15. fejezet

A fészek

Lucas a kezemet szorongatva vezetett. A nyirkos fű átnedvesítette a szoknyámat, de a fogaim nem ettől, s nem is a szirthez közelítve egyre erősödő széltől vacogtak annyira. Úgy kapaszkodtam a férfiba, mintha az életem múlt volna rajta, szívem hevesen dörömbölt a mellkasomban.

   -  Hogy érted? – faggattam már-már hisztérikusan. – Hogy érted, hogy tudod? Lucas, az ég szerelmére! – El sem hittem, hogy én voltam az, aki hagyta, hogy valaki ezt tegye velem, berántson a vaksötétbe, s ne akarjon ott nekem gyertyát gyújtani.

   -  Gyere! – Lucas egyre hosszabb léptekkel haladt, mígnem felfogtam, merre is indultunk el. Úgy torpantam meg, mint egy makacs öszvér a szekér előtt, de kezem nem szakadt el a férfi ujjaitól. Ő maga bosszúsan pillantott hátra, szája dacos ívbe hajlott, ahogy türelmetlenül nézett rám. Most először tűnt türelmetlennek, ami csak még inkább felbátorított, miközben reszkető kezeink még mindig összekapaszkodtak.

   -  Hova viszel? – emeltem fel az állam. – Itt és most is elmondhatod, amit akarsz!

   -  Nem lehet, Naomh! – vágta rá. – Képtelen vagyok. Csak megmutatni tudom. Azt mondtad, bízol bennem, nem igaz? – Hangja szinte vádlón csengett, de még ezt is majdnem elnyomta az óceán zúgása, mely már rettentő közel volt. A hullámok ostromától talpunk alatt szinte remegett a szirt, Lucas arcán a hold fénye táncolt.

   A szemembe nézett, én pedig az övébe. Az eszem egyre csak az okokat kereste arra, hogy miért is kéne ilyen vakon megbíznom benne, de a szívem, az a fránya szívem már majd’ kiugrott a helyéről, ahogy álltuk egymás tekintetét, Lucas pedig a válaszomra várt. Haragudtam rá, de tudni akartam az igazat. Nagyot nyeltem, megfeszült vállam megsüllyedt, miközben reszketegen kilélegeztem.

   -  Jól van, a rohadt életbe – adtam be a derekam. – Menjünk.

   A kőlépcső éjjel sokkal hátborzongatóbb látványt nyújtott, mint nappal, amikor lóháton kaptattunk fel rá. A sziklák síkosnak tűntek a sápadt ezüstfényben, a fokok mellett meredező sziklák fenyegetőn törtek az ég felé. Időm sem volt felfogni a helyzetet, mert Lucas már el is indult lefelé; csizmája az első lépcsőfokot érintette, s habár nem ingott meg menet közben, mégis úgy éreztem, elszédülök.

   Mégsem szóltam semmit. Kissé meggörnyedtem, hogy szükség esetén a talpam alatt húzódó lépcsőbe kapaszkodhassak, majd olyan óvatosan indultam neki, ahogy csak bírtam. Igyekeztem elterelni a figyelmemet a tényről, hogy nem sokkal alattunk igazi halálverem tátongott a maga kiálló szikláival és tömör, gerinctörő kőképződményeivel. Olyanok voltak, mint egy hatalmas állat tátongó pofájából meredező, hegyes tépőfogak, amik csak arra vártak, hogy felaprítsanak minket.

   -  Megvagy? – kiabált hátra Lucas. Kénytelen volt, a hullámok robaja ugyanis még a fejünkben levő gondolatokat is könnyedén elnyomhatta volna.

   -  Meg! – válaszoltam, bár hangom nem csenghetett túl meggyőzően, mert Lucas azért hátrapillantott a válla fölött. Ő már több százszor megtehette ezt az útvonalat, és abban a pillanatban rettenetesen irigyeltem ezért; szükségem volt még egy kis lelkierőre, vagy legalább arra, hogy tudjam, hova kéne tennem a lábam menet közben.

   Csizmám talpa meglepően hamar nedves homokot ért. Fellélegeztem, de nem jutott sok időm arra, hogy összeszedjem magam.

    – Gyere, Naomh! – kapta el kezem újra a férfi. – Lassan ideér a dagály. – És valóban, a hullámok fehér tarajukkal egyre beljebb és beljebb nyaldosták a homokpartot, az óceán úgy közeledett a sziklafal felé, ahogy a ragadozó szorítja sarokba zsákmányát. Futólépésben haladtunk végig a fal mentén, csizmám már sekély vízben tocsogott. Mosach és Rí vonított odafent, hangjuk kísértetiesen olvadt az éjszakába, gerincemen hideg futott végig. Szorosan követtem a férfit, aki egyik kezével háromszögletű kalapjának szegélyét markolta, nehogy letépje a szél a fejéről, a másikkal viszont az ujjaimat szorította. Nem túl erősen, de biztos voltam benne, hogy ha akartam volna sem tudtam volna kitépni magam a tenyeréből.

   A part ezen részén sohasem jártam még. Hatalmas, koromfekete árnyékot vetett ránk a szirt, a homokpad pedig sokkal keskenyebbnek tűnt itt, s hamarosan már a sziklafalnak lapulva maradhatott csak száraz a lábunk. A hullámok megütöttek; útjukban voltunk, s korbácsaikkal most készültek ránk támadni. A dagály felénk tartott, és nem szándékozott finomkodni.

   Aztán a part szó szerint elfogyott. Pontosabban eltűnt egy sötét sziklahasadékban, mely úgy tátongott előttünk, mint egy ordító száj. Megtorpantam volna, de Lucas sietve húzott maga után, őt egyáltalán nem szeppentette meg a barlang látványa. Mély levegőt vettem, tüdőm megtelt a sós, szinte maró levegővel, mielőtt lábam bizonytalanul elindult volna előre.

   Én tényleg bízom benne, gondoltam már-már kétségbeesetten.

   A sötétségben már csak egyvalamibe kapaszkodhattam, mégpedig Lucas kezébe. Lépteink visszhangot vertek a barlang falán, szemeim elkerekedtek, miközben kétségbeesetten próbáltak kivenni bármit is a feketeségben. Légzésem hevesebbé vált, mellkasomra furcsa nyomás nehezedett, s abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy vaksötét, végtelenhosszú veremben zuhannék lefelé.

   A halvány fénypászma, amit egy kanyar után pillantottunk meg, rögtön könnyebbé tett. Itt valahol betört a fény a barlangba, utat mutatva nekünk; balra fordulva pedig egy egész termet pillantottam meg.

   -  Mi ez itt? – kérdeztem suttogva. A barlang egy másik bejáratánál álltunk, csak ez éppen a hömpölygő óceán felé nézett. Széles, tátongó száj volt ez is, ahonnan ráláttam a csillagokra. A betörő szél megtépte szoknyámat a bokám körül, én azonban végre levegőhöz jutottam.

   Ahogy kitisztult a látásom, észrevettem a vízen rázkódó, kikötött kis csónakot, benne két evezővel. Lucas rám nézett, szemeiben furcsa sietség, türelmetlenség tükröződött. – Gyere, szálljunk be.

   -  Most? – kérdeztem, azonban közben már követtem is a férfit a csónak felé. – Lucas, egy pillanat alatt felborulnánk! – Éjjel az óceán vize még a szokásosnál is kiszámíthatatlanabbá válik, ezt jól tudtam. A hullámok nagyobbra nőnek, a nagy szürkeség felkorbácsolódik, a sötétben pedig még a partot is nehéz lesz kivennünk. Szívem a torkomban dobogott, fogalmam sem volt, mire készülhet Lucas.

   -  Hidd el, nem. – Lucas felemelte az evezőket, s lábát átvetve a csónak oldalán simán beszállt. Kezét nyújtotta felém, szemei szinte sürgettek, hogy mozduljak meg. – Ezerszer megjártam már ilyenkor ezt az utat – tette hozzá, minden bizonnyal nyugtatásnak szánva a dolgot.

   -  Nem hiszem el, hogy ezt tesszük – ráztam meg a fejem. Azután valamiért mégis előreléptem. Conall, a nagybátyám járt a fejemben, és a gondterhelt arca, mikor elolvastatta velem az eltűnt hajóról szóló levelet. Ha van egy kis esély is arra, hogy Lucas tudja, mi áll a dolgok hátterében…

   -  Köszönöm – biccentett a férfi, hangjába szinte oda nem illően hálás tónus keveredett. – Eloldanád?

   Megfordultam, s remegő kezekkel kezdtem kibontani a praktikus, szoros tengerészcsomót. Aki egyszer megtanulja, az már sosem felejti el, hogy célszerű kibogozni, így ujjaim még anélkül is villámgyorsan meg tudták oldani a feladatot, hogy igazán odafigyeltem volna. Meglöktem a csónakot, a szél pedig egyszerre a hajamba kapott.

   Lucas a vízbe mártotta az egyik evezőt, és célirányos mozdulatokkal, könnyedén evezett az egyébként nem is túl vad hullámok között. A partról ennél kicsit rázósabbnak tűnt a helyzet. A csónak szélébe kapaszkodtam, ahogy kifelé haladtunk a barlangból, majd az ég felé emeltem a tekintetem, hogy azt kérdezzem magamtól: mi a fenét művelek?

   -  Hova viszel? – kérdeztem, még mindig felfelé nézve. A barlang rücskös, csipkés plafonját egy pillanat alatt váltotta fel az ég, ami úgy hatott rám, mintha a víz alól bukkantam volna fel a felszínre. Sok minden eszembe jutott. Mi van, ha Lucas hazudott, és nem is az eltűnt hajók miatt hozott ki ide? Mi van, ha mindenki félreismerte, s igazából épp vízbe fojtani készül? Vagy tán előtte meg is erőszakol? Testemen hideg reszketés futott végig a gondolatra, de sebesen el is hessegettem azt. Nem mentem most már semmire ezzel az önmarcangolással, emellett pedig valami azt sugallta – már a legelejétől -, hogy benne megbízhatok, hogy ő igazán jó. Nem értettem, mi lelt, amiért ilyen derűlátóan vélekedtem róla; talán az a híres belső megérzés, amire annyian várnak a nehéz döntésekkor?  

   -  Nem messze. – Itt már erőlködött kissé, csatája a hullámokkal nagyobb méreteket öltött. – Talán nem fogsz hinni nekem – kiáltotta hátra a válla fölött -, talán mégis. A lényeg, hogy szörnyű nagy megkönnyebbülés lesz, bármit is fogsz gondolni, mert legalább már tudod!

   Képtelen voltam bármit is felelni. Szoknyámat átitatta a sós víz, fogaim vacogtak jegességétől. Lucas csak evezett és evezett, a csónak rázkódott a vízen, mintha csak egy futó óriás vállán ültünk volna, akár a mesékben.

   Tényleg meg kellett bíznom benne? Ennyire? Abban a pillanatban rettenetesen ostobának éreztem magam, ám tudtam, hogy ezzel tényleg csak ártok magamnak. Hevesen ráztam meg a fejem. Szívem hevesen vert, miközben előrébb hajoltam, hogy lássam, amit Lucas lát maga előtt, hogy tájékozódni tudjak. Halvány derengés festette meg a horizontot, mintha a nap már felkelni készült volna, az ég többi része azonban ugyanolyan koromfekete maradt, a csillagok sem kezdtek még halványodni.

   Szemeim összeszűkültek. – Lucas – szólaltam meg. – Nem lehet, hogy úgy elment az idő, hogy már hajnalodjon!

   -  Azért, mert nem hajnalodik – felelte a férfi a hullámokkal viaskodva. Egy nagy, váratlan lökés egy pillanatra a víz fölé emelte a csónakot, s mikor az leérkezett, kis híján felborult. Levegő után kaptam, ujjaim a ladik oldalát markolták lázasan, a durva faanyag dörzsölte a tenyerem.

   A fény egyre csak erősödött, mintha a világ pereméhez közeledtünk volna. Felbátorodtam, és térden állva közelebb húzódtam a csónak orrához. Halvány ködfoltok jelentek meg a víz felett, s immár egész ruhám átázott, mintha csak a vízbe ugrottam volna. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az aranyszín derengést, ami az égre kúszott, de rá kellett jönnöm, hogy bizony nem onnan származott.  

   Szemeim elkerekedtek, lélegzetem a torkomra forrt. Lucas evező mozdulatai egyre lassabbak, nyugodtabbak lettek, s hamarosan a víz is csendesedni kezdett. Mégsem tudtam elengedni a csónak szélét, utolsó mentőövemként kapaszkodtam belé.

   Azt hittem, a szemem káprázik. Képtelen voltam hinni neki.

   Az óceán mélyéről felkúszó, aranyszínű derengés alulról világította be a teret. A kavargó víz, mely eddig tinta feketén hömpölygött alattunk, most aranyos fénnyel izzott, mint a folyékony gazdagság. Odalent semmit sem láttam, a hatalmas fergeteg hirtelen minden gondolatomat kiszipolyozta. Elnyílt ajkakkal néztem fel Lucasra, aki eközben abbahagyta az evezést, arannyal megfestett arca figyelmesen fürkészett. Sem meglepetés, sem riadalom nem látszott rajta.

   - Mi a fene ez? – Elhalón kérdeztem, bensőm mégis követelte a választ. – Lucas! – emeltem fel a hangom. – Te tudod, mi ez, nem?

   Lucas nagyot nyelt, mozduló ádámcsutkája árnyékot vetett fényben úszó nyakára. – Figyelj – mondta, aztán kinyújtotta a kezét, hogy belemártsa a nyugodt, angyalfényű vízbe. Az elmosódott a hullámok alatt, de attól még látható maradt; sértetlenül lebegett, arannyal megfestve. Semmi sem történt vele. Kiemelte onnan, és kezéről csak átlátszó, ártatlan sós víz csöpögött le, beleolvadva a csónak faanyagába. – Nem kell félned – nyugtatgatott, miközben megpróbált megérinteni. Elhúzódtam, halántékom éles dobolása minden más hangot elnyomott.

   Lucas sóhajtott, mintha megbánta volna, hogy az előbb az érintésével akart megnyugtatni. – Várnunk kell egy kicsit.

   -  Várnunk? – csattantam fel. Kezdett ez az egész kihozni a sodromból. Előfordult, hogy nem tudtam megfékezni az indulataimat, a szavaimat, ez a helyzet pedig igencsak feldühített. S ha ehhez még félelem és bizonytalanság is társul, az már maga a pokol. – Megmondom neked, mire várok! Tudd meg, hetek óta tudom, hogy rejtegetsz valamit, és… én… - Ekkor jöttem rá. Van az az ijesztő érzés, mikor az ember elméje a semmiből ránt elő egy rejtett, de annál nyilvánvalóbb megoldást valamire, amin az illető már rég elfelejtett gondolkodni. Ilyen lehetett ez is. Nem láthattam az arcom, de szinte biztos voltam benne, hogy elsápadtam; Paddyre gondoltam, még félholtan, a láztól remegve, és arra, mennyire nem voltunk benne biztosak, hogy életben marad. Aztán Lucas egy egész napra eltűnt, s amivel visszatért…

   Szemeim elkerekedtek. A vízre sandítottam a hullámzó arany fénnyel, ami az óceánfenék felől áradt, s ami olyan erős volt, hogy még az eget is megfestette. A szememmel a partot kerestem, de be kellett látnom, hogy túl messze jöttünk ahhoz, hogy ki tudjam venni. Már nincs visszaút.

   -  Nem halnyálka volt az, amit Paddy sebére hoztál, jól gondolom? – szegeztem neki a kérdést, hangom szánalmasan elvékonyodott.     

   -  Nem, nem az volt – csóválta meg a fejét. Már nem melegen beszélt, sokkal inkább beletörődően, mintha már úgyis minden mindegy lett volna.

   -  Az a duma az aranylesőről is hazugság volt, jól gondolom? Ez nem valami… nyavalyás hal műve.

   Lucas hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Mély levegőt vett, már nekikészült, hogy feleljen, aztán inkább néma maradt, száját lassan csukta be. Harag szivárgott a testembe, amit az előttem ülő férfira akartam zúdítani, s amit egyre nehezebben bírtam visszafogni.  

   -  Miért van az, hogy minden kibaszott… - Ajkamra haraptam. – Az, hogy minden szót úgy kell kihúzni belőled?

   -  Ez nekem sem könnyű! – válaszolta, most már valamivel hevesebben. Épp nyitotta volna a száját, hogy folytassa, amikor szeme megakadt valamin a vízben. Teste megmerevedett, a csónak megbillent súlya alatt, ahogy sietve a víztükör fölé hajolt. A szél hirtelen feltámadt, hajamat szemem elé söpörte, én azonban képtelen voltam megmozdulni. Lucas arannyal megvilágított arcán furcsa kifejezés jelent meg; mosolyhoz hasonlított, ám mégsem az volt.

   Magam is arra irányítottam a tekintetem. Lefelé nézve a rémisztő mélységet láttam, ami mindig is olyan felfoghatatlannak tűnt nekem; az óceán egész városokat, kontinenseket is elnyelhetne a maga árkaival, a hihetetlen mennyiségű jeges, sós vizével. Szemcsék lebegtek odalent, de a sziklák, vízi növények, és halak semerre sem voltak.

   Szívdobbanásaim visszhangoztak a fejemben. Megmarkoltam a csónak peremét, miközben szinte mohón, válaszokra éhesen kutattam a dolgot, amire Lucas felfigyelt.

   -  Jól van – suttogta a férfi. – Jönnek már.

   Nagyot nyeltem. Makacsul bámultam lefelé, számat összeszorítva, lélegzetemet visszafojtva. A hangra nem kaptam föl rögtön a fejemet, mert nem voltam benne biztos, hogy valóban hallom. Egyszer a fülembe kúszott, majd elhallgatott, s újra visszatért, mígnem pillantásom találkozott Lucaséval. Ő is hallotta.

   Suttogás terjengett a vízen; alig hallható nesz, halk sziszegés, lágy, fojtott hangú dallam. A hideg végigfutott a gerincemen, majd átjárta egész testem, tekintetemet azonban nem fordítottam el, ujjaim görcsösen markolták a csónak durva peremét. Ahogy az arany fényre meredtem makacsul, szemembe csípő könny gyűlt, amit egyáltalán nem értettem; rettenetesen összezavarodtam. Felnyúltam, hogy megdörzsöljem, ám kezem rögtön vissza is hullott a testem mellé.

   Valami megmozdult odalent. Csak egy pillanatra láttam, csupán a szemem sarkából, és mégis ott volt. – Semmi baj – súgta Lucas, keze végtelenül óvatosan megérintette a karomat, amit most kivételesen nem húztam el. Hátam borsódzott a levegőben terjedő hangtól, ami az egyik pillanatban még simogatott; lehunytam a szemem, miközben az a bőröm alá kúszott, bűnös borzongással áradva szét a belsőmben. Nem tudtam megállni a halk nyögést, amit az érzés pillanatnyi gyönyörűsége okozott, szívem azonban nem szűnt meg ijedten verdesni a mellkasomban. Lényem egyik fele mintha még mindig kapaszkodott volna a valóságba, a helyzet hihetetlenségének mivoltába, a másik azonban egy pillanatra elfeledkezett erről. Elnyílt ajkakkal fordultam lassan Lucas felé, aki kezét újra a folyékony aranyba mártotta, egy kis időre észre sem véve, hogy figyelem. Mikor összenéztünk, láttam, hogy az ő szemei is csillogtak a könnyektől.

   Akkor pillantottam meg, mikor tekintetem megint az aranyba öltözött óceánfolt felé fordult. Fekete árny volt, lassan, mégis légiesen mozgott a vízben, hosszú halfarka alig mozdult, miközben elúszott alattunk. Szemeim elkerekedtek, a levegő kiszakadt belőlem, ahogy hátrahőköltem, a csónak megingott a hirtelen mozdulattól, a megmagyarázhatatlanul jó érzés, ami az előbb úgy megbénított, elillant.

   Lucas követte a lényt a tekintetével. Megbabonázva nézte, szemei sosem tűntek még ilyen békésnek, apró mosolya még sosem látszott ilyen őszintén nyugodtnak. Arra hajolt, amerre az árny úszott; így jöttem rá, hogy az a valami köröz a csónak alatt. Kerülget minket.

   Szívem a torkomban dobogott, ereimben a vérrel együtt félelem pumpált. Prédák voltunk, éreztem a zsigereimben, hogy a jelenlétem nem helyénvaló, mintha idegenné váltam volna saját magam számára is. A hideg egyszerre a bőröm alá hatolt, szédítő gyorsasággal véve át a bénító melegség helyét; karjaimat a mellem elé fontam, talán megpróbáltam megvédeni magamat a bizonytalanság tüskéitől.

   Lucas ijesztően nyugodt maradt, mintha valami egészen mindennapit éltünk volna át éppen. Úgy nézett ki, mint akit elbódítottak, a szavak lassan gurultak ki a szájából.

   -  Gyere, Naomh – nyújtotta felém a kezét. – Nézd meg te is! – Meleg tenyerével közelebb vont magához, s lemutatott, egyenesen oda, ahol az alak épp elúszott. Felnyögtem a félelemtől, ami a húsomba vágott.

   A könnyed testet pikkelyek borították, amiken megcsillant a mélyről jövő arany derengés, a halfarok végén lévő uszonyt finom, vékony erek hálózták be. – Látod? – nézett a szemembe Lucas, tekintetében őszinte várakozás csillant.

   -  Mi folyik itt? – Rájöttem, hogy reszketek.

   Az árny nem volt egyedül. Megjelent még egy és még egy, mígnem már egy tucat halfarkú, hátborzongató lény lebegett alattunk, a víz felszíne alig észrevehetően remegett a hangtól, ami velük együtt érkezett, és szép lassan a koponyámba férkőzött.

   -  Az arany fény – kezdte Lucas, szemét nem véve le beszéde tárgyáról -, a tenger fenekéről jön.  Olyan mélyre még én sem tudok lemerülni, de úgy gondolom, hogy a szirének fészkét jelzi, hogy tőlük származik. 

   -  Szirének? – Forgott velem a világ. Kezemet a homlokomra szorítottam, testem hátrabillent a csónakban. A hang abban a pillanatban betört az elmémbe, először csak tapogatózva, mint megannyi apró, simogató csáp, s szép lassan odafészkelte magát. Nem is hang volt, annál sokkal több; kész dal, mégsem a megszokott módon, hanem hátborzongatón, mégis gyönyörűen. Nem magas és mély hangokból állt, képtelen voltam éneket, vagy akár dúdolást kivenni, mégis tudtam, hogy ez dal – az ősinél is ősibb fajta, olyan, amit halandó emberi lény sosem tanulhatna meg, sosem vehetne a szájára. Nem értettem, hogy uralkodhatott bennem efféle kettősség; testem egy része belátta a minket körülvevő hangburok csodálatosságát, a másik azonban érezte, hogyan feszül csontjaim között, hogyan férkőzik a fejembe, s hogyan akasztja meg a levegőt a torkomon.

   -  Igen, Naomh – bólogatott Lucas. – Nem tudom megmagyarázni neked, hogyan, és miért, de úgy gondolom, hogy ők… Ők a felelősek érte. A francba, hogy magyarázzam el neked…

   Ekkor estem pánikba. Rémült, tompa kiáltást hallattam, ahogy a dal lemászott a torkomon, mint egy síkos kígyó, és fokozatosan feszíteni, nyomni és szúrni kezdett. Lucas, aki eddig a magyarázással volt elfoglalva, csak most vette észre, mi történik velem. Eddig halálosan nyugodt, átszellemült arca lassan lefagyott a felismeréstől, kezét elkapta a víztől, s sietve mellém térdelt.

   -  Kérlek – suttogtam elcsukló hangon. – Kérlek, Lucas, vigyél ki innen! Vigyél ki a partra! – Minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy egy másodperccel tovább is a fény közelében maradjak. Nem tehettem róla; egész testemben reszkettem, karjaim átölelték a felsőtestem. Fogalmam sem volt, mi történik velem.

   -  Édes Istenem – szólt Lucas, hangjából őszinte aggodalom érződött. – Naomh, nézz rám!

   A fejemben megállíthatatlanul erősödött a sziszegés. Visszhangzott, recsegett, s amikor a csónak váratlanul megbillent, képtelen voltam visszafogni egy rémült sikolyt. A víz felkorbácsolódott mellettünk egy pillanatra, majd újra kisimult, s megint fodrozódni kezdett. Egész testemben remegtem, a halálfélelem szerteszét lövellt bennem; sosem éreztem még magam ilyen halálos veszélyben.

   Előrenyúltam, s durván megmarkoltam az evezőt. Ha Lucas nem cselekszik, hát majd én! Már magamhoz ragadtam volna, ekkor azonban éles sikoly vágott a levegőbe. Mindketten megdermedtünk, az aranyban fürdő, egyre zavarosabb víztengerben egyre több és több fekete, suhanó árny jelent meg. Ők sikoltottak, egyszerre, borzalmasan, a fülsüketítő, gonosz hangok mintha megroppantották volna a koponyám, szétloccsantva az agyam, és eltörölve a tudatom, mire én is felüvöltöttem. Valahol mélyen tudhattam volna, hogy a fájdalom igazából nincs ott, mégis, képtelen voltam máshogy érezni, a szirének dala átitatta, megmérgezte az elmém.

   -   Naomh, semmi baj! – kiáltott Lucas, azonban túl késő volt már ahhoz, hogy nyugtatgasson.

   -  Evezz! Evezz, az Istenért! – Könnyeim kibuggyantak, kezem görcsösen markolt saját hajamba.

   Lucas még egyszer utoljára a víz felé kapta tekintetét, majd a markába ragadta az evezőt, s nagy erővel a hullámok közé vágta.

ËËË

A barlangban már térdig állt a víz. Megkapaszkodtam a csónak peremében, s szó szerint kizuhantam belőle, elvesztve az irányítást testem felett. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kijutottunk a partra, de valahol belül még most sem fogtam fel, hogy megtörtént.

   Lucas folyamatosan a nevemet ismételgette, én azonban nem figyeltem rá.

   Kis híján térdre zuhantam, mikor megpróbáltam elindulni a vaksötétben, de lábaim felmondták a szolgálatot. Zihálásom visszhangzott a barlang ezeréves, csipkés sziklafalairól, fejemből képtelen voltam kiűzni a zúgást.

   Finbarr tizenhatodik születésnapján egymás után öt korsó sört küldtem le a torkomon, arra pedig valami olcsó, borzasztó ízű rumot ittam. Akkor hasonlóan éreztem magam: öntudatlanul, hemperegve a saját rossz döntéseimben, fejemben mérhetetlen káosszal, fülemben éles zúgással. Megtámaszkodtam a sziklán, hogy kifújhassam magam, de szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, meg fog állni, fejem majd’ szétrobbant.

   Amint a meleg karok a testem köré fonódtak, kaptam az alkalmon, hogy kihasználjam az általuk nyújtott menedéket. Elfeledkeztem róla, mit is teszek, hogy mi az, ami velem történt; én csupán védelemre vágytam, egy háborítatlan és kellemes helyre. Finom meleget éreztem nem csak kívül, de belül is, egy pillanatra körülvett a biztonság. Lucas magához szorított, tenyere ügyetlenül simogatta a tarkómat, miközben arcomat a vállába temettem, s próbáltam magamba szívni megnyugtató duruzsolását.

   Aztán szívem meglódult, hirtelen felfogtam, mit is teszek. Kibontakoztam Lucas öleléséből, s arcára sem pillantva megindultam a holdfény halvány pászmája felé. Futni akartam, de közben megérkezett a dagály, a víz egyre mélyült, lábaimat egyre nehezebbé vált egymás után rakosgatni. Hamar elfáradtam, tüdőmből sípolva szakadt ki a levegő, én azonban nem álltam meg.

   A fényre kellett jutnom.

   -  Naomh, kérlek, várj meg! – Lucas hangja visszhangot vert, közeledése felkavarta a vizet, ami körülölelte a combjaim, s rám tapasztotta a ruhám. Eszem ágában sem volt megvárni őt. Elmémet olyasfajta pánik öntötte el, amit képtelen voltam felfogni, testem megállíthatatlanul remegett, fejemben értelem nélküli, kétségbeesett és vészjósló gondolatok kavarogtak.

   Menekültem, csak nem tudtam, mi elől.

   Az arcomba vágódó, hatalmas lökés kis híján ledöntött a lábamról. A hullámot egy hasonlóan erős társa követte, amit már a barlang oldalához húzódva védtem ki, a harmadik azonban meglepetésként ért.

    Eltűntem a víz alatt. A hangok eltompultak, a hold apró szemcséket világított meg az áttetsző, sós vízben. Egy pillanatra elfelejtettem úszni, végtagjaim elgémberedtek, testem engedett a sodrásnak, s hirtelen olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe.

   Fogalmam sincs, hogy bukkantam ki a felszínre, de mikor ez megtörtént, a szám kinyílott, tüdőm kétségbeesetten kapott levegőért, én pedig köhögve próbáltam megszabadulni a torkomba került sós víztől. Süllyedni kezdtem megint, mivel karjaimat nem használtam, ám mikor arcom újra eltűnt volna a kavargó áradatban, egy ember teste ütközött az enyémnek.

   -  Mondtam, hogy várj meg! – zihálta a fülembe Lucas, miközben igyekezett a felszínen tartani, karjai körém fonódtak, lábai állhatatosan taposták a vizet.

   Álljunk csak meg! Hiszen én tudok úszni, nagyon is!

   Makacsul löktem el magamtól a férfit, végtagjaim életre keltek, a sodrással szemben kezdtek lapátolni. Elhalt minden hang, már csak a kijutást láttam magam előtt. Minden erőmet beleadva küzdöttem a víz ellen, ami úgy ömlött a barlangba, mint egy óriás könnyei. – Naomh! – Lucas mellém ért, velem ellentétben ő könnyen siklott a vízben. Haja elázva, sötétbarnán tapadt fejére, kalapja eltűnt valahol a hömpölygő árban. – A dagály! Hadd segítsek!

   Hevesen ráztam meg a fejem. – Eleget segítettél! – förmedtem rá, hangom kétségbeesettsége még saját magamat is meglepte. A víz alá buktam, hátha ott könnyebb lesz majd előre jutni, végtagjaim azonban felmondták a szolgálatot; minden csontom fájt, hasogatott az erőfeszítéstől.

    Arcomat épp megérintette az ezüst holdfény, mikor a mélység beszippantott.

ËËË

-  Kicsim!

   Én sosem tekintettem a vízre úgy, mint ellenségre.

   A városban legenda keringett a tündérekről, amik még vadabbá, gonoszabbá teszik az óceánt Ballybunion partjainál, mint máskor; ez a mese akkor kapott szárnyra, mikor a dagály egyszerre négy játszadozó kisgyereket vitt hullámsírba, a kétségbeesett anyák pedig ezt találták ki, amiért kicsinyeik odavesztek.

   Tudtam, hogy nem így van. A matrózoknak sokszor csak pénzforrást jelentett, valamit, aminek a felszínén a hajójuk siklani tud. A köznép az esőt származtatta tőle, leviatánok és más lények lakhelyének tartotta, s félt tőle, félt rendületlenül. Tudták, hogy Krisztus képes volt járni rajta, de ők nem; nekik csak a fulladás jutott.

   Sokszor figyeltem a lemenő nap fényének vörösében játszódó víztükröt az apám társaságában, ha nagy ritkán otthon volt. A hajók árnyékot vetettek a hullámokra, amik megtörték a fekete vonalakat, hogy nagy, kivehetetlen pacákká változtassák őket.

   Nézd, Naomh, szokta mondani az öreg Hannigan. Nézd, hogy szállnak a sirályok, aztán képzeld el, mennyi-mennyi minden él odalent, ott ahol mi már nem láthatjuk. Nem, nem a leviatán, vagy sellők, hanem halak és bálnák hadseregei, kagylók nemzetségei, rákok törzsei, és fókafalkák, de annyi, amennyit megszámolni sem tudnánk.

   -  Egyszer a tengerbe veszem majd – mondta. – A tengerbe veszem, de ne aggódj, mert oda kerülök, ahol jó lenni. Odalent nincsenek hangok, nincsen gonoszság, s ami a legfontosabb: béke honol.

   Apám, tévedtél.

   -  Ó, kicsikém!

   Megteltem levegővel. Felnyögtem, minden mozdulat fájt, de életben voltam. Lecsukott szemhéjam alá fény tört be, orrom friss halat szagolt, kezeim puha ágyneműt érintettek.

   Megkaptam a magam biztonságát.

   -  Ébredezik! – kiáltotta Oonagh, hideg keze az arcomra simult, mire megrándultam. Csak melegre vágytam, érintése nem esett jól. – Ó, szegénykém.

   -  Mi… - mormogtam, megmozdulva éles fájdalom hasított a halántékomba. – Mi a…

   -   Ne beszélj – mondta lágyan Oonagh. – Csak nyisd ki a szemed.

   Az éles napfény csak egy pillanatig volt kellemetlen. Pislogtam párat, a látásom kitisztult, előttem pedig egy ismeretlen, apró szoba tárult fel, magam előtt Oonagh szeplős arcát, kerek szemeit pillantottam meg. Mély levegőt vettem; ujjaim lepedőt markoltak, testem alatt matracot éreztem. Egy igazi ágyban feküdtem.

   -  Csúnyán megütötted magad az éjjel. – Oonagh az ágy szélén ült, szoknyája szétterült a takarón, ami engem ölelt körül. Felemelte fehér kezét, ujjait újra az arcomra simította, talán, hogy ellenőrizze, tényleg megvan-e a fejem. Szemöldökömet ráncolva, bárgyún néztem rá, ajkaimat bizonytalanul préseltem össze. – Meg is halhattál volna, te kis idióta!

   -  Mégis hogyan? – Tudatlanságom részben volt csak hazugság. Habár lázálomnak, hihetetlen látomásnak tűnt, mégis tudtam, hogy történt valami az éjszaka. Emlékeztem, hova mentem Lucasszal, arra is, hogy mit láttam. Szívem heves ütemet vett fel, ahogy erre gondoltam, légzésem szaporábbá vált, ezt azonban igyekeztem palástolni. Valamiért úgy éreztem, Oonagh nem tudhatja meg.

   -  A vízbe estél – magyarázta a lány szinte suttogva. – Istenkém, Naomh, hogy kerültél te oda? Azért jöttünk ide, hogy biztonságban legyünk, erre te majdnem megölöd magad… Ha Lucas nem vesz észre, nem éled túl, te kis… te kis… Á, nincs is szó erre!

   Hosszan fújtam ki a levegőt. Lucas, Lucas, Lucas. Persze, hazudott a többieknek, valószínűleg mindenki úgy tudja, hogy magam mentem a partra, talán önként ugrottam a habok közé. Hogy eltereljem a figyelmem, inkább megkérdeztem: - Hol vagyok? Úgy értem…

   -  Ez Lucas szobája – felelte Oonagh gyorsan. Az arcán tükröződő aggodalmat apró, mindentudó mosoly váltotta fel. - Nagyon szívén viseli a sorosodat. Szerintem ez jelent valamit.

   Ha a szívén viselné a sorsomat, nem vitt volna ki oda, gondoltam keserűen. Nem válaszoltam Oonagh-nak, csupán a plafonnak emeltem a tekintetem. Emlékek kavarogtak a fejemben, amik mind-mind a tegnap éjjel rejtélyének darabkái voltak, de valahogy képtelenségnek tűnt összerakni őket. Csak kóvályogtak, cikáztak, amivel teljesen összezavartak, kis híján megszédítettek.

   A Biblia, s annak minden tanítása egyszerre értelmetlenné vált.

   -  No, jobban van a kis betegünk?

   A szobába Éabha sietett be, kezében tálcával, arcán őszinte, aggodalmas ábrázattal. Eddig folyton tökéletes főkötője most kicsit csálén állt, szemeiben valami furcsaság kavargott, ami igen szokatlan volt tőle. Zavarodottság.

   -  Jobban – mondta Oonagh csevegő hangnemben. – Polcoljuk fel egy kicsit, hadd igyon egy kis teát.

   Felszisszentem, amikor a két nő megpróbált megmozdítani. Hátamba éles fájdalom nyilallt, ujjaim az ágytakaróba markoltak magam mellett. – Bocs, kislány – szabadkozott Oonagh, kezével a fájó pontot dörgölve. Éabha úgy nézett rám, mintha legszívesebben összevissza szidott volna, ajkai remegtek a kitörni vágyó kérdés elfojtásától. Mégis a fészkes fenét kerestem az óceánnál az éjjel? Hogy mertem ilyen bajt hozni a saját fejemre?

   -  Megütötte magát a sziklákon – világosított fel a házvezetőnő, felverve mögöttem a puha párnákat. – Nem tört el semmije, de ne lepődjön meg, ha a legközelebbi mosakodásnál megpillantja a csúnya zúzódásait.

   -  Majd nem nézek oda – mormogtam.

   Az emeletre vezető lépcső megnyikordult, ahogy valaki ruganyos léptekkel indult meg rajta felfelé. Ápolóim megdermedtek, de Éabha gyorsan fel is mérte a helyzetet: - Ez minden bizonnyal Mr. Mollown lesz. – Szívem alattomosan lódult meg – magam sem nagyon tudom, miért -, gyomrom egy pillanatra olyan kicsire húzódott, hogy azt hittem, kidobom a taccsot.

   A házvezetőnő nem tévedett.

   Szembenéztem az aranybarna szempárral, aminek gazdája az ajtóban állva, vállait kissé beejtve lépett be. Nem viselt kalapot, haja fésületlenül hullott a tarkójára, ruháira tengeri só fehérsége ült ki. Még át sem öltözött.

   -  Miért némult meg mindenki ilyen fene nagyon? – egyenesedett ki Oonagh a takaróm rendezgetéséből. Lucas megköszörülte a torkát, kezeit összefonta maga előtt.

   -  Látom, felébredtél – szólt. – Helyes – tette hozzá aztán kurtán.

   -  Szívósabb ő, mint gondolnád. – Oonagh kitárta az ablakot, így a szobába még több melengető napfény ömlött be.

   -  Hogy érzed magad? – Oonagh-nak és Éabha-nak biztosan nem tűnt fel, én azonban rögtön kihallottam a hangját átitató szégyenkezést.

   -   A körülményekhez képest, azt hiszem, jól – feleltem kimérten.

   -  Gyermekem, mennyire emlékszik? – nézett rám Éabha aggódón, miközben gőzölgő teát nyomott a kezembe. – Hogy került a vízbe, főleg az éjszaka közepén?

   Kinyitottam a szám, tekintetem előreszegeződött. Lucas felemelte a fejét, ádámcsutkája megmozdult, ahogy nyelt egy nagyot. Akár igazat is mondhattam volna, de valami visszatartott, magam sem tudtam, hogy mi. Annyi volt biztos, hogy ahogy lopva elkaptam Lucas pillantását, szemei mintha könyörögtek volna, hogy hallgassak.

   -  Én… nem tudom. Istenemre mondom, mintha elhagytak volna az emlékeim. – Ennyire futotta tőlem.  

   Éabha magyarázni kezdett arról, milyen felelőtlenek tudnak lenni a fiatalok, s milyen nagy tragédia, ha valamelyikük odaveszik egy ilyen miatt, ám én nem rá figyeltem, hanem Lucasra, és tágra nyílt szemeire, amik mindent elárultak.

   Hazudtam, ő pedig magyarázattal tartozott nekem. 

14. fejezet

Sziasztok! 

Újabb két hét telt el, én pedig itt is vagyok az új fejezettel, ami igencsak fontos, mert a történet egy új szakaszát nyitja meg. Miután elolvastátok, talán nem ér titeket nagy meglepetés, de ne higgyétek, hogy minden az, amire most gondoltok majd.:) Várom a véleményeket, érdekelne, mit tippeltek (még). 

Továbbá, szeretném megmutatni ezt a könyvborítót, amivel Lia Searson lepett meg. Nagyon szépen köszönöm itt is! <3  

Áine

Az elkövetkező pár napban mintha mindenki megfeledkezett volna az étkezőben történtekről, és Lucas kirohanásáról. Éabha, Íomhar és Eilís szó nélkül tették a dolgukat, és még maguk között sem hozták fel a dolgot – előttem legalábbis biztosan nem.

   A fejemben zavaros gondolatok cikáztak, s ahogy kora reggel, a csirkék etetése közben megpillantottam az egyik fa árnyékában hűsölő Cailínt, azt kívántam, bár beszélhetnék vele úgy, mint egy emberrel, bár kifaggathatnám arról, ami ennél a háznál történik. Mert biztos voltam benne, hogy valami történik, csak éppen azt voltam képtelen kitalálni, hogy mi.

   Az élet persze a saját bizonytalanságom ellenére is töretlenül ment tovább; a nap minden áldott reggel felkelt, kirángatva engem a nyugtalan álom sötét verméből, majd feltápászkodtam az ágyból, ettem, segítettem a ház körül. Délutánonként kisétáltam a legelőre, hogy megkeressem Béart, és lecsutakoljam a szőrét egy kis szalmával, aztán kimostam pár inget, tyúkot kopasztottam, egyszóval rengeteg teendőm akadt. Mégis, a gondolataimnak lehetetlenségnek tűnt gátat szabni, hamarosan pedig már jóval többet őrlődtem magamban, mint ami rám jellemző volt.

   Jól esett viszont látni, hogy közben Oonagh egyre inkább kivirult. Sokkal szívesebben vett részt a munkában, szeplős arcán állandó elégedett mosoly ült, és ahogy a napfényben járt-kelt, sokkal szebbnek láttam, mint valaha. Úgy sejtettem, jó ötlet volt magukra hagyni őket azon az éjszakán Paddyvel, ugyanis azóta szinte elválaszthatatlanok lettek, főleg, hogy a matróz napról napra látványosabban gyógyult fel. Ha őszinte akartam lenni, akkor be kellett vallanom, hogy irigyeltem a boldogságukat, és azt, ahogy egymásra néztek. Azt, hogy minden mozdulatukkal megérintették a másikat, hogy vágytak egymásra, és hogy minden elkapott pillantásuk cinkosan csillant, és valami olyan titokról árulkodott, amiről mintha csak ők ketten tudtak volna. Persze ez nem teljesen így volt; a mélyen vallásos Éabha, és az amúgy is eléggé ködös fejű Eoin kivételével már mindenki tudott Oonagh állapotáról a házban. A szerelmesek lelkesedését és csillapíthatatlan szomját egymás iránt az éjjel a szobánkban terjedő hangok is bizonyították, amiket soha nem lett volna szívem megzavarni, még ha össze is kellett szorítanom a fogam közben. Igazság szerint nem is különösebben érdekelt volna – mocskosabbnál mocskosabb emberekkel voltam mindig is körülvéve -, ha nem tört volna rám az a feszítő, bizsergő érzés, ami egyszerre tűnt kínzónak, és roppant izgalmasnak. Az elmúlt évek alatt is sokszor tapasztaltam már, s hazugság lett volna azt állítani, hogy még sohasem értem magamhoz odalent miatta, most azonban, mintha valami változott volna. Legszívesebben pofon ütöttem volna magam emiatt; éjjelente elképzeltem, hogy valaki mögöttem fekszik, álmában átkarolja a testem, én pedig szinte éreztem a bőrének melegét. Lehelete a tarkómat érte, ami jólesőn bizsergett, de mikor hátranyúltam, persze csak az üres sötétséget simogathattam, nem egy istenverte férfit.

   Most az egyszer valóban vágyakoztam, és ez megrémített, hiszen az évekkel ezelőtti énemre emlékeztetett, aki Sam O’Hara gyönyörű kék szemeiről ábrándozott. A különbség annyi volt, hogy nem a ballybunioni lázadó volt fantáziáim főszereplője, hanem a már idegesítően rejtélyes Lucas, akit szívesen péppé vertem volna ezért a nyavalyáért, amit nekem okozott.  

   Őt magát szó szerint azóta nem láttam. Nem mertem megkérdezni senkitől, pedig nagyon is foglalkoztatott, hogy hol lehet. Zsibongó gondolataimtól menekülve néhányszor kiültem éjjelente a magas fűbe, tisztes távolságot tartva a szirttől; mégis, ahogy az óceán hullámai a sziklafalat ostromolták, úgy nőtt bennem is egyre inkább a tanácstalanság. Hova tűnhetett? Mit művelhet a szirtnél ilyen későn? Persze, most én is itt próbáltam elütni az időmet, amit amúgy a szalmazsákon forgolódva, Oonagh halk nyögdécselését hallgatva kellett volna eltöltenem, de ez nem lehetett a válasz Lucas kérdésére. Én nem tűntem el a sötétben, a síkos, nyaktörő lépcsőkön, dagály idején. 

   Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy újra feltűnjön. Vacsorához készülődtünk, Eilís kikészítette a tányérokat, Éabha a székébe segítette Eoint, aki maga is igen csendes lett egy ideje. Íomhar épp Oonagh-val és Paddyvel beszélgetett Ballybunionról; igencsak érdekelte az otthonunk, na meg a hajózás. Mint megtudtuk, sihederkorában arról álmodozott, hogy egyszer egy nagy bárkán fog szolgálni, így minden kis történetet, amivel Paddy szolgálhatott, nagy érdeklődéssel hallgatott.

   Amikor Lucas feltűnt, mintha csak én lepődtem volna meg azon, hogy egyáltalán életben volt. Elkerekedett szemeim követték, hogyan lépdel végig az étkezőn, teszi le a kalapját, aztán ereszkedik le a szokásos helyére – velem szemben.

   -  Éabha, töltene nekem egy kis sört, ha nagyon szépen megkérem? – dőlt hátra, miközben fáradtan a hajába túrt, szeme alatt lila karikák húzódtak. Nem bírtam nem rá nézni; magyarázatot vártam, épp hogy meg nem kérdeztem, mi folyik a ház körül, mikor felnézett, tekintete találkozott az enyémmel.

   Nyakam felforrósodott, ahogy megláttam a lágy, lopott mosolyt a száján.

   Tudtam, hogy nekem szánta.

ËËË

-   A történetét szeretné elmesélni, igaz? – kérdeztem, a festményes szoba ablakában állva. Innen tökéletesen ráláttam a szirtre, ami sötétségbe burkolózott, a tiszta, felhőkkel nem pöttyözött égen apró lámpásokként pislákoltak a csillagok. Szokatlan szomorúság költözött a szívembe, ha kinéztem, és érthetetlen izgalom, tanácstalanság. Megráztam a fejem és visszafordultam az öreg felé, aki az egyik karosszékben ült, ugyanúgy, mint amikor először kezdte elmondani a történetet. Akkor Lucas félbeszakított minket, most viszont úgy éreztem, ez nem így lesz.

   -  Hallanod kell – mondta, egyenesen a szemembe nézve.

   -  Rendben – bólintottam -, akkor mondja el. Onnan, ahol abbahagyta. Az Újvilágba mentek egy hajó fedélzetén, amin többedmagával szolgált. Itt tartott.

   Eoin pislogott rám egy darabig, mintha összezavarta volna az, amit mondtam. Talán így is volt, ám végül kifújta a levegőt, lehunyta szemeit, bütykös ujjai megmarkolták a karfát.

   -  Nem tudtuk, mi vár ránk azon az ismeretlen… tájon. – Hangja megremegett egy kicsit. -  Igazából azt hittük, jó borból, zenéből és bordélyházakból fog állni az utunk. Nem tudom, említettem-e, hogy a kapitánynak inkább verébnek kellett volna születnie, mint embernek, mert arra jobban hasonlított észben. Nos, megnyilvánult ez a parancsaiban is. Szerintem azt sem tudta, merre van észak meg dél, vagy éppen részeg volt, mikor elvállalta azt az utat, mert mintha ötlete sem lett volna az úti célunkról. El tudod képzelni, hogy lehet az ilyen egyáltalán kapitány? – Ami azt illeti, el tudtam. Ballybunion kikötőjében találkoztam már néhány kontárral, akik csak a jószerencse, vagy az angoloknak való puncsolás révén jutottak magasabb pozíciókhoz. - Nem is volt meglepő, hogy teljesen eltévedtünk. – Karjaimat összefontam a mellem előtt, s leereszkedtem egy székre Eoinnal szemben. Észre sem vette mozgolódásom, már egészen átadta magát saját mondanivalójának. – A legénység órákat töltött az árbocon és a kötélzeten, hátha észreveszünk valami szárazföldet, mert habár voltak készleteink, az sem tart örökké. Közben sötétedni is kezdett, mi pedig egyre inkább elvesztettük a kezdeti lelkesedést. A víz különösen nyugodt volt, szinte állt, felette pedig füstszerű, sűrű köd gomolygott. El tudod ezt képzelni? – Ebben a pillanatban az sajnos nehezemre esett. Agyam folyamatosan más, értelmetlen dolgokon pörgött. Persze azért bólintottam. – Felcsaptuk az egyik kis hordó rumunkat, körbeültünk a fedélzeten, és mindenki a maga trágár, nőkről és néha talán szerelemről szóló történeteit mesélgette. Jót nevettünk, jót ittunk is, és hamar a fejünkbe szállt az ital. Nem sokkal később a társaim már mind a padlón horkoltak, a kapitánnyal egyetemben. Figyelsz te rám?

   -  Persze, figyelek – füllentettem, de fejem abban a pillanatban ki is tisztult, gondolataim elszálltak. – Folytassa csak.

   Eoin bírálón vonta össze a szemöldökeit, aztán pedig tovább mesélt.

   -  Úgy emlékszem, hogy én is elbóbiskoltam, de nem aludtam mélyen. Csak lebegtem, de nem zuhantam sötét verembe, minden kis neszre összerezzentem. Furcsa álmot láttam, amire máig emlékszem: a csillagokon lépkedtem, az égből pedig egy különös dal szólt, és egyre csak vonzott és vonzott, bekúszott még a bőröm alá is. Aztán… Nézz bolondnak, Naomh, de… arra ébredtem, hogy tényleg hallom ezt a dalt. – Szünetet tartott; talán erőt gyűjtött a folytatáshoz, nem tudom, mindenesetre mély levegőt vett, s megköszörülte a torkát. – Lassan nyitottam ki a szemeimet, de csak a hajó árbocát láttam, meg az eget, a csillagokkal teleszórt, sötét-sötét eget. Először azt hittem, tényleg onnan jön a hang. Valóban dal volt, igazi ének, olyan, amiket még az angolok érkezése előtt hallhattunk a misén. Nehéz leírni, mert annyira szép volt, hogy mindenem belebizsergett.

   Hallottam már ehhez hasonló tengerészlegendákat, így sejtettem, mi következik. Átkoztam már magamat, amiért nem bírtam nemet mondani ennek az öregnek. Egyáltalán miért akarja rám erőltetni a meséit? Sokkal nagyobb bajok foglalkoztattak, sokkal hasznosabb is lehettem volna abban a pillanatban. De persze, túl gyenge voltam ahhoz, hogy visszautasítsam. Nem elég kegyetlen.

   -  Nem sokkal később a társaim is felébredtek. Mindannyian felültünk, és az égre bámultunk, mert onnan vártuk a megoldást. A többiek is hallották ugyanis az éneket, és ők sem tudták, honnan jöhetett. Igazság szerint én azt hittem, maga Szűz Mária fog megjelenni nekünk a saját valójában, hogy szent feladatot bízzon ránk és eltörölje a bűneinket, de szerencsére nem ő volt az. – A kis kuncogás, amit hallatott, éles ellentétben állt eddigi feszült magatartásával. -  Valamelyik idióta felkecmergett a padlóról, hogy körülnézzen a vízen is, mi viszont nem figyeltünk rá, csak akkor, mikor ugrándozni kezdett, s elkiáltotta magát: kutyaütők, ide gyertek! Úgy érzem, ez egy jó este lesz! Mi pedig mellé léptünk, s még a lélegzetünk is elállt. Csónakon közeledtek: több, mint egy tucat, szebbnél szebb, ám nagyon riadt tekintetű leány, akik egymásba kapaszkodtak, és hangosan énekeltek. Úgy képzeld el őket, mint az angyalokat, az arcukat mintha a mennyben faragták volna, a hangjuk pedig mindennél szebb volt. Lélegzetem visszafojtva hajoltam kijjebb a korláton, egyszerűen képtelen voltam hinni a szememnek.

   Talán megártott a rum, gondoltam, de ennek nem adtam hangot. – Az egyikük – egy gyönyörű fekete hajú, olajbőrű teremtés – felállt. Jó urak, kiáltott fel hozzánk. Ha nem lettem volna teljesen elkápráztatva, röhögtem volna a megszólításon, de akkor csak bámulni tudtam. Rögtön vágyat ébresztettek bennem, mindannyian. Ki ne érzett volna úgy? Szóval, az a csodás nő azt mondta, hogy a hajójuk zátonyra futott, s nincs hova menniük, a hideg éjszaka pedig a nyakukon van. Hát hogyne segítettünk volna! A leányok pont annyian voltak, ahányan mi, és egytől egyik csodásan szépek is. Az éneklést nem hagyták abba, miközben kötelet dobtunk, hogy közelebb vontassuk a csónakjukat. Aztán egy másik is felállt; úgy nézett ki, mint egy álom. Szőke, göndör haja volt, s olyan huncut, vágytól fűtött pillantása, hogy tudtam, nekem az az egy kell. – A székem karfájára könyököltem, arcomat a tenyerembe támasztottam. – Ez a teremtés mondta azt, hogy nem bízik bennünk, bizonyítsuk jó szándékunkat, mert mi van, ha lemegyünk értük, s ott helyben megerőszakoljuk őket? Ezzel nem vitatkozhattunk, így hát én és a társaim bizonygatni kezdtük, hogy semmi ilyen tervünk nincsen. Persze, hálni akartunk velük, de nem erőszakosan, nekem legalábbis nem ez volt a szándékom. Felmásztam a korlátra, s míg a többiek könyörögtek, én addig ahhoz az egyhez szóltam, amelyik a legjobban megbabonázott. Elővettem a lehető leggyönyörűbb szavakat, amik csak az eszembe jutottak, és csakis annak a leánynak a szemébe néztem, nem foglalkoztam a többivel, habár mindannyian csábítottak minket. Azután az, amelyiket én magam bókokkal teleszórtam, előrelépett, kigombolta az ingjét, s felfedte az egyik keblét, nővérei pedig megállíthatatlanul énekeltek mellette. Gondolhatod, hogy mennyire siettünk oda le hozzájuk, egyik társunk még a vízbe is vetette magát hívásukra. A leányok kihúzták, felvonták a saját csónakjukra, a matróz pedig kiválasztott egyet közülük, aki a csónak végébe hívta.

   -  Csak úgy felajánlották magukat? – kérdeztem borúsan.

   -  Több társam is leugrott utána, hamarosan pedig már igencsak szűkösen fértek a csónakba, főleg úgy, hogy a leányokat szinte mind két vállra fektették. Az ének közben egyre erősödött, mintha már nem is csak az a néhány leány énekelt volna, hanem egy egész hatalmas kórus, és bekúszott a fülünk alá, úgy vonzott minket, mint a mágnes. Azután… Nem tudom, minden olyan hihetetlen gyorsan történt, érted, leány? Éles kiáltás hangzott, egyik társunk pedig a leánnyal együtt eltűnt a vízben. Valami megreccsent odalent, a fedélközben, de mi még mindig nem eszméltünk fel, csak bámultunk, mint a borjak. A dal megremegtette a csontjainkat, olyan volt, mintha nem is történt volna meg az egész… Valószínűleg nem lep meg, ha elmondom, hogy egyszeriben a csónak is eltűnt, minden társunkkal együtt. Csak buborékok maradtak utánuk az óceán felszínén. – Felemeltem a fejem. – Csak álltunk ott, mint az idióták, de a dal még mindig nem hallgatott el, sőt, egyre hangosabb és vészjóslóbb lett. Tudod milyen az, mikor asszonyok vihognak valakin kárörvendőn! Na, olyan volt! Mintha egyenesen a pokolból szólt volna… Egymásra pislogtunk, nem tudtuk, mi történt és mi fog még történni, csupán akkor éledtünk fel, mikor az egész fedélzet megrázkódott, mintha a föld remegett volna meg. A hullámok felcsaptak, a sötétségbe pedig arany fény vágott, ami a víz alól derengett fel. Kétségbeestünk, visítottunk, mint a vágós malacok. Rohanni kezdtünk a semmibe, szánalmasan és megmenthetetlenül… - Eoin hangja megremegett, mintha még a mesélés is megriasztotta volna. Persze nem állt meg, rendíthetetlenül folytatta: - Sosem láttam még olyan pánikot. Az óceán dühöngött alattunk, a gyönyörű dal helyét sikítás és vijjogás vette át, a hajószerkezet csak recsegett és recsegett… Az utolsó emlékem erről az egészről az, hogy a vízbe zuhanok, az orrom telemegy, és elvakít valamiféle arany ragyogás.

   -  De valahogy… csak túlélte, nem? – Úgy döntöttem, belemegyek a játékba Eoin kedvéért.

   - Jaj, de nem is akárhogy! – Arcán halvány, kissé keserű mosoly jelent meg. Nagyot sóhajtott, vizenyős szemei kimeredtek az ablakon, a szirt, az óceán irányába. – Áine mentett meg.

   Ismerősen hangzott a név. Nem is kellett sokáig törnöm a fejem, hogy rájöjjek; ittlétem alatt ezt ismételgette Eoin lépten-nyomon: Áine, Áine, Áine. Csak hát sosem értettem, miért. – Képzeld csak el, Naomh – fújta ki a levegőt -, hogy mennyire meglepődtem, mikor egy úszó méretes roncsdarabon heverve ébredtem, a felkelő nap a szemembe tűzött, de ami a legfontosabb, hogy életben voltam. Minden tagom lefagyott, a fogaim vacogtak, és egy darabig abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok. Nyújtogattam a kezemet, aztán a lábamat, ébredeztem kicsit, s kezdtek visszatérni az emlékeim. Rájöttem, hogyan kerültem a fedélzetről a vízbe, és rögtön rettegés fogott el. Ekkor azonban valaki megszólalt, és azt mondta: ne aggódj, biztonságban vagy. Áine volt.

   -  Ki Áine? – tettem fel végre a kérdést.

   -  A leglélegzetelállítóbb lény a földkerekségen – vágta rá Eoin. Hangjába aztán visszatért az ábránd és a vágyódás, mintha Áine itt lett volna a szobában, s neki intézhette volna a szavait. – A roncsdarabba kapaszkodott a vízből, amin lebegtem. Rápillantottam, és egy tiszta, tökéletes női arcot láttam, arany, víztől összetapadt göndör fürtöket, és sárga, de ennek ellenére kedvesen csillogó szemeket. Jól szemügyre vettem őt, és megláttam a vállán csillámló pikkelyeket, amikről visszaverődött a napfény, ahogy pedig a száját nyitotta, hegyes fogacskákat vettem észre. Rögtön tudtam, mi ő és ki ő, így rettenetesen megrémültem. Kiáltottam, szidtam és követeltem, hogy mondja el, hol vannak a társaim. De ő csak kuncogott, majd levedlette a pikkelyeit, szájából eltűntek a hegyes fogak, és igazi, csodálatos leánnyá változott. Felismertem; ő volt az, aki az éjjel legelőször kacérkodni kezdett velünk, akit már akkor rögtön megkívántam. A napsütésben még szebb volt, mint sötétségbe burkolózva, a hangja pedig édes volt, megnyugtató. Mégis, azt hittem, be akar kebelezni, mint a társaimat. Nem én, mondta ő. Ha meg akarnálak ölni, már rég megtehettem volna. Akkor ezen elgondolkoztam, és sok óráig csak bámultuk egymást, én keresve a pillanatot, amikor majd felugrik, hogy elkapja a torkom, ő pedig apró mosollyal az ajkán, türelmesen várva a megnyugvásom. Végül felemelte a kezét; először megriadtam, mert ujjai között úszóhártya feszült, de ő csitítani kezdett, s énekelni egy dallamot, amit nem ismertem, de ősibbnek hangzott, mint maga a Biblia. Mielőtt bármit szólhattam volna, Áine megelőzött: abbahagyta az éneklést, és így szólt: hallod? Ezzel a dallal csábíthatnálak be magam mellé, hogy aztán jóllakhassam veled, ha ezt akarnám. Már rég megtehettem volna, mert nagyon könnyű lenne. De nem akarom. Nem kell rémüldöznöd, nem foglak bántani. És valóban nem bántott, én pedig hamarosan szerelemre gyúltam iránta. Tudod, Naomh, máig sem tudok rájönni, miért hagyta meg az életem aznap éjjel, és miért ajándékozott meg saját magával. Merthogy ezt tette; kis lakatlan szigetre vezetett, s egyszerűen kisétált a vízből. Lábbá lett a halfarka, és habár eleinte ügyetlenül járt-kelt, én segítettem neki. Estére már a tábortűz mellett táncoltunk kifulladásig, azután pedig… - Ábrándos mosolya egy kissé szemtelen, huncut görbületté vált. – Nos, nekem adta magát. Nem egyszer, nem kétszer, hanem heteken keresztül minden egyes nap. Soha nem akartam eljönni onnan, hiszen élelmet találtam a szigeten, és a lehető legjobb társaságom volt, amit csak kaphattam. Ne, ne érts félre, nem csak azért mondom ezt, mert hált velem. Persze az sem volt rossz, de… ő valahogy más volt, mint a többi nő, akiket eddig ismertem. – Talán azért, mert nem nő volt, gondoltam, de ezt nem mondtam ki hangosan. – Máig képtelen vagyok őt kiverni a fejemből.

   -  Hogy ért aztán véget?

   Eoin legnagyobb meglepetésemre mosolyogni kezdett, meghallva a kérdésem. Megrázta a fejét, szemei kimeredtek az ablakon, egy pillanatra pedig mintha a meghatottság könnyei futottak volna beléjük. Gerincemen hideg futott végig, a csend a bőröm alá kúszott, s hirtelenjében mindent eltörölt a fejemben. Eoin válaszára vártam.

   -  Nem ért véget, Naomh. Soha, egyetlen pillanatra sem.

ËËË

Nyugodt volt az éjszaka.

   A magas fűben ciripelő tücskök a közelgő derűs idő ígéretét énekelték meg, míg az óceán a maga dühével a szokásos aláfestést engedte fülembe. Megpróbáltam megszámolni, hány napja érkezhettünk meg, de egyszerűen képtelen voltam. Aztán el akartam képzelni, mi lehet most Ballybunionban, s amikor nem sikerült, majdhogynem saját magamra haragudtam meg. Az égre néztem, amin jól láthatóan rajzolódtak ki a csillagok, a hold szorgosan ontotta sápadt fényét. Felegyenesedtem, vettem egy mély levegőt, majd felemeltem a kezeimet, hogy aztán jó szorosan összekulcsoljam őket. Szememet lehunyva próbáltam magam elé képzelni a víz alatti, hideg barlangot, ahova még a városomban gyűltünk mi katolikusok, hogy azt tegyük, ami Istennek tetszik.

   Édes Istenem, kezdtem magamban. Meglepődtem, mennyire könnyen jöttek a szavak, mennyire egyszerűen hódoltam be, amihez az évek során sokszor túl büszkének bizonyultam. Add – folytattam -, hogy mindenki, akit hátrahagytunk Ballybunionban – Callum, Conall, Sally, a Taibhse és legénysége, de még a legutolsó patkány is a pék pincéjében -, jól legyen, s hamarosan újra láthassam őket. Add, hogy Finbarr életben legyen, szabadon a többi ifjúval, valamerre Ír hon rónaságain, épen és egészségesen.

   Kezeim megremegtek, s éreztem, hogy hamarosan rám tör a sírás, így hát gyorsan lezártam magamban a dolgot. És végezetül, add Urunk, hogy Éirie földje szabad legyen egyszer. Ámen.

   -  Ámen – suttogtam magam elé a szélbe. Percekig bámultam az éjszakát, halkan szipogva, szemeimet törölgetve. Én igazán nem sírtam sokat, csupán néhány könnycseppet morzsoltam el, mégis, sokkal jobban éreztem magam. Könnyebbnek.

   Közeledő léptek zajára kaptam fel a fejem, meg a kutyát csaholására, akik már akkor feltűntek előttem, mielőtt feleszmélhettem volna. Mosach és Rí, amint megláttak, vágtába kezdtek, és játékosan ugráltak körbe, apró morranásokat hallatva.

   Lucas jelent meg utánuk, kezében kötelekkel és egy vasvillával. 

   Mindketten megdermedtünk, habár pár másodperccel ezelőtt még felvidulva dörgöltem Rí fejét, és hagytam, hogy Mosach az arcomat nyalogassa. Lucas leeresztette a karját, a vasvillát a falnak támasztotta, és lassan közelebb lépkedett. Furcsa kifejezés ült az arcán, amit képtelen voltam megmagyarázni.

   -  Naomh – szólt, és nem mondott többet.

   -  Én csak… - kezdtem, aztán rájöttem; minek is magyarázkodjak? Lucas maga a titkok tengere, igazán nem szorul arra, hogy én beavassam a sajátjaimba. Így hát néma maradtam.

   -  Meghallgattad az apámat, mi? – kérdezte meglepően melegen, megsimítva egyik kutyája szürke fejét.

   -  Meg – feleltem halkan, gyorsan megdörzsölve az arcom, nehogy feltűnjenek neki félig felszáradt könnyeim. Persze ezzel a mozdulatommal valószínűleg csak még feltűnőbbé tettem a dolgot. Erősen emlékeztetett ez arra az éjjelre, mikor még úton voltunk, és Killaloe-ban szálltunk meg, Potrohos Pat fogadójában. Nem akartam megint olyan gyengének látszani előtte, ezzel együtt azonban egy kicsit jól esett volna, ha megint elpanaszolhatom neki, ami bántott.

   Lucas elfordította a fejét, hogy egy kis ideig a szirt irányába nézzen, testét a falnak támasztotta, s mintha erősen gondolkodott volna valamin. – Hiszel az ilyesfélékben? – kérdezte aztán, mire összevontam a szemöldököm. – A szirénekben, és hasonlókban.

   -  Nem különösebben – ráztam meg a fejem. – Bár sok olyan embert ismerek, aki viszont igen. Sosem tudjuk, mi az igazság. Édesapádnak mindenesetre jó a mesélőkéje, szép kis történetet álmodott meg. És… te?  Mit gondolsz az ilyen tengeri legendákról?

   -  Én abban hiszek, amit látok – vonta meg a vállát. – Például azt is látom, hogy Paddy egyre jobban néz ki.

   -  Sosem gondoltam, hogy tetszik neked – csíptem oda óvatosan, mire Lucas aprót nevetett, fejét rázta, de arca hamar megkomolyodott. Kifújta a levegőt, aztán előrelépett, és letelepedett mellém a verandára – nem olyan közel, hogy hozzám érjen, de nem is túl messze.

   -  Holnap elküldöm Íomhart, hogy adja hírül a dolgot – mondta színtelenül.

   Nagyot nyeltem. Hiszen már az elejétől ezt akartam; minél gyorsabban szabadulni! Úgy képzeltem, hogy hatalmas vigyorral az arcomon fogok elvágtatni innen, és magam mögött hagyni a bujdosást itt, az Isten háta mögött. Azt gondoltam, hogy egyszerű lesz majd megtalálnom az öcsém, és ketten lovagolhatunk majd haza anélkül, hogy bármelyikünket is baj érte volna.

   Azonban most, hogy Lucas szájából hallottam a lezáró mondatot, hirtelen mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Kiegyenesedtem, megacéloztam magam, kezeimet összefűztem az ölemben, és csak ennyit mondtam: - Rendben.

   Jó ideig némán ültünk a verandán. Lucas lefelé nézett, de a szemei kissé oldalra sandítottak, mintha a csizmám orrát mustrálták volna. Én gondolatban százfelé szakadtam; igyekeztem leplezni megrendültségemet, amit még én magam sem értettem.

   Akármennyire is nehezemre esett, be kellett vallanom; jól éreztem magam a Mollown háznál. Akaratom ellenére hoztak ide, mégis, az itteni élet sok mindenre rávilágított. Élveztem a fizikai munkát, mert elterelte a figyelmemet arról, ami épp Ír honban zajlott, arról, hogy fogalmam sem volt, mi történt a családommal. Itt, az óceán mellett, távol a rohanó kikötőtől és az angol rendfenntartók vizslató tekintetétől egészen megnyugodhattam, teleszívhattam levegővel a tüdőm, és végre bizsergést érezhettem a testemben; hol ilyen, hol olyan értelemben. Láthattam, hogyan lesz boldog Oonagh, hírt kaphattam egy kis, új élet érkezéséről.

   Az elmúlás volt az, ami olyannyira lesújtott. Itt mintha egy apró, különálló kis tavaszba csöppentem volna, de amint elvisznek a lázadók, újra körözött személy leszek. Nem hagyhatom majd egyedül Finbarrt, még egyszer nem, és ha ő lázad, nekem is azt kell tennem. Az én apró, jelentéktelen kis boldogságomat a gyűlölet, és a háború fogja elsöpörni.

   Oldalra pillantottam, s gyomrom furcsa görcsbe rándult. Lucas felém nézett, én pedig rá, és abban a másodpercben be kellett vallanom magamnak, hogy ő is egyike lesz azoknak a dolgoknak, amik hiányozni fognak.

   -  Biztos vagyok benne, hogy megtaláljátok egymást a testvéreddel – szólalt meg végül kedvesen, bár bárcsak inkább ne tette volna, ugyanis ez a mondata újabb feszítő gombócot hozott a torkomba.

   -  Én annyira nem – mosolyodtam el komoran -, de mindent meg fogok próbálni. Nincs más választásom.

   Anyám a legtöbb dologban a társadalom által elvárt forma szerint igyekezett nevelni, de egyvalamihez ő is ragaszkodott, ami azért nem tartozott a leányok felé létező általános elvárásokhoz: ahhoz, hogy soha ne üljek tétlenül. Most is azt mondta volna, hogy nekem bizony meg kell találnom Finbarrt, s ezek után el nem szabad eresztenem.

   Lucas felsóhajtott. Tördelte kicsit a kezeit, hol a földre pillantott, hol fel rám, így pedig igen tanácstalannak látszott. Szívem ok nélkül kezdett hevesebben kalimpálni, ujjaim félretűrtek egy előrelógó hosszú tincset az arcomból.

   -  Sokat gondolkodtam ezen – törte meg aztán a csendet. – És sokat beszéltem róla az apámmal is. Tudod ő, sok mindent… khm, úgy értem én bízom a megérzéseiben. Én… azt hiszem, tartozom neked valamivel.

   Mégis mivel? - akartam megkérdezni, ám a torkomon nem jött ki hang. Nem értettem, mit akar.

   -  Tudom, hogy láttál néhányszor – bökte ki lassan Lucas. – Láttál… éjjelente. – Megmerevedtem. Honnan tudhatott erről? Hiszen mindig igyekeztem észrevétlen maradni, ugyanúgy, ahogy Lucas, aki mintha többször is hátrapillantgatott volna a válla fölött, s aki nem véletlenül éjszaka járhatott ki. Volt néhány ötletem, kezdve az alvajárástól egészen addig, hogy hasonló titkos miséket szerveznek az itteni barlangrendszerekben is, mint odahaza, de valahogy éreztem, nem ott kell keresnem a megoldást.

   -  Én csak… - kezdtem, de Lucas megrázta a fejét.

   -  Nem, nem! Semmi baj. – Mély levegőt vett, aztán mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra úgy éreztem, képtelen vagyok nyelni, vagy akár megmozdulni. Feszülten vártam. Egy hideg fuvallat megemelte Lucas szőke tincseit, a hold fénye kirajzolta a homlokát barázdáló ráncokat. – Azt hiszem, először azt kéne tudnom, megbízol-e bennem.

   Ujjaim a szoknyámba markoltak, az egyik kutya pedig figyelmet követelve hajtotta a fejét az ölembe, de nem törődtem vele.

   -  Bízom benned – válaszoltam tiszta hangon.

   Lucas halványan elmosolyodott, de ez az ábrázat olyan hirtelen fordult át komolyságba, mintha a derűt csak a szél fújta volna el.

   -  Naomh, azt hiszem, hogy tudom, hogyan tűnnek el azok a hajók.