy megrugdalt kutya szűköl. Magam is megrémültem, a takaróm alá bújva próbáltam megnyugodni kicsit. Odabent meleg volt, sötét, a puha anyag pedig eltompította a kinti zajokat; az égzengést, az óceán őrjöngését, és a szél süvítését, amiről a mesékben szereplő óriások üvöltése jutott az eszembe.  
   Az ajtóm nyikordulására megrezzentem, még erősebben csavarodtam a takaróba. Ezt a padló recsegése követte, majd apró kezek érintése a hátamon, könyörgő nyüszítéssel kísérve. – Naomh! Naomh, hadd bújjak ide, légyszi! – Callum két és fél éves korára már egész szépen beszélt, egércincogásra hasonlító hangja beleveszett a vihar tombolásába.
   Csak azért nem utasítottam vissza, mert én is féltem. Felemeltem a takarót, ő pedig ügyetlenül felkecmergett mellém, s mintha elfelejtette volna, hányszor szekáltuk már Finbarr-ral, hozzám bújt, mielőtt bármit is tehettem volna. Azt a rémisztő, borzalmas vihart egymást szorosan ölelve vészeltük át, mint az igazi testvérek.
   Körülötte forogtak a gondolataim, mikor meghallottam. Előbb elslisszoltam a Patkánytanyáról, mert az összejövetel kezdett megint ivásba és duhajkodásba fordulni, és most, egyedül sétálva a sötétben, igencsak megijesztett a pár saroknyira feldübörgő patadobogás. Ez nem az a fajta lomha ütem volt, amit a kocsislovaktól tapasztal az ember, hanem vad, sebes vágta.
   Rohannom kellett volna, elrejtőzni az egyik sikátorban, amíg elszáguldanak mellettem, de a gondolat magában semmit sem ért; lábaim földbe gyökereztek. Az az egy pillanat, amíg a négy lovas feltűnt a sarkon, egy egész évnek érződött, de mikor megpillantottam őket, egyszerre minden felgyorsult. Már nem maradt időm gondolkodni.
   -  Megállj! – ordított utánam a katona szép angolsággal. Hiába kiabált, nem mentem én sehova, ám lábaim remegni kezdtek, szívem a torkomban dobogott. Hihetetlen, hány ezer rémkép képes leperegni az agyban pár másodperc lefolyása alatt.  
   Kicsit sem lassítottak, ahogy beértek, lendületes vágtájukban kört alkottak, minek a közepén ott árválkodtam én. A lovak fújtattak, és habár a sötétben részleteket nem láttam, biztos voltam benne, hogy folyik róluk a tajték. Egyikük hátborzongató sikolyt hallatott, mire lovasa egy pálcasuhintással hallgattatta el.
   -  Mit keresel itt ilyenkor, fiú? – vetette oda egyikük, majd kiköpött maga mellé. Nem tudtam, merre kapjam a tekintetem, melyik férfitól várjam a fenyegetést, a támadást. El kellett volna futnom, amíg még lehetett.
   -  Nem tudtam aludni – vágtam rá tettetett magabiztossággal.
   -  Ez nem is fiú – szólt egy másik. – Vagy pedig az, csak olyan hangja van, mint egy siheder leánynak.
   -  Akkor miért lenne fiúruhában? – vetette fel egyik társa, mire a negyedik katona felszisszent.
   -  Ó, befogni már! Nem tudtál aludni, mi, fiú? Miért is higgyem én ezt el?
   -  Veled is bizonyosan megesik néha – feleltem, hátrálva egy lépést.
   -  Mindegy, mit mond – mondta valamelyikük -, ha elengedjük, és mégis benne volt a dologban, Franklyn kiheréltet minket.
   -  Úgy van – helyeselt valaki. – Én amúgy sem hiszek neki.
   Nem tudtam, mi történhetett. Talán az ellenállók ünneplése hívta fel a figyelmüket? Ha így történt, akkor az csak egyet jelenthet… Azt, hogy nem tudtam megakadályozni. Ó, Finbarr! Ostoba, ostoba szamár! Reszkettem, magamban imádkozva, hogy ne legyen igazam. Bizonyára csak járőröztek, igen, így volt.
   -  Velünk jössz – jelentette ki az egyik katona, mire megállt bennem az ütő, minden érzékem azt sugallta, hogy rohanjak, míg le nem szállnak a lovukról. A következő pillanatban azonban valaki megragadott, s mielőtt bármit is reagálhattam volna, hátam mögé csavarta a karjaim. – Ez bizony leány! – nevetett fel kárörvendőn a férfi, amikor felkiáltottam fájdalmamban.
   Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Késő volt. Mire az ima végére értem, már éreztem lábaim között a ló kiugró marját, magam körül a vörös kabátba burkolt karokat. Vágtattunk, én pedig szívem mélyén tudtam, hogy mivel vádolnak.
   A következő imám Finbarr épségéért szólt. 

6 megjegyzés:


  1. Kedves Flo!

    Óóó, nagyon izgi, nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni ez utan!
    Nagyon szépen írsz le mindent, szerintem teljesen hihető a szöveg. Nem is tudok mást mondani, csak így tovább!

    Ölel: Emma W.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Emma!
      Na, de jó! Pont ez az (egyik) célom, hogy izgalmas, pörgős legyen a történet, remélem ezután is tetszeni fog!
      Ölel,
      Flo

      Törlés
  2. Hali!

    Egyszerűen hihetetlen a blogod, a szó lehető legjobb értelmében. Annyira elképesztően egyedi már az alapötlet is, hogy azt elmondani sem bírom, és mindezt olyan jól kivitelezted, látszik, hogy utánajártál a dolgoknak, épp emiatt olyan valóságos, életszerű a történeted. A fogalmazásod lehengerlő, magával ragadó, és csak úgy úszom a sorok között. A leírásaid rendkívül szepek, áthatóak, az események filmszerűen pörögnek. A karaktereid nagyon árnyaltak, szinte kilépnek a szövegből. Egyszerűen zseniális. Sőt. ZSENIÁLIS!
    Ezenkívül pedig rettentően izgalmas dolgok történnek most, siess a következő résszel, mert odavagyok a sztoriért, imádom a fantasykat, a tied pedig tényleg különleges! *w*

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Maffia!
      Vigyorogva olvastam végig a kommented.:D Az ilyenek azok, amikért érdemes írni, de komolyan. Nagyon köszönöm, hogy itt vagy és időt szántál rám, igyekszem jó fejezetekkel meghálálni ezt!^^
      Ölellek!

      Törlés
  3. Hello,
    Fú, nem is tudom mit mondjak, nagyon izgalmas lett ez a fejezet! Fantasztikusan írtál meg mindent és az új karakterek is nagyon érdekesnek tűnnek! Már izgatottan várom a folytatást! :)
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hali!
      Ó, köszönöm szépen, igyekeztem nagyon:) Az meg külön jól esik, hogy tetszenek a karakterek, próbáltam igencsak kidolgozni őket. Várlak vissza!
      xx

      Törlés