Sziasztok!
Egy picit megkésve, de azért hoztam a következő részletet. Nem is nagyon fűznék hozzá semmit, viszont az észrevételeiteket szívesen fogadom, hiszen ez is - mint az előző - egy fontos fejezet. Innentől már nincs megállás.:)
Ölel Titeket,
Flo Romeijn
Éirinn
go brách
Minden
lépésemet a veszély ígéretével tettem meg azon az estén. Finbarr sohasem mesélt
nekem túl sokat a mozgalomról, csak épp annyit, ami talán felkelthette volna az
érdeklődésem. Sokszor sikerrel is járt, ám túl makacs voltam, hogy ezt
bevalljam neki. Na meg, továbbra sem akartam a bitófán lógni.
Több kivégzést láttam már életem során. Az
angolok szerettek a megfélemlítés eszközével élni, így gyakran statuáltak
előttünk példát. Ilyenkor már napokkal az esemény előtt röplapok szálltak a
szélben a házak között, erről beszéltek a piacon az asszonyok, a vörös kabátos
katonák pedig egymással fogadtak arra, hogy vajon hány percig fog tartani a
lázadó haláltusája, esetleg miként következik ez be – rögtön kitörik-e a nyaka,
vagy fuldoklik még egy darabig? Nem volt kötelező, mégis szinte minden lakos elment.
Nem azért, hogy az angolok játszmázásában vegyenek részt. A tiszteletüket
rótták le ilyenkor, kabátjaik alatt feszületeket, rózsafüzért szorongatva,
magukban az elítélt lelkéért imádkozva.
A legélesebben egyik gyerekkori
szomszédunknak kivégzése élt bennem. Declan Connelly még a kezdetek kezdetén
segített megszöktetni Ballybunion plébániájáról az egyik papot, akit később
hajón csempésztek át a skót területekre. A szegény Connelly fiút persze
elkapták, s nem is kegyelmeztek neki. Emlékszem, mindkét oldalról a gyerekei
kapaszkodtak az apámba; Finbarr és én. Még a hó is szállingózott, de csak azon
a gyengéd, simogató módon, mikor a pelyhek még megragadnak az ember
szempilláján, és pár pillanat múlva már semmivé is lesznek. Apa megparancsolta,
hogy ne nézzünk oda, rejtsük az arcunkat a kabátjába, s csendesen, magunkban
imádkozzunk a fiúért. Egy ideig engedelmeskedtem is. Nem fáztam, a téren
összezsúfolt emberek teste meleget adott, sokkal inkább reszkettem a
félelemtől. Hallottam az őrök lépteit, amik ropogtak a fagyott talajon, aztán a
bírót, amint felolvassa a Declan Connelly ellen felhozott vádakat. A fiú
ellenkezni próbált, a torkából erőlködés hangjai törtek fel, de így is az
akasztófához vonszolták. Protestáns pap áldotta meg utoljára, szavai visszhangoztak
közöttünk, úgy beszélt, mintha épp nem a halálba küldött volna egy hazafias
ifjút. Akkor pillantottam oda, mikor a kötél megfeszült, Connelly pedig
fuldokolni kezdett; kabátom alá úgy kúszott be a hideg, mintha épp a halál
húzódott volna felénk fekete csuklyájával.
Végül azok a katonák nyerték el a többiek
pénzét, akik a fiú hosszú szenvedésére fogadtak.
Persze már megint túl előre gondolkodtam.
Zekém belső zsebébe süllyesztettem a kezem, hogy kihalásszam a fakeresztet,
amit még a reggel kaptam. Próbáltam Oonagh-ék után menni, de már sehol sem
találtam őket – szellemként szívódtak fel. Csak ezután olvastam el először a
feszület köré csavart rongyra írt feliratot.
Nagy kockázatot vállalhattak azzal, hogy
gyakorlatilag egy ellenállási mozgalom összejövetelére szóló meghívót nyomtak a
kezembe a nyílt utcán. Rögtön felfogtam, mi is áll a rongy belső oldalán, így
pedig még gyorsabban szedtem a lábamat hazafelé. Azon a reggelen szinte égetett
a kabátom belseje, s akárhányszor rendfenntartók mellett igyekeztem el, mindig
hátra kellett pillantanom, mert olyan érzésem támadt, mintha kiszagolták volna.
Mint megtudtam, Finbarr is korán elment
otthonról. Persze nem neheztelhettem rá azért, mert többet dolgozik a
bőrművesnél, mint eddig, mégis, valamiféle parázsszerű kezdemény gyúlt a
gyomromban, amiből tudtam, hogy egyszer még harag lesz. Azt hittem, ő küldte
Kavanagh-t és Oonagh-t, hogy ő játszadozik velem, és rángat, mint egy bábut.
Ezt azonban már nem tudtam felhozni előtte,
mivel estére sem ért haza. Én Sally és Callum tudta nélkül slisszoltam ki a
házból, akik akkor épp a gyengén pattogó kandalló előtt ültek, és kisebbik
öcsém aznapi rajzait nézegették. Nehéz szívvel maradtam ki ebből, de mennem
kellett.
Vagyis valójában nem kellett.
Igazság szerint csalódást okoztam magamnak.
Eddig szentül fogadtam, hogy én bizony nem fogok belefolyni ilyen ügyletekbe.
De az, ahogy ma megkaptam a meghívót, az a titokzatosság egyszerűen olyan
kíváncsiságot szított bennem, amiről tudtam, hogy sosem tudom majd kioltani,
míg meg nem látom, mi is folyik ott pontosan. Nem lehet belőle baj, ugye?
Finbarr annyiszor csinálta már, a titkos misékre járással pedig gyakorlatilag
ugyanúgy az életemet kockáztattam. Így hát már egy órával a feltüntetett
időpont előtt elindultam, bár már így is közel vaksötét uralkodott az utcákon.
Egy forgalmasabb városrészhez érve inkább
megtorpantam, hogy előbb kileshessek az utcára. Nem járt még olyan későre, hogy
mindenki eltűnjön a szabad ég alól; egy csapat hangos férfi épp az egyik romos,
olcsó ivóba tért be, míg a távolból patkódobogás hallatszott. Lovas kocsi
bontakozott ki zajosan a sötétségből, a két paripa lendületesen ügetett el
falnak simuló alakom mellett. A hajtó és utasa kiáltozva beszélgettek egymással
– akcentusukból ítélve mindketten angol telepesek voltak. Úgy slisszoltam el
mellettük, akár egy egér.
Szívem a torkomban dobogott. Egyre közelebb
értem a célhoz, de furcsálltam, hogy rajtam kívül egy járókelő sem tűnt
gondterhesnek, vagy riadtnak, mintha épp egy lázadó összejövetelre tartott
volna. Sokan elmentek mellettem, mégis egyedül éreztem magam, egyedül az
éjszakában.
A Patkánytanya állt itt legrégebb óta
Ballybunion kocsmái közül. Kissé bomladozó falai, néptelen utcája, és
bedeszkázott ablakai nem keltettek bennem túl jó érzéseket, ahogy közelebb
sétáltam a bejárathoz. Folyton magam mögé pillantgattam, aztán jobbra-balra,
hátha közben valaki mellém lopózott, de csak a feketeséget láttam, és a málló
falakat. Sosem számított biztonságosnak egyedül bóklászni ezeken a kihalt
utcákon, hát még egy fiatal lánynak! Abban reménykedtem, hogy nadrágomat és
sapkámat viselve inkább néznek törékeny legénynek, és legyintenek, minthogy
jobban megnézzenek.
Kész csoda, hogy idáig eljutottam
feltartóztatás nélkül. Ha jól kalkuláltam, a házunk jó pár utcányira állt innen
– pontosabban a város másik végében. Sietve keresztet vetettem a Patkánytanya
faajtaja előtt, aztán bizonytalanul benyomtam azt. Meglepett hangot hallattam,
mikor az meg sem mozdult, s már feszültem is volna neki egész testsúlyommal,
mikor arcomba tompa fény villant, vállam pedig beleütközött valamibe.
Pontosabban, valakibe.
Hunyorognom kellett, egy pillanatra csak az
idegen fekete sziluettjét bírtam kivenni. Bentről egyre felerősödő hangerejű
zene szólt, ez egy másodpercre elvonta a figyelmem, de mikor feleszméltem, és
újra az ajtóban állóra néztem, minden kitisztult.
Szajha volt ez a nő is, ahogy Oonagh, de a
nevét, még ha agyonvernek sem tudtam volna megmondani. Tekintete szinte
átszúrt, kifestett szája feketéllett az árnyékba burkolózó sápadt arcon. – Mit
akarsz? – szólított meg nyersen, csípőjét az ajtófélfának támasztva. – Az ivó
nincs nyitva, születésnapozunk!
-
Valóban? – hitetlenkedtem, majd lábujjhegyre álltam, hogy beleshessek a
nő válla fölött. Ő felszisszent, és már csapta volna rám az ajtót, mikor
azonban a karja megállt a mozdulat felénél. Kritikusan, összeszűkített
szemekkel mért végig, pillantása sokat időzött az arcomon. Felismert.
- A
jelszó? – kérdezte végül.
Milyen jelszó? Paddyék semmi ilyesmit nem
mondtak. Kétségbeesetten kutakodtam valami használható után a gondolataim közt,
aztán beugrott a kis kereszt. Zekém belső zsebébe túrtam, s kihúztam, mint
beavatottságom bizonyítékát.
-
Gondoltam, hogy hamarosan a fiúnak öltözött fruska is csatlakozik –
csóválta meg a fejét most már halványan mosolyogva, majd kitárta előttem az ajtót.
– Odabent a legtöbben barátok, bár inkább a hazának, mint nekünk, nőknek. Légy
óvatos.
Nem reagáltam, de a lábaim megindultak
előre. Odabentről meleg fény áradt ki, a vidám hegedűszó egyre csak erősödött a
fülemben. Fel sem eszméltem, de már magam is bent álltam, a küszöb mögött, a
Patkánytanya ajtaja bezárult mögöttem.
Nem
mintha nem jártam volna még kocsmában; mivel férfiak között nőttem fel, elég
korán megtapasztaltam a részegséget, a durva kocsmai beszédet, az ilyen
helyeken uralkodó hangulatot. S most mégis, olyan elveszettnek éreztem magam,
mintha egy előkelő bál közepére löktek volna be. A Patkánytanya bomló falain
lámpák pislákoltak, a padló nélküli terem közepén hosszú, súlyos faasztalokat
állítottak fel, melyek mellett már alig akadt hely bárki másnak. Az egyik
tetején hegedűs legény ült, a körülötte ülők kacagtak, egyikük épp rákezdett
egy vidám dalra. Finbarr-t kerestem a szememmel, ám a forgatagban csak
idegeneket láttam. Még Paddy Kavanagh-nak is örültem volna, az igazat
megvallva.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy így
képzeltem el a mozgalom összejöveteleit.
-
Hozzatok egy dudást! – kiabálta az egyik férfi, mire sokan helyeselni
kezdtek, a hegedűs pedig még fürgébben kezdett játszani.
Megráztam a fejem, és pont akkor fordultam
balra, mikor az egyik kiszolgálóleány mellém ért. – Adhatok valamit? – kérdezte
kurtán, szemöldöke a homloka közepére szaladt. Bólintottam.
- Egy
pint sört, köszönöm.
Jobbnak láttam félreállni a Patkánytanya
közepéről, ahol már így is sokan észrevettek.
- Hé,
téged ismerlek! – lépett mellém egy alacsony férfi, miközben az eldugott
fapulthoz tartottam, hogy megkapjam a sörömet.
- Azt
kétlem – válaszoltam, s feltelepedtem egy székre.
-
Isten bizony! – mondta vigyorogva. – A szép lányokat mindig megjegyzem
ám! Talán a sikátorban láthattalak a kis barátnőiddel, lehet, hogy meg is
voltál? – Itt fordultam el tőle, látványosan nem figyelve otromba
mondanivalójára. A kocsmárosék leánya elém tette a pint sört, én pedig rögtön a
számhoz emeltem, azon morfondírozva, hogy mit is keresek én itt tulajdonképpen.
Az ismeretlen férfi még mindig hozzám beszélt, a hegedűmuzsika lüktetett a
fülemben, szívem pedig dörömbölt az izgalomtól. A sört pár húzással tüntettem
el, ami rögtön ki is töltött. Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon, és
végre képes legyek tervet készíteni arra az esetre, ha semmi ismerőssel nem
találkoznék.
A tolakodó férfi megbökte a vállam, mire
méltatlankodva ugrottam fel a helyemről. Nem akartam feltűnést kelteni, én
csupán kíváncsi voltam! Inkább a terem sarka felé vettem az irányt, ahol néhány
pad állt, s amelyik mellett legnagyobb megkönnyebbülésemre megpillantottam
Gilroy-t, a Taibhse navigátorát. Pár férfival ült ott, akiket csak látásból
ismertem, de mindegy is, mert Gilroy volt a lényeg.
-
Gilroy! – szólítottam meg közeledve, mire mindannyian felém kapták a
fejüket, a navigátor nagy, felemás színű szemei először mintha fel sem ismertek
volna.
- Mi
az Gilroy, a kis Hannigannel játszadoztok mostanában? – röhögött fel egyikük,
mire Gilroy beleivott a kezében tartott fakupába, aztán mélyebbre nyomta fején
háromszögletű kalapját.
-
Dehogy, a nagybátyja ki is belezne érte – rázta meg a fejét, aztán
megpaskolta maga mellett a padot, helyet kínálva nekem. – Mi van, kis
nőszemély, te meg mi a fenét keresel itt? Ez a hely nem leányoknak való ám,
akármilyen tökösek is.
Nem tudtam, bóknak vehetem-e a dolgot. –
Hívtak – feleltem, igyekezve nem pillantani Gilroy haverjaira, akik úgy
bámultak, mintha aranyból lettem volna. – Először Finbarr, aztán Paddy.
- Ja,
igen, Patrick barátunk már régen be akart szervezni. – Azzal megint ivott, több
magyarázatot nem fűzött a dologhoz. Egy pillanatra elgondolkodtam, mi alapján
akarhatott Paddy beszervezni, amikor a legtöbbször csak megvetően méregettük
egymást. Aztán inkább feldobtam valami mást.
-
Szóval – néztem körbe -, ezt csináljátok itt? Isztok és mulattok? Én azt
hittem…
Gilroy a keze intésével hallgattatott el. A
helyiség közepe felé pillantottam, amerre a férfi mutatott, s ahol a hegedű épp
abban a pillanatban hallgatott el. Mozgolódás támadt, már csak izgatott beszéd
hallatszott minden irányból. Kiegyenesedtem, mert sokan felálltak, tőlük pedig
elég nehezen láttam be a termet. Az öcsémet azonban még így is észrevettem.
Finbarr a középső asztalhoz ment, majd ott is ült le, a mellette levőkkel
beszélve. Máskor sokszor rendetlen haja most egyszerű lófarokban simult a
tarkójára, ingje ujját feltűrte, és még véletlenül sem pillantott volna ide.
Jobbnak láttam most nem átvágni a kocsmán, hogy megszólíthassam, habár igencsak
vonzott ez a lehetőség.
Egyvalaki vált ki a tömegből, s mikor megpillantottam,
rögtön lángba borult az arcom, de még a torkom is. Sam O’Harát két oldalról
támogatták fel a nagy asztal tetejére, ahol aztán talpra állt, bár látszott,
hogy ügyetlen az egyik bebugyolált, törött karjával. Nagyot nyeltem, és
igyekeztem elvonatkoztatni a ténytől, hogy valaha vágytam erre a fiúra, mint a
legtöbb leány Ballybunionban.
Igazából semmi nem történt közöttünk. Az
egyik szomszéd hajón szolgált, még két évvel ezelőtt, én pedig rettenetesen, de
rettenetesen epekedtem utána. Sötétbarna haja és hihetetlenül kék szemei nagyon
sok lányt elbűvöltek, és ennek a pimasz ördögnek még az arca is tökéletes volt.
Festményre illő ifjú. Voltak idők, mikor koslattam utána, s bántott, ha
levegőnek nézett, ahogy boldogsággal töltött el az, hogy megjegyezte a nevem. És
most ő az, aki felállt a Patkánytanya egyik asztalának tetejére, s ő az, akinek
egy intésére elcsendesült az egész bagázs. Igyekeztem nem azon rágódni, hogy milyen
is volt akkor az arca, mennyivel fiatalabb és gondtalanabb, inkább az egyik
szemközti falra szegeztem a tekintetem. Mindenesetre érdekelt, miféle szerepe
lehet a mozgalomban egy olyan fiúnak, mint Sam O’Hara.
Mikor felemelte ép kezét, hogy lecsendesítse
társait, ibolyakék tekintetét végigjáratta rajtunk. Lehet, hogy csak képzeltem,
de mintha az egy pillanatra megállapodott volna rajtam; karba fontam a kezeim.
- Bráithre! – szólalt meg zengő hangon. –
Örülök, hogy ennyien itt vagytok újra, az ügyünk érdekében. Egyre közelebb
érzem az időt, hogy megtegyük, amit már régen meg kellett volna. Erősek
vagyunk, otthon vagyunk, ez a föld nekünk dolgozik. Évek óta tűrjük, amit ránk
erőltetnek, eljátsszuk, hogy felvettük a hamis király hamis vallását, de
minket, ír testvéreket nem lehet sokáig kutyaként kezelni! A múlt héten – mondta,
elindulva az asztal tetején -, a nem is olyan messzi Fahamore-ban jártam, hogy
az ottani testvéreinket is kikérdezzem, és olyan választ kaptam, amin nem is
lepődtem meg. Maguk is késztetést éreznek, hogy megint szabadok legyenek, és
tudjátok mit? Hamarosan körbelovagolom az egész nyugati partot néhány társammal
együtt, hogy minél nagyobbra és nagyobbra nőjünk.
Gilroy megbökte a vállam. – Tudod, mi
történt a karjával? – kérdezte suttogva. Röviden megráztam a fejem. –
Összetűzésbe keveredett pár rendfenntartóval, akik a verekedés után még az
óceánba is behajították. Paddy barátunk húzta ki, a füvesasszonyok szerint már
sosem lesz ugyanolyan a karja, mint régen. Hiába, túl sok leányt ölelt vele. –
Felemás színű szemei sokatmondóan csillantak meg. Nyugtalanul fordítottam
vissza a figyelmemet O’Hara felé.
- Minden
egyes nap látom a megkeseredett embereket itt Ballybunionban. – Sam jól
szónokolt, ezt meg kell hagyni. Átéléssel szemléltette a helyzetet, talán már
az ötvenedik alkalommal, mégis, mindenki olyan áhítattal figyelt, mintha misét
hallgattak volna. – És látlak titeket is, bátor társaimat, akik készek lennének
kiállni a piperkőcök ellen, akik azt hiszik, övék az egész világ. Tudjátok mit?
Tőlem megkaphatnak minden rohadt kontinenst és országot, de a smaragd szigetet
nem! Az a miénk, még most is a miénk, és a hit is a miénk, tudom, mert vigyáz
ránk Isten, és vigyáz ránk Szent Patrik, már csak a megfelelő alkalomra kell
várnunk. Talán úgy látjátok, hogy türelmetlen vagyok, de nem, épp, hogy nem
akarom siettetni a dolgot. Győztesen akarok kikerülni ebből a harcból, bráithre, ami hamarosan következik, és
habár túl sok ideje szenvedjük már az angol kutyák uralmát, türelemre intelek
titeket is. Nagy bennem a vágy, hogy most, ebben a pillanatban odarontsak
veletek a szállásukhoz, a táboraikhoz, és minden egyes ellenségünket kardélre
hányjam, de a sikert nem osztják ilyen könnyen. Híreket is hoztam nektek
Fahamore-ból, egyébként. Egy ír halászhajó tűnt el nyomtalanul az óceánon,
tapasztalt tengerészekkel a fedélzetén, és minden körülmény adott volt, hogy
épségben hazatérjen. De nem így történt, csak úgy felszívódott, és tudjátok,
fogadni mernék, hogy nem véletlen, hogy ír testvéreink szolgáltak rajta. – Itt
egyetértő morajlás kúszott végig a tömegen. – Esküdni mernék, hogy ebben is az
angolok keze van, ahogy olyan sok minden másban! Ezért kell felállnunk és
küzdenünk. Pontosan ezért. Látni akarjátok testvéreitek szenvedését? – O’Hara
hangja szinte remegett a felindultságtól. – Azt akarjátok, hogy feleségeitek és
gyermekeitek egy ilyen világban éljenek, mint ez, ahol az angolok büntetés
nélkül ölhetnek meg minket a saját földünkön? Gondolkodjatok el!
Ezzel fejezte be. Utána még pár legény az
asztal tetejére állt – vagy épp ült -, hogy szónokoljon, de egyik sem volt a
jelenlévőkre akkora hatással, mint Sam O’Hara. Pedig amiket elmondott, azt már
mind tudtuk. Még én is, aki sosem járt ezelőtt ilyen helyen, egy ilyen
összejövetelen.
Felkaptam a fejem, mikor a tömegből felállt
valaki – Finbarr öcsém -, a plafon felé emelte fakupáját, és elkiáltotta magát.
– Éirinn go brách! - Írország örök!
Egyre többen pattantak fel. Megpillantottam
Oonagh Doyle-t és Paddy Kavanagh-t is, akik megint együtt voltak – kezeik egybefonódtak
-, s az elsők között álltak fel, hogy Ír hont dicsőítsék. Bőrömön hideg futott
végig, ahogy az ittlévők együtt, testvérekként kiáltoztak.
- Éirinn go brách!
-
Éirinn go brách!
Elszabadult a pokol. Ezek az emberek tényleg
harcolni akarnak, tényleg komolyan gondolják. Felkeltem én is, hogy a hangom a
sokaságba olvadjon, s már képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. – Éirinn go brách! – üvöltöttem a
férfiakkal. Szeretem a hazám, döbbentem rá. Akkor is ugyanígy ordíthatták ezt,
mikor évekkel ezelőtt betörtek a földjeinkre, apáink pedig ellenük vonultak,
hogy megvédjék, ami az övüké. A vér sebesen zubogott át a testemen, az emberek
vállukra vették Samet, az öcsémet, s még jó pár férfit, akiknek valószínűleg
nagy szerepük volt abban, hogy ennyien összegyűltünk.
Aztán rám tört valami. Valaki a nevemen
szólított a tömegben, én azonban elnéztem mellette. Rájöttem ugyanis, hogy
ennek az egésznek a fele sem tréfa. Meg fogják próbálni, és ha megpróbálják,
minden megváltozik majd.
Az, hogy milyen irányba, már csakis Isten
kegyelmén múlik.
ËËË
Két
évig bírtam gyűlölni Callumot azért, mert elvette tőlünk az apánkat. Ha
belegondolok, hány évet éltem már, s hányat élt ő, nem is tűnt olyan hosszú
időnek.
Pici volt, sokat sírt és állandóan figyelni kellett rá, ezek a
dolgok pedig nem járultak hozzá ahhoz, hogy megszeressem a féltestvérem.
Tudtam, hogy Finbarr is ilyen volt valamikor, de akkor még túl kicsiny voltam
én is; semmire nem emlékeztem a bömbölő, nem szobatiszta nagyobbik öcsémből.
Callumot kis szarosnak hívtuk, és állandóan, de állandóan piszkáltuk valamivel.
Utólag belegondolva, kegyetlenül viselkedtünk vele, már nagyon-nagyon kis
korától kezdve.
Sok dolgot elengedtem az évek során, és sok dologra
egyszerűen csak nem akartam emlékezni, ezért simán elfelejtettem őket. Azt az
estét azonban sohasem fogom. Akkora vihar tombolt az óceánon, amilyet
Ballybunion már évek óta nem látott. A szél fákat csavart ki, házak tetejét
fújta le, mintha papírdarabok lettek volna, és persze a birkákat is tizedelte.
A legrosszabb az volt benne, hogy napokig tartott.
Szerencsére a mi házunk egyike volt a
szívósabbaknak – megengedhettük magunknak, tekintve, hogy apám jó pénzt
keresett a kereskedők áruinak szállításával. S még így is, a gerendák egész
éjjel recsegtek, a falak pedig úgy nyikorogtak, mint ahogy egy megrugdalt kutya
szűköl. Magam is megrémültem, a takaróm alá bújva próbáltam megnyugodni kicsit.
Odabent meleg volt, sötét, a puha anyag pedig eltompította a kinti zajokat; az
égzengést, az óceán őrjöngését, és a szél süvítését, amiről a mesékben szereplő
óriások üvöltése jutott az eszembe.
Az ajtóm nyikordulására megrezzentem, még
erősebben csavarodtam a takaróba. Ezt a padló recsegése követte, majd apró
kezek érintése a hátamon, könyörgő nyüszítéssel kísérve. – Naomh! Naomh, hadd
bújjak ide, légyszi! – Callum két és fél éves korára már egész szépen beszélt,
egércincogásra hasonlító hangja beleveszett a vihar tombolásába.
Csak azért nem utasítottam vissza, mert én
is féltem. Felemeltem a takarót, ő pedig ügyetlenül felkecmergett mellém, s
mintha elfelejtette volna, hányszor szekáltuk már Finbarr-ral, hozzám bújt,
mielőtt bármit is tehettem volna. Azt a rémisztő, borzalmas vihart egymást
szorosan ölelve vészeltük át, mint az igazi testvérek.
Körülötte forogtak a gondolataim, mikor
meghallottam. Előbb elslisszoltam a Patkánytanyáról, mert az összejövetel
kezdett megint ivásba és duhajkodásba fordulni, és most, egyedül sétálva a
sötétben, igencsak megijesztett a pár saroknyira feldübörgő patadobogás. Ez nem
az a fajta lomha ütem volt, amit a kocsislovaktól tapasztal az ember, hanem
vad, sebes vágta.
Rohannom kellett volna, elrejtőzni az egyik
sikátorban, amíg elszáguldanak mellettem, de a gondolat magában semmit sem ért;
lábaim földbe gyökereztek. Az az egy pillanat, amíg a négy lovas feltűnt a
sarkon, egy egész évnek érződött, de mikor megpillantottam őket, egyszerre
minden felgyorsult. Már nem maradt időm gondolkodni.
-
Megállj! – ordított utánam a katona szép angolsággal. Hiába kiabált, nem
mentem én sehova, ám lábaim remegni kezdtek, szívem a torkomban dobogott.
Hihetetlen, hány ezer rémkép képes leperegni az agyban pár másodperc lefolyása
alatt.
Kicsit sem lassítottak, ahogy beértek,
lendületes vágtájukban kört alkottak, minek a közepén ott árválkodtam én. A
lovak fújtattak, és habár a sötétben részleteket nem láttam, biztos voltam
benne, hogy folyik róluk a tajték. Egyikük hátborzongató sikolyt hallatott,
mire lovasa egy pálcasuhintással hallgattatta el.
- Mit
keresel itt ilyenkor, fiú? – vetette oda egyikük, majd kiköpött maga mellé. Nem
tudtam, merre kapjam a tekintetem, melyik férfitól várjam a fenyegetést, a
támadást. El kellett volna futnom, amíg még lehetett.
- Nem
tudtam aludni – vágtam rá tettetett magabiztossággal.
- Ez
nem is fiú – szólt egy másik. – Vagy pedig az, csak olyan hangja van, mint egy
siheder leánynak.
-
Akkor miért lenne fiúruhában? – vetette fel egyik társa, mire a negyedik
katona felszisszent.
- Ó,
befogni már! Nem tudtál aludni, mi, fiú? Miért is higgyem én ezt el?
-
Veled is bizonyosan megesik néha – feleltem, hátrálva egy lépést.
-
Mindegy, mit mond – mondta valamelyikük -, ha elengedjük, és mégis benne
volt a dologban, Franklyn kiheréltet minket.
- Úgy
van – helyeselt valaki. – Én amúgy sem hiszek neki.
Nem tudtam, mi történhetett. Talán az
ellenállók ünneplése hívta fel a figyelmüket? Ha így történt, akkor az csak
egyet jelenthet… Azt, hogy nem tudtam megakadályozni. Ó, Finbarr! Ostoba,
ostoba szamár! Reszkettem, magamban imádkozva, hogy ne legyen igazam. Bizonyára
csak járőröztek, igen, így volt.
-
Velünk jössz – jelentette ki az egyik katona, mire megállt bennem az
ütő, minden érzékem azt sugallta, hogy rohanjak, míg le nem szállnak a
lovukról. A következő pillanatban azonban valaki megragadott, s mielőtt bármit
is reagálhattam volna, hátam mögé csavarta a karjaim. – Ez bizony leány! –
nevetett fel kárörvendőn a férfi, amikor felkiáltottam fájdalmamban.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Késő volt.
Mire az ima végére értem, már éreztem lábaim között a ló kiugró marját, magam
körül a vörös kabátba burkolt karokat. Vágtattunk, én pedig szívem mélyén
tudtam, hogy mivel vádolnak.
A következő imám Finbarr épségéért szólt.
VálaszTörlésKedves Flo!
Óóó, nagyon izgi, nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni ez utan!
Nagyon szépen írsz le mindent, szerintem teljesen hihető a szöveg. Nem is tudok mást mondani, csak így tovább!
Ölel: Emma W.
Szia, Emma!
TörlésNa, de jó! Pont ez az (egyik) célom, hogy izgalmas, pörgős legyen a történet, remélem ezután is tetszeni fog!
Ölel,
Flo
Hali!
VálaszTörlésEgyszerűen hihetetlen a blogod, a szó lehető legjobb értelmében. Annyira elképesztően egyedi már az alapötlet is, hogy azt elmondani sem bírom, és mindezt olyan jól kivitelezted, látszik, hogy utánajártál a dolgoknak, épp emiatt olyan valóságos, életszerű a történeted. A fogalmazásod lehengerlő, magával ragadó, és csak úgy úszom a sorok között. A leírásaid rendkívül szepek, áthatóak, az események filmszerűen pörögnek. A karaktereid nagyon árnyaltak, szinte kilépnek a szövegből. Egyszerűen zseniális. Sőt. ZSENIÁLIS!
Ezenkívül pedig rettentően izgalmas dolgok történnek most, siess a következő résszel, mert odavagyok a sztoriért, imádom a fantasykat, a tied pedig tényleg különleges! *w*
Maffia
Kedves Maffia!
TörlésVigyorogva olvastam végig a kommented.:D Az ilyenek azok, amikért érdemes írni, de komolyan. Nagyon köszönöm, hogy itt vagy és időt szántál rám, igyekszem jó fejezetekkel meghálálni ezt!^^
Ölellek!
Hello,
VálaszTörlésFú, nem is tudom mit mondjak, nagyon izgalmas lett ez a fejezet! Fantasztikusan írtál meg mindent és az új karakterek is nagyon érdekesnek tűnnek! Már izgatottan várom a folytatást! :)
xx
Hali!
TörlésÓ, köszönöm szépen, igyekeztem nagyon:) Az meg külön jól esik, hogy tetszenek a karakterek, próbáltam igencsak kidolgozni őket. Várlak vissza!
xx