Halihó!
El sem tujátok képzelni mennyire örültem a sok hozzászólásnak, nagyon köszönöm mindenkinek innen is! Be is mutatnám akkor az első fejezetet, ahol végre megismerhetitek a főszereplőnket, kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá.
Ölel Titeket,
Flo Romeijn
A
titkos szertartás
Hullámok
ostromolták a barlang vastag falát. Robajuk visszhangzott a kőfalak között,
szinte teljesen elnyomva Connell atya hangját, sőt, még a gondolataim hangját
is. Fáztam. Kezeimet összekulcsoltam az ölemben, közelebb húzódva öcsémhez,
Finbarrhoz, aki felemelt fejjel, figyelmesen hallgatta a példabeszédet latinul
felolvasó papot.
Az óceán mintha nekünk dolgozott volna,
olyan hangerővel robajlott. A masszív plafonra emeltem tekintetem, és
elgondoltam: a felszínen csak az ég felé meredező sziklák látszanak most. Egy
protestáns sem tudja, mi zajlik itt, ez pedig furcsa büszkeséggel töltött el,
még a töménytelen latin beszéd – amiből gyakorlatilag semmit sem értettem –
ellenére is.
Hosszúra húzódott a prédikáció. Tekintetem
elkalandozott; hol a barlang falán húzódó vékony repedéseket, hol az előttem
ülő férfi zekéjének kopott anyagát fixíroztam, vagy épp az ölemben
összefonódott ujjaimmal babráltam. Egyszerűen megfagytam, ízületeim pedig
sokkal jobban érezték magukat egy kis mozgás után. Meg egy kis nézelődés után.
Meg azután, hogy a pap szavai szép lassan összemosódtak a fejemben.
Fészkelődés hallatszott, ahogy mindenki
talpra állt. Nyikorogtak az ódon padok, csikorogtak az öregek csontjai, de a
hívek engedelmesen tették kötelességüket. A szél pedig úgy süvített odakint,
mintha direkt el akarná nyomni a szentmisén elhangzó szavakat, vagy ilyen, vagy
olyan okból. Riadtan vettem észre, hogy már megint inkább figyelek a
természetre, annak minden háborgó gyönyörűségére, mint a lelki táplálékra,
ezért inkább előreszegtem a szemeim, nem nézve senkire, csakis a több ezer éves
barlang falának kavargó szürke mintájára.
Finbarr megbökte a karom. Jól van már, jól
van, gondoltam, s hosszan kifújtam a levegőt, bosszús pillantást küldve
öcsémre, akinek szája sarkában az a megszokott, apró mosoly bujkált. Verekedni
támadt kedvem vele, ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt kiskorunkban, ám hamar rá
kellett jönnöm, hogy egy ilyen szent helyen nem illő ilyenre gondolni.
Imádkozhattam volna. Körülöttem minden ember
lehajtott fejjel, kezeiket összekulcsolva fohászkodott Istenhez – nem is
kellett törnöm a fejem, hogy kitaláljam, miért könyörögnek. Jobb termés,
kevesebb elpusztult bárány a télen, kegyes időjárás. Rokonaik gyógyulása
betegségeikből, elítélt szeretteik megmentése. Szabadság.
Lehunytam én is a szemeim, jéghideg,
elgémberedett ujjaim egymásba fonódtak az ölemben. Lett volna mit kérnem a
Mindenhatótól. Vágyaim láthatatlan végű sorban sorakoztak, de félelmeim is,
amiket mind-mind meg akartam váltani, le akartam győzni. Ó, Istenem. Megráztam
a fejem, s inkább a testvéreimért imádkoztam. Finbarrért, aki itt állt
mellettem, és aki olyan megrendíthetetlenül hűséges volt mindenhez, amit
szeretett. És mégis, mennyi kárt tesz magának! Kérlek, Istenem, állítsd őt meg.
Ott van Callum, aki olyan tapasztalatlan még, és annyival többet érdemel a
sorsánál! Emeld őt ki, hadd részesüljön valami szebben, hadd legyen szabad,
mint a madár! Én pedig…
Öcsém érintésére eszméltem. Felkaptam a
fejem, majd kezeimet továbbra is összekulcsolva indultam el kifelé a többiek
után. Végighaladtunk a víz alatti barlang hideg fala mellett, csizmám talpa
alatt síkos volt a szikla. Só és hal szaga terjengett, na meg esőé, aminek
terhes, sötétszürke felhői már valószínűleg befedték az eget, hogy nemsokára
kiadják magukból a zuhatagot. Csendre akartam elaludni ma éjjel, a tücskök
muzsikájára, nem pedig zsibongó viharra, de ezért sajnos már nem maradt időm
imádkozni. Talán legközelebb.
Az emberek beszélgettek, miközben a felszín
felé haladtunk a sötét járatban. Connell atya a hívők kérdéseire felelt, jó pap
módjára tanácsokkal látta el őket, szórta áldásait mindenkire, aki kérte.
Mellettem Finbarr kaptatott fel a kopott kőlépcsőn. Ismerősöket láttam
mindenfelé; szinte mindenkit meg tudtam volna nevezni, a történetüket is
ismertem, bár a fáklyák piros fényében arcvonásaik mégsem voltak olyan
kivehetőek. Inkább szellemszerűnek tűntek, a tűz csak még inkább kiemelte
nyomorukat. Fekete barázdákat festett arcukba, ahol megvágta őket a penge,
beesett orcájuk az éhségről tanúskodott. Nyomasztott, ami körülöttem folyt.
- Naomh?
-
Igen? – kérdeztem vissza fáradtan.
Felhorkant. Magasabbra nőtt nálam vagy két
fejjel, mégis olyan gyereknek láttam, amennyire még a szomszéd lány pár hónapos
csecsemőjét sem. Az éjszakába kiérve arcát megvilágította a súlyos fekete
felhők mögül kivilágló hold, vörösbarna haját felkapta a szél, mire ő hanyagul
a sapkája alá gyömöszölte azt. – Olyan savanyú képet vágtál végig – mondta,
miközben a messzeséget pásztázta. A barlang rejtett bejáratánál szétváltunk, s
kisebb csoportokban tértünk vissza a városba. Tudtuk, melyek azok a részek,
amiket kevésbé őriznek figyelmesen, és melyek azok, amiket igen, így már évek
óta képesek voltunk túljárni az angolok eszén.
Ketten indultunk el. Az éjszaka fekete leple
befedte az eget, a szél elsüvített fülünk mellett. Mi mindig kerülőt tettünk,
nehogy minden hívő egyszerre, feltűnést keltve érjen vissza, s mivel mi erősek
és fiatalok voltunk, így hátramaradtunk.
- Nem
vágtam savanyú képet – ráztam meg a fejem, aztán nagyot nyeltem. Bizonytalanság
szorította össze a mellkasom, s nem bírtam tovább magamban tartani, ami egész
este nyomasztott. - Figyelj, kérdezni akarok valamit. Ma nem mész el, ugye? –
Nem akartam, de hangomat mégis átitatta az aggodalom.
Finbarr hatalmasat sóhajtott, tekintetét az
égnek emelte. Abban a pillanatban igencsak aprónak éreztem magam mellette,
szóval jól kihúztam magam, hogy a szavaim még mélyebbre szántsanak. – Mennem
kell – jelentette ki végül. – És neked is jönnöd kéne. Derék leány vagy, hasznodat
vennénk abban, ami következik…
- Ne
többet! – hallgattattam el. – Ne hozd fel Callum előtt, világos? Ne hozd fel
senki előtt!
- Nem
kell sok idő, hogy rávegyem Conallt is. Paddy Kavanagh és Gilroy már csatlakoztak,
Ballybunion ifjai mind…
- Mind
szarházi idióták! – fejeztem be öcsém helyett, aki megint jó nagyot sóhajtott.
Egy időre lehallgattam, mert tudtam, hogy most túlléptem egy határt.
Csendben haladtunk tovább, de a gondolataim
még az óceánnál is dühösebben hömpölyögtek – aminek hangjait még innen is
hallottuk. Haragudtam Finbarr-ra, amiért veszélynek tette ki magát, amiért
ilyen ügyekbe bonyolódott. Legszívesebben a fejére zúdítottam volna minden
szitokszót, minden egyes káromkodást, amit ismertem, de tisztában voltam vele,
hogy hidegen hagyja a véleményem. Egy ideje már így ment ez a dolog.
- Legalább
Callumot ne keverd bele – morogtam, miközben az egyik sziklás szurdok peremén
vágtunk át. Kődarabok hullottak a mélybe, görgő hangot hallatva, aztán
koppanást. Ott kéne szétzúznom Finbarr fejét, igen.
Persze nem felelt, amiből két dologra következtethettem:
vagy tervezte, vagy már meg is tette. Mesélt az öcsénknek arról, amit a
fejükben forgatnak. Telebeszélte a fejét. – Már elmondtad neki, mi?
- Igen,
beszéltem vele – felelte élesen.
- A
bhastaird mór
– mormogtam orrom alá a kelta szidalmat, s meggyorsítottam a lépteim.
- Most
meg hova futsz? Naomh! Az Istenért…
Robogva érkeztem le az emelkedőről, csizmám
cuppogott a sárban. Már láttam Ballybunion sötétbe burkolózó épületeit, és a
várost határoló kis kunyhókat, amikben legfőképp az állattenyésztők éltek,
jószágaikra vigyázva. Fáklyáik már kialudtak, birkáik abbahagyták a bégetést
mára, ők maguk pedig ugyanúgy katolikusok voltak, mint mi, így nem tartottam
tőlük. Finbarrtól viszont igen – jobban mondva inkább attól, hogy megütöm -,
tehát jobbnak láttam szedni a lábaimat, mielőtt utolért volna. Persze az ő
léptei olyanok voltak az enyémhez képest, mint egy igáslóé a felföldi póniéhoz
mérve. Hamar be is ért, de szerencsére nem erőltette, hogy beszéljünk. Némán
gyalogoltunk egymás mellett, beszívva a sós, hideg levegőt, talán azon rágódva,
hogy hogy is fogjuk kibírni a másik társaságában.
- Nem
minden olyan rossz, mint amilyennek te látod – törte meg végül Finbarr a
csendet. – Van esély.
- Ahogy
arra is van esély, hogy holnap Conall átnyújtja nekem a kalapját, meg a Taibhse
tulajdoni papírjait! Na, ne röhögtess!
Egy percig csak a lépteinket hallgattuk.
Aztán Finbarr megköszörülte a torkát, s felsóhajtott, ma este már sokadszorra.
– Szerintem Conall igenis neked adná a hajót.
- Témánál
vagyunk – fontam össze magam előtt a karjaim.
Apánk rettenetesen szerette a Taibhse-t.
Köztiszteletben álló ember volt, mindenki ismerte, s bár akadtak ellenlábasai
is, ő maga mindenkivel igyekezett jót cselekedni. Az emberek csak
„kapitányként” ismerték – habár rengeteg hajóskapitány élt és él Ballybunionban
-, a hajója pedig… Az a hajó, a Taibhse volt minden, amiért apám világéletében
harcolt. Ezerszer is elmesélte, hogyan szerezte meg egy gazdag hispániai
kereskedőtől, hogyan hozta haza az óceánon keresztül, és azt is, hogyan sírta
el magát büszkeségében, mikor először befutott vele a kikötőbe. Emlékeztem rá,
hogyan tisztelte az óceánt, annak szentségét, és hogyan tisztelte magát a
Taibhse-t is. Végrendeletében gyerekeire, s második feleségének bátyjára –
törvényes gyámunkra -, Conall Breenre bízta a hajót, én azonban titokban mindig
is magamnak akartam. Ha úgy vesszük, annyira mégsem volt titok, hiszen sütött
rólam a vágy a Taibhse után.
- Csak
beszélned kéne vele – vonta meg a vállát Finbarr, miközben elhaladtunk az egyik
kunyhó mellett.
- Mi
lenne – ráztam meg a fejem -, ha inkább hagynánk ezt az egészet. Menjünk haza,
és kérlek, gyere velem te is. Azt akarod, hogy Sally kitérjen a hitéből
miattad?
Szörnyen megkönnyebbültem, mikor a város
határánál az öcsém nem fordult le balra, a kocsmák irányába, hanem velem
tartott. Legszívesebben pórázt kötöttem volna rá, aztán ha majd megnősül, a
feleségének adtam volna, megparancsolva neki, hogy soha, de soha ne merészelje
elengedni.
Ballybunion az utóbbi években csendesedett
el, miután a nyugati part is csatlakozott a protestánsok elleni felkeléshez.
Pontosabban a felkelés leverése után. Az utcákon egykor nem sár borította az
utakat, hanem vér, a tereken már le sem bontották az akasztófákat. Mostanában
valamennyivel békésebb idők jártak, de tudtam, mennyire törékeny ez az
egyensúly.
Szűk sikátoron vágtunk át, hátam érintette a
hideg kőfalat. Itt nem süvített úgy a szél, mint a városon kívül, hiszen az
egymás mellé zsúfolt házak nyújtottak ellene valamiféle védelmet. Sötét volt,
de mi már kiismertük itt magunkat, s ahogy egyre közeledtünk a kikötőhöz, úgy
egyre tisztábban hallottuk az óceánt is. Átszeltük az egyik legszélesebb utcát
Ballybunionban, aminek útján két szekér is elfért egymás mellett, s aminek
kocsmáiból most is szólt a vidám muzsika. Hiába, nem voltunk teljesen szabadok,
de mulatni még mindig tudtunk. Örültem, hogy ez legalább nem veszett ki
teljesen Ír hon lakóiból. A következő sikátornál szajhákba futottunk, akik
unottan cseverésztek a falnak támaszkodva, ám amint megpillantották Finbarrt,
rögtön felélénkültek. Papagájoknak tűntek az itteni átlag, a szürkésbarna
szoknyák és főkötők mellett, irányukból levendulaolaj eltúlzott illata áradt
felénk.
Az egyik sikátor falának lapultunk, amikor
patkócsattogás hangzott fel az egyik irányból, de az angol katonák szerencsére
nem voltak rossz kedvükben. Vörös kabátjuk még a fáklyák fényében is rikított,
kalapjuk alatt ugrált a hajukból kötött lófarok. Nem szóltak egy szót sem,
csupán unottan ügettek el mellettünk, egy pillantást sem vetve a két fiatal
csavargóra. Fellélegeztem, mikor már csak hátasaik prüszkölését hallottam a
távolban.
- Gyere,
Naomh – fogta meg Finbarr a karom. – Siessünk.
És siettünk is. Azon kaptam magam, hogy futólépésben
követem az öcsém, csizmám cuppog a sárban. Szűk utcánkba bekanyarodva elfogott
a megkönnyebbülés következő hulláma, de akkor nyugodtam meg véglegesen, mikor
fellépdeltünk a kétfokos kis lépcsőn, Finbarr pedig hármat koppantott a
halformájú kopogtatóval a faajtón.
Hosszú másodpercek teltek el a kinti
sötétben, amíg felhangzottak az ismerős léptek. Valaki motoszkált az ajtónál,
lánc csörgött.
- Ki
az?
- Mi
vagyunk azok, Sally – szólt Finbarr, közben pedig körbepillantott az utcán. Egy
lélek sem volt már kint ilyenkor.
Az ajtó hevesen nyikordult meg, ahogy Sally
sietve kitárta azt. Mostohaanyánk megragadott, és szinte szó szerint bepakolt
minket a házba, majd a bejáratnak támaszkodva benyomta a reteszt. A sötét
előszobában nem igen láttam az arcát, de sejtettem, hogy épp azt méri fel, megvan-e
az összes végtagunk.
-
Késtetek – került meg végül minket. Nem tudtunk mást tenni, mint követni
őt a szűk, rövid folyosón át, ami a konyhába vezetett, s várni a fejmosásra.
Sally maga is járt a titkos szertartásokra, ám amikor nélküle, az ő
értelmezésében egyes-egyedül vágtunk neki az útnak, mindig sokkal komolyabban
vette az aggódást. – Rettenetesen sokáig elvoltatok – csóválta meg a fejét az
ódon asztalra állított gyertya fényében. Főkötője alól kiszabadult pár kócos,
rókavörös tincs, homlokára ráncokat vetett az indulat. – Én meg itt vártam
rátok, hogy vajon mikor hozzátok ránk a rendfenntartókat. Nem követett senki,
ugye? Nem álltatok le senkivel beszélni, nagyon remélem! Istenemre mondom…
-
Bocsáss meg – szakította félbe Finbarr -, de te is tudod, hogy nem
jöhettünk egyszerre vissza. Valakinek hátra kellett maradnia! – Sally a
plafonnak emelte tekintetét, ökölbe szorult kezei elernyedtek. Öcsém
letelepedett az egyik hokedlire, majd az asztalra könyökölt, és sokatmondóan
rám pillantott. Megráztam a fejem. Cseppet sem voltam éhes, vagy szomjas, annak
ellenére, hogy Sally már szótlanul pakolta az asztalra a kenyeret és két
fakupát. Ebben a pillanatban csak egy kis magányra volt szükségem, meg egy kis
vízre, hogy felfrissítsem magam.
-
Köszönöm, én… nem kérek semmit – hárítottam el Sally kísérletét a
megetetésemre. - Inkább nyugovóra térek,
már így is alig lesz pár órám.
- Ha
ennyire hajnalban kelsz, megmondhatnád Conall-nek, hogy néhanapján haza is
jöhetne – morogta Sally. – Már egy hete nem láttam.
-
Megmondom – feleltem halványan.
Mikor kiléptem a konyhából, még hallottam az
öcsém és mostohaanyám sutyorgását. Az ajtajától rögtön felfelé induló lépcső
fokai keservesen nyikorogtak, akárhányszor csak megmozdultam rajtuk, a korlátba
kapaszkodással már nem is próbálkoztam. Ódon volt ez a ház, s régi benne minden
tárgy, minden emlék, minden gondolat. Mi is jóval öregebbnek éreztük magunkat a
valódi korunknál.
Az emeleti folyosót bevilágították a falra
függesztett gyertyák. Nem a saját szobám felé indultam; még egyszer utoljára
lenéztem, hogy lássam, sem Finbarr, sem Sally nem zavar, aztán hosszan kifújtam
a levegőt. Az egyik gyertyát tartójából leemelve néztem végig a falon. A régi,
kopott tapétán néhol egy feszület, néhol egy szerencsehozó patkó lógott, a
folyosón álló kis asztalkán levő vázába Sally friss vadvirágot tett. Elmentem mellette,
s óvatosan benyitottam az egyik szobába.
Jól sejtettem, hogy Callum nem alszik még.
Rögtön felkapta a fejét, ahogy nyikordult az ajtó, teste már kész volt, hogy
elrejtse szabályszegésének bizonyítékait. Aztán meglátott, az arcáról pedig
leolvadt a rémület. – Ó, csak te vagy. Már megijedtem, hogy anyám akar
ellenőrizni.
-
Igen, csak én – mondtam halkan, behajtva magam mögött az ajtót. – Min
mesterkedsz?
Fiatalabbik öcsém tizenegyedik évét taposta,
de ahhoz képest meglehetősen magas kislegénnyé nőtt. Vörös arany haja a vállára
hullott, miközben az asztalhoz hajolt, hogy karjaival védelmezze az azon
szétterített papírokat. Emlékszem, milyen elárulva éreztük magunkat
Finbarr-ral, mikor az apánk bemutatta nekünk a féltestvérünket, a pici babát,
ami szinte elveszett Hannigan kapitány karjaiban. Rettenetes, hogyan elszaladt
az idő, az azonban már nem, hogy mennyire megváltoztak az érzéseim az azóta
hatalmasat nőtt kisöcsém iránt.
-
Semmin – vágta rá, mire halványan mosolyogva ráztam meg a fejem.
Közelebb léptem, így valamennyire ráláttam a papírokra, azokon pedig az
aprólékos, nagy tehetségre valló rajzokra. Mégsem dicsértem meg őket, mert
tudtam, mennyire gyűlöli azt Callum. – Szóval, milyen volt? – terelte el
gyorsan a témát.
- Csak a szokásos. Édesanyád haragszik ránk,
amiért későn jöttünk; én a helyedben betartanám a takarodót, ha ilyen rossz
kedvében van.
- Jó,
persze. Naomh, legközelebb ugye mehetek veletek én is a szertartásra? - egyenesedett ki a székén.
- Én
szívesen magammal vinnélek – feleltem őszintén -, de erről beszéljünk később.
Csak rád akartam nézni. – S persze ki akartam valahogy puhatolózni, mit is
mondott neki Finbarr pontosan a mozgalomról. Ilyen közel kerülve a dologhoz
azonban inamba szállt a bátorságom, így inkább a gondolataimtól ostromolva
fordultam ki a szobájából.
Üdv megint,
VálaszTörlésjaj, de jó, hogy ilyen hamar lett az új fejezet! :) És tényleg megérte a várakozást, nagyon tetszett! A hangulat még mindig lenyűgöző, maga a történet pedig izgalmasnak és érdekesnek ígérkezik! Tetszett még, hogy odafigyeltél a nyelvezetre, hogy megfelelően 'régies-féle' legyen; bár mintha az elején kicsit nehezen rázódtál volna bele. Vagy csak nekem akadt meg nagyon a 'fixírozta' szón a szemem. :D Nagyon kíváncsi, vagyok, hogy fogod továbbvinni a sztorit és remélem, a következő fejezetek kicsit hosszabbak lesznek. :)
xx
Szia!
TörlésÓ, de örülök neked!^^ Jó olvasni a soraidat, a hangulatot nagyon is szerettem volna eltalálni, de ezek szerint némileg sikerült. Ne is mondd, tényleg meggyűlik néha a bajom néhány kifejezéssel. Képes vagyok percekig agyalni rajta, hogy vajon odaillik-e, vagy inkább keressek másikat... Szóval azért igyekszem, még ha nem is jön össze mindig !:)) A fejezetek hossza miatt a továbbiakban én már kicsit aggódtam, hogy valakinek talán túl hosszú lesz így egyben, túl sok. Szóval ez azt hiszem meglesz.:)
Köszönöm, hogy írtál!
Ölel,
Flo
Kedves Flo!
VálaszTörlésMegjöttem megint, és elolvastam, bizony ám! Még kicsit keverem a neveket, de majd igyekszem megjegyezni őket.
Eddig nagyon tetszik! Könnyedén formálod a mondatokat, teljesen el tudom képzelni az adott helyzetet, és bár az elején kicsit nehezen indult be, a végére már nagyon élveztem.
Várom a folytatást! 😊
Emma W.
Halihó!
TörlésElhiszem, ezek a régi ír nevek azért nem valami kispályásak.:P Örülök, hogy tetszik az egész, és nagyon köszi, hogy időt szántál arra, hogy írj!
xx,
Flo
Drága Flo!
VálaszTörlésKicsit megkésve, de sikerült elolvasnom az első fejezetet. És habár már a második is kikerült, nem tudok e mellett szó nélkül elrohanni.
Nagyom tetszett, főleg a hangulata. Ahogy a szertartás helyiségét részletezted - na meg magát a szertartást -, kezdtem úgy érezni, mintha a hideg futkosna a hátamon, főleg, mikor már az utcára értünk. Kissé borús és titokzatos még az egész, kíváncsian várom, hogyan fog folytatódni. A szereplők nevei pedig nagyon szépek, ahogy már előttem mondták, nehezen megjegyezhetőek, de utána már annál jobban megmarad az ember fejében. Az írásstílusodat pedig még mindig imádom, de azt már többször is kifejtettem korábbi történeteidnél. Fantasztikus vagy! Már a blog címével felkeltetted az érdeklődésemet, a design gyönyörű, és biztos vagyok benne, hogy nem fogsz csalódást okozni.
Megyek is tovább, ha lesz időm, ott is hagyok nyomot!
Ölel és puszil,
Leia <3