2017. január 14.

17. fejezet


Remény



Finbarrt és három társát a házba invitálták. Íomhar elvitte a négy lovat, hogy leápolja és megetesse őket, mi pedig az étkezőben gyűltünk össze, ahol Eilís és Éabha szedett-vedett, de laktató tízórait szolgáltak fel: kecskesajtot friss kenyérrel, és vizezett bort. A vendégek szívesen fogadták a gesztust, s a három idegen férfi olyan hévvel állt neki az ételnek, hogy joggal feltételeztem, régóta ettek bármit is.
   Ellenben Finbarr meglehetősen higgadt maradt, és a finomságokhoz sem nyúlt rögtön. Lucashoz fordult, aki kivételesen az asztalfőn foglalt helyet, és ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Igyekeztem ezt elnyomni, inkább minden figyelmemet az öcsém felé fordítottam, aki ijesztően felnőttnek látszott szakállas arcával és az út porától piszkos köpenyével.
   -  Hihetetlenül hálás vagyok, amiért menedéket adtál a nővéremnek és a társaimnak – biccentett a házigazda felé, hangja ennél őszintébb nem is lehetett volna. – A szentek áldjanak érte, megérdemled.
   Lucas bólintott. – Szívesen tettem – felelte egyszerűen. – Hogy állnak a dolgok?
   Igen, ez lett volna a következő, amit megkérdezek az öcsémtől. Mindenki várakozva nézett rá, hiszen az ország, az ír nép sorsáról volt szó, minket pedig elég ritkán ért bármilyen hír is arról, hogyan alakul a mozgalmuk.
   -  Szépen gyűlünk – mondta magabiztosan Finbarr. – Galway-ben állomásozik a legnagyobb csapatunk, és elkezdődött a titkos fegyverraktárak felállítása is. Úgy egy hete elküldtünk pár embert a keleti partra, a híresztelések szerint csak jóra számíthatunk onnan is, újabb bátor írek százaira.
   -  És mi van Ballybunionnal? – tette fel Oonagh türelmetlenül a másik kérdést, ami az agyamban motoszkált.
   Finbarr arca elborult egy pillanatra, mire olyan síri csend szállt a helyiségre, hogy a másik pislogását is hallani lehetett. – Nos… az akciónk nem maradt megtorlás nélkül. Úgy tudjuk, hogy… miután mi megszöktünk, szigorították a kijárási tilalmat, és a börtön is megtelt. Újabban sokakat gyanúba fogtak, és… azt mondják, újra használják a főtéri bitót is.
   Elszédültem. Mindez szörnyen hangzott, és így már végleg megértettem, miért nem mehettünk vissza szülővárosunkba az akció után. De Finbarr nem említette a legfontosabbat: mi a helyzet a családunkkal? Callum vajon ugyanúgy át tudja még hágni az anyja, Sally szabályait, csak hogy rajzolhasson éjjel-nappal, vagy már egy nyirkos cellában senyved? És jól van-e Conall, a nagybátyánk?
   -  Még mindig ugyanaz a terv? – kérdezte Paddy. – Galway-be megyünk?
   -  Igen – bólintott Finbarr. – Pihennénk itt egy napot, ha a ház ura – fordult Lucashoz - nem bánja, de aztán indulunk. – Mosolyogva pillantott rám, én pedig gyorsan, de nem túl őszintén viszonoztam ezt. Finbarr-ral akartam lenni, és most itt volt, teljes valójában és épségben, de épp a legrosszabb pillanatban, anélkül, hogy válaszokat kaptam volna az összes kérdésemre, anélkül, hogy… Mi nélkül is? Magam sem tudtam, mi tart vissza.
   -  Annyit pihentek itt, amennyire szükségetek van – szólt Lucas. – Azon a pár napon már nem múlik.
   Elkaptam a pillantását.
   -  Ó, Lucas – egyenesedett ki hirtelen Finbarr. – Beszélhetnénk négyszemközt? Fontos dologról lenne szó.
   Ketten hagyták el az étkezőt.


SSS


-  Mit akarhat tőle Finbarr? Már vagy egy órája beszélnek.
   Oonagh megforgatta a szemét, ahogy a vasvillájával átrendezte kicsit a lovaknak kitett szénát. Miután a két férfi eltűnt, mi ketten megpróbáltuk kisilabizálni beszélgetésük helyszínét, hogy hallgatózhassunk, de nem jártunk sikerrel, így inkább tettünk Íomharnak egy szívességet – aki nagyon elmélyülten diskurált Finbarr társaival -, és újabb adag abrakot lapátoltunk ki a ménesnek.
   -  Úgyis megtudjuk – sóhajtott Oonagh. – Egyébként meg furcsa vagy, leány. Hát nem örülsz? Meglett az öcséd!
   Kiegyenesedtem, saját vasvillámat a pajta falának támasztva. Nem néztem Oonagh szemébe, inkább a legelőt pásztáztam lázasan, figyelve a lovak egy csoportját, amik egymáshoz bújva, fáradhatatlanul legeltek.
   Persze, hogy örültem. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, hiszen Finbarr életben volt, és ereje szinte szétfeszítette, erről megbizonyosodhattam. Mégis, ahogy ez az aggodalom elszállt, helyébe száz új érkezett, s meg sem tudtam nevezni mindnyájukat, egyszerűen csak elfoglalták a helyüket.
   Ráadásul képtelen voltam másra gondolni, mint amiről Lucasszal beszéltünk a reggel. Még mindig kételkedtem, mint minden normális ember tette volna, de ugyan miért hazudna nekem ilyeneket? Nem hittem el, hogy mindez velem történik. Apropó, miért pont velem? Miért pont nekem mondta el ezt az egészet, mi volt ezzel a célja?
   -  Nem akarok Galway-be menni – mondtam aztán őszintén.
   Vártam az éles nevetést, a dorgálást, de nem jött. Mély levegőt vettem, s végre Oonagh felé fordultam, aki kifejezéstelen arccal bámult rám, kezeit lazán összefonva a mellén. – Tudom, hogy nem akarsz, Naomh – bólintott. – Bármennyire meglep, már én sem vágyom oda annyira.
   Ez tényleg meglepett. Oonagh nem akaratán kívül keveredett a lázadók közé, ő maga is fontos résztvevője volt a Ballybunion elleni akciónak, harciasabban viselkedett, mint jó néhány férfiember.
   -  Jó lenne itt megszülni a gyereket – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, itt biztonságban lenne, meg még lovacskázhatna is, ha kicsit nagyobbacska lesz…
   -  Bizony, jó lenne – mosolyodtam el keserűen.
   -  Történt valami, amit nem mondtál el, ugye? – vonta fel egyik szemöldökét Oonagh. – Tudtam, hogy háltál vele!
   -  Mi? – hökkentem meg.
   Oonagh megint megforgatta a szemeit, majd közelebb lépett, egyik fehér kezét a vállamra téve. – Ne nézz sültbolondnak – mondta határozottan. – Nagyon is jól tudom, milyen az, mikor egy férfi és egy nő úgy néz egymásra. Mikor a szemükbe’ közös titok van, amit együtt őrizgetnek. Rejtegettek valamit Lucasszal, ez biztos. Hol történt? A pajtában? Nem láttam, hogy este bement volna hozzád…
   -  Oonagh…
   -  Mondd, hogy legalább állva csináltátok, úgy nem esel meg olyan könnyen!
   -  Oonagh! – Nem akartam felemelni a hangom, mégis megtörtént. Oonagh megdermedt, de arca hamar ellágyult; együttérzést olvastam le róla. – Nem háltam vele – szögeztem le olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. – Én csak…
   -  Rendben, maradjunk ennyiben – hagyta rám a dolgot. – Jobb is így, mert tudom, hogy úgyis eljössz Galway-be. Bármennyire is maradni akarsz, nem fogod újra hagyni, hogy Finbarr csak a saját fejére hallgasson. Lucas viszont itt marad, mert itt a helye. A szerelem meg a vágy csak rontana a helyzeten.
   Féltem, hogy remegni kezdene a hangom, ha most válaszolnék, így inkább csak halványan bólintottam. Oonagh, mintha tudta volna, mi jár a fejemben, szorosan a keblére ölelt. Így álltunk jó darabig, támaszkodva a másikra, egymás maradék erejére, mikor Oonagh egyszer csak felemelte a fejét.
   - Gyere, menjünk vissza, hátha befejezték már.
   Ennél jobban nem is időzíthettünk volna.
   A ház népe a festményes szobában tódult össze, néhányan a kis székeken ülve, néhányan a falnak támaszkodva. Majdnem elbotlottunk Íomharban, aki a küszöbön gubbasztott, és elmélyülten figyelte Lucast és Finbarrt, akik közül utóbbi ült, míg előbbi karba tett kézzel tornyosult fölé.
   -  Nem értem, mit gondolnak ezek! – Lucas hangját idegesség itatta át. Ránk sem pillantott, mikor beléptünk, villámló tekintetét az öcsémre irányította.
   Eoin Mollown csendesen gubbasztott a sarokban – az ilyen ügyekben már nem ő számított a ház urának, s úgy látszott, ez őt egyáltalán nem zavarja -, ám amikor észrevett minket, ráncos arcán kedves mosoly húzódott végig, üdvözlésképp feltartott kezére biccentéssel feleltem.
   -  Hidd el, Lucas, én csak továbbítom ezeket a dolgokat – vonta meg a vállát Finbarr. – Tudom, mennyit tettél már az ügyünkért, és…
   -  Ó, remek, hogy valaki még emlékszik! – szakította félbe Lucas.
   -  Nyolc lovat adott az ügyetekért! – szólt közbe Íomhar élesen, mire Lucas olyan dühödt pillantást lövellt felé, hogy a fiú a füle tövéig elvörösödött. A férfi aztán hangosan kifújta a levegőt, mintha csak magát akarná nyugtatgatni, s valóban, most higgadtabban folytatta.
   -  És miért nem képes MacRae egy másik embert találni erre a feladatra, ha már olyan kiterjedt az ismertségi köre? – Fogalmam sem volt, ki az a MacRae, de említésére Oonagh megdermedt mellettem, arcán meglepetés suhant át.
   -  Nálad megbízhatóbbat el sem tudnánk képzelni – próbálta békíteni Finbarr. – És segítőkészebbet sem.
   -  De tudod, Hannigan, kezdem úgy érezni, hogy visszaélnek a segítőkészségemmel! – Lucas hangja újra emelkedni kezdett, mire Eoin váratlanul közbeszólt a sarokból:
   -  Fiam, nyugodj meg! – Apa és fia rövid, mégis észrevehető pillantást váltottak. Lucas két ujjával dörzsölte meg a szemeit, s talán el is számolt magában tízig, mielőtt még folytatta volna.
   -  Bocsáss meg – fordult aztán az öcsémhez -, de én tényleg így érzem. Egyetértek az ügyetekkel, és támogatlak titeket. Viszont meg kell értenetek, hogy ha ezt megtenném, szörnyen nehéz lenne elszámolnom az időveszteséggel, nem is beszélve a pénzveszteségről, amit az elszalasztott üzletek hoznak majd. Ráadásul alkalmazottam sincs elég!
   -  Értem – bólintott Finbarr. Olyan komolyan viselkedett, ahogy még sohasem láttam, olyan higgadtan beszélt, mintha egész eddigi életében tárgyalt volna. – Segíthetnénk neked több lovászt találni a közeli falvakban, a pénzveszteségért persze kárpótolnánk. Kérlek, Lucas – emelkedett fel a székből a fivérem. – Szükségünk van rád ebben a dologban. A kalózok jelenléte csatákat dönthet el, a közelgő háború kimenetelét.
  Megdermedtem, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam az előbbit. Segélykérően sandítottam Oonagh-ra, ő azonban cseppet sem tűnt meglepettnek, sokkal inkább hallgatta feszült figyelemmel a párbeszédet.
   Lucas töprengve csóválta meg a fejét. – Tudom – mondta végül. – Gondolkodnom kell.
   -  Persze, ezt megértem – szólt türelmesen Finbarr -, de egyvalami jusson eszedbe. Ezzel nem nekem tennél szívességet, hanem a hazánknak.     


SSS


A lemenő nap vérvörös csíkokat festett a szürke, szálló sirályokkal megtűzdelt égre. A szoknyámat tépte a szél, ahogy bizonytalan, fájdalmas léptekkel próbáltam utolérni Finbarrt, aki úgy haladt a hegyfok pereme felé, mintha az alatt nem egy tátongó szakadék húzódott volna.
   -  Finbarr! – szóltam utána, ám a szél túl hangosan süvített, bár a fejemben az is megfordult, hogy fivérem egyszerűen csak nem akar meghallani engem.
   A csúszós kőlépcső legfelső fokánál értem utol. Apró, de gyors lépteim egészen kifárasztottak, egész testem lüktetett a tompa fájdalomtól. Lihegve léptem mellé, de Finbarr még ekkor sem pillantott rám rögtön.
   A messzeséget kémlelte. Mogyorószín szemei ködösen pásztázták a vörösre mázolt felhőket, s az egymással vadul birkózó, harcias hullámokat, amik már ilyenkor fáradhatatlanul csapkodták a kőlépcső legalsó fokait, maguk alá temetve a partot.
   -  Milyen hatalmas – suttogta Finbarr, az óceánra célozva. – És milyen vad. 
   Nem szólaltam meg. A fészek ott volt valahol, a hömpölygő víz alatt, és a szirének… talán épp vadászatra indultak. Egy pillanatra hallani véltem a suttogásukat, ám ahogy megráztam a fejem, az hirtelen kitisztult, s csak a szél süvítése maradt utána. – Tudom, hogy nehéz volt neked. – Az öcsém végre a szemembe nézett, tekintetéből tiszta bűntudat áradt. – Én kevertelek bele ebbe az egészbe. Ha nem győzködlek annyira…
   -  Hagyjuk – szóltam közbe határozottan. – Már megtörtént, nem másíthatjuk meg. Itt vagyok, és kész. Ami igazán fontos – lágyult el az arcom -, hogy te is itt vagy. Annyi ideig azt hittem, meghaltál…
   -  Mint látod, élek és virulok – mosolyodott el keserűen Finbarr. Aztán szeplős arca megrándult kissé, ő maga pedig a szemeit lesütve lépett közelebb hozzám. – Sok embert veszítettünk, tudod? Olyanokat is, akiket ismertünk, akik a barátaink voltak.
   -  Te magad hogy menekültél meg? – kérdeztem fátyolosan, igyekezve nem a halott hazafiakra gondolni. – Amikor elváltunk.
   -  Őszinte leszek: piszok nehezen jutottunk ki a városból – felelte. – Lovakon már lehetetlen lett volna, ti voltatok az utolsó hullám, akiknek ez sikerült. Úgy hallottam, bevettétek magatokat a hegyekbe, és ez jó terv is volt. Azok a piperkőc kutyák – köpött ki -, erővel bőven rendelkeznek, de én mondom, eszük nem sok van. És nem ismerik ezt a terepet. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, sokan itt vesztek oda, még mielőtt igazán részt vehettek volna bármiben is. Mi, maroknyian az óceán felé menekültünk, végül kis ladikokon tudtunk kijutni onnan.
   Nagyot nyeltem. – Nem is tudsz semmit a családunkról?
   -  Semmi biztosat – csóválta meg a fejét Finbarr. – Csak annyit, hogy életben vannak. Életben voltak, mikor legutóbb láttam őket. De tudod, hogy Conall ravasz és állhatatos ember – tette hozzá megnyugtatóan. – Vigyáz rájuk. – Ez nem igazán vigasztalt meg, ahogy az a tudat sem, hogy valószínűleg még jó ideig nem láthatom sem a kis Callumot, sem Sallyt, a mostohaanyánkat, és persze Conallt. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy már soha sem lehetek a Taibhse kapitánya.
   -  Hogy bántak itt veled? – terelte el a témát öcsém, biztatóan mosolyogva rám. – Tudom, mennyire gyűlölöd, ha csak úgy a háttérbe löknek…
   -  Itt minden nagyon jó volt – válaszoltam őszintén, bár múlt időt használni meglepően fájónak bizonyult. – Volt munkánk, ami lekötött, és… - És már nem ismerek magamra, akartam mondani, aztán mégsem tettem. – És… nézz csak körül! Annyira szép!
   Jól sikerült jókedvem színlelése, mert Finbarr elnevette magát. – Ezek szerint tényleg olyan megbízható ember ez a Mollown, mint mondják. – Éreztem, hogy a nyakam felforrósodik egy pillanatra, mire önkéntelenül odanyúltam kihűlt ujjaimmal. – Ha nem jön velünk Galway-be… Nem tudom, mihez kezdünk.
   Szemeim elkerekedtek. Úgy bámultam Finbarr-ra, mintha nőtt volna még egy feje, miközben szívem egyre hevesebben és hevesebben kezdett dörömbölni a mellkasomban.
   -  Mi… miért kéne neki is jönnie?
   -  Ó, persze, te nem is tudsz erről – túrt a hajába fivérem. – Tudjuk, hogy az óceánon portyázó kalózok is ugyanúgy gyűlölik az angolokat, mint mi magunk. Persze hogy, mióta ők vannak hatalmon, sokkal kevesebb a bevételük, mert sokkal szigorúbban keresik őket, főleg, hogy legfőképpen a korona hajóira pályáznak. Szóval… kellenek nekünk. Ők harcosok, ijesztő harcosok, akik…
   -  Akikben nem kéne megbízni? – szúrtam közbe, de Finbarrt ez nem zavarta meg.
   -  Igen, de jelentős haderő! Az embereik kipróbáltak a harcban, és közös az ellenségünk. Lucas Mollown pedig történetesen ismeri azt, akire mindannyian hallgatni fognak, a Sánta medve kapitányát. – A Sánta medve nevére felkaptam a fejem. Neves kalózfamília tulajdona volt az a hajó, és minden tengerész szenvedéllyel beszélt róla; sokszor utálattal, néha azonban csodálattal is. Egyes történetek szerint évszázadok óta szelte az óceánt, s ugyanolyan régóta állt a bűn szolgálatában, kapitánya pedig csak egy Donoghue lehetett – ellentétben az általános gyakorlattal, miszerint a kapitányt a legénység válassza meg.
   -  Honnan a ménkűből ismer Lucas egy olyan embert? – értetlenkedtem, mire Finbarr felvonta a szemöldökét.
   -  Fogalmam sincs, Naomh, nekem csak az számít, hogy velünk jöjjön, és elintézze a dolgot. Most gondolhatod, hogy miért nem intézzük mi, de… ahogy te, úgy mi sem ismerjük azokat az embereket. Mollown tudni fogja, hogy tárgyaljunk velük, és nagyobb bizalommal fogják fogadni.
   -  Van benne valami – ismertem el. Alig bírtam uralkodni az arcomon, amin olyasféle kifejezések viaskodtak egymással, mint a reményteljes mosoly, a meglepettség, és a harag. Megriasztott, mennyire szerettem volna én is, ha igent mond.
   A gondolat, hogy a holnapi nap legyen az utolsó, amin a szemébe nézhetek, megmagyarázhatatlanul keserű érzéssel töltött el. Gyűlöltem magam érte.
   -  Hiányoztál, Naomh. – Finbarr körém fonta a karjait, én pedig fogadtam az ölelését. Minden erőmmel próbáltam elterelni a gondolataimat; nem nézhettem a házra, mert abban lassan már otthont láttam. Nem nézhettem a legelőre, mert azon tanyáztak a kedves lovak, amiket olyan sokszor láttam el az elmúlt hetekben. Nem nézhettem semmire, mert máris éreztem a hiányukat, az pedig fájt.  
   Az a kis remény, ami még bennem lángolt, egyetlen döntésen múlott.


SSS


Nyugtalan éjszakám volt.
   Lucas szobája fekete lyukként tátongott körülöttem, az idegen, mégis kellemes illatok semlegessé lettek az orromban. Az ágyamon fekve csak zúgott a fejem, szememet képtelen voltam lehunyni, nemhogy álomba merülni!
   Mi történhetett velem? Tényleg azt érzem és gondolom, amit érzek és gondolok? Ahogy az oldalamra fordultam, testem belesüppedt a matracba, az szinte magához ölelt, én pedig magam köré fontam a karjaimat. Megijedtem magamtól, mert ilyet még sohasem tapasztaltam. Folyamatosan azon járt az eszem, amit Oonagh mondott, s habár Isten lehetett rá a tanúm, hogy nem háltam Lucasszal, mégis kicsit az ellenkezőjét éreztem. Az mindenesetre biztos volt, hogy olyan titkot őriztünk mi ketten, ami még azt is százszor felülmúlja. Mit tegyek most, hogy tudom, mi a hajók eltűnésének oka? El kéne mondanom az öcsémnek, hogy a társai intézkedjenek, de ugyan mit tudnának tenni? Csak egy ujjnyit tapasztaltam meg a szirének erejéből, de már az is elsöprőnek bizonyult.
   Felültem, így szenvedtem egy darabig, aztán talpra kecmeregtem, s az ablakhoz araszoltam. A fejemben kavargó gondolatok ezerszer rosszabbnak érződtek, mint a sebeim sajgása, azt már szinte meg sem éreztem. Csak elmélkedtem és elmélkedtem, miközben az ablakpárkányra támaszkodva figyeltem az óceánt, és a mély sötétséget, ami szinte elnyelte azt. Rohadj meg! – akartam ordítani. Rohadjon meg minden!
   Amikor megpillantottam a mezőn átvágó alakot, rögtön tudtam ki az, és egy percet sem haboztam, hogy utánamenjek. Fogalmam sincs, mit akartam tenni; megütni? Ráordítani minden fájdalmamat? Valószínűleg. Mindenesetre elindultam, nem törődve fájós testrészeimmel, és mezítelen talpam alatt a nyikorgó padlóval. A lépcsőn olyan hévvel robogtam le, hogy talán a fél házat felvertem, aztán vakon végigdübörögtem a sötét folyosón, mígnem feltéptem az ajtót, engedve, hogy a hold erős fénye az arcomba áradjon.
   Hálóingem a földet söpörte, ahogy megindultam Lucas után, aki már a szirt szélénél állt. Alakját megvilágította az éjjeli fény, de ahogy futottam, úgy rángatózott ő maga a szemeim előtt, úgy hullámzott az egész táj, úgy mosódott el minden hang. Aztán Lucas elindult lefelé a kőlépcsőn.
   -  Lucas! – kiabáltam utána. – Lucas!
   Kétségbeestem. Nem tudtam, mit akarok tudni, egyszerűen csak meg kellett állítanom. Pár lépés, és a kőlépcső tetején találtam magam. – Lucas!
   A férfi már jóval lejjebb járt, ám végre megtorpant, s megpördült a tengelye körül. Olyan kerek szemekkel bámult rám, mintha maga a Szent Szűz jelent volna meg neki, de ez csak én voltam. – Naomh! Mit keresel te itt?
   -  Kérlek! – ráztam meg a fejem. – Én ezt már nem bírom! – S abban a pillanatban térdre estem a füvön. Ziháltam, éreztem, hogy a könnyeim előtörni készülnek, mire erőszakosan próbáltam meg visszanyelni őket. Lucas öles léptekkel indult meg felfelé a nyaktörő lépcsőn, és hamar mellettem termett.
   -  Naomh… - guggolt le mellém. – Istenem, mi baj? Mit csinálsz te itt ilyen későn?
   Arcomat a kezembe temettem. A szirének énekét hallottam, nem a szépet, a csalogatót, hanem azt, amelyik kitépte a szívem, és nyersen ette meg, majd úgy nyelte le, mint egy darab fasírtot.
   -  Miért mutattad meg nekem? – kérdeztem finoman reszketve. Fejem megtelt a sikolyukkal, sziszegésükkel, amit lehetetlennek tűnt elűzni. – Miért pont nekem? Mi közöm volt az egészhez? Most nem bírok szabadulni tőle! És tőled sem! – Ahogy kimondtam, rögtön vissza is szívtam volna, ám ez sosem működött így. Hallottam, hogy Lucas hangosan felsóhajt mellettem, majd a lapockámra simította meleg tenyerét. Megborzongtam.
   -  Nézz rám – súgta. Mikor nem engedelmeskedtem, ujjával az állam alá nyúlt, s felemelte az arcom, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Magamat is megleptem azzal, ahogy a pillantását álltam, mire a hold korongja által megvilágított arca ellágyult. – Jól van, Naomh. Tóg go bog é! Semmi baj. – Szám megremegett, mikor karját megnyugtatóan körém fonta.
   -  Miért, Lucas? – Ennyit bírtam kipréselni magamból, közben azonban közelebb húzódtam mellettem guggoló testéhez, amivel kellemes meleget adott. Láttam, hogy nagyot nyel, mielőtt megszólalt volna. Ő maga finoman megremegett, ujjai elterültek a hálóingem anyagán.
   -  El kellett mondanom valakinek – szólalt meg aztán halkan. – És az, hogy ez pont te voltál... Annyira tudni akartad az igazságot! Láttam a szemedben! Naomh, ha tudtam volna, akkor én… Ezt még sohasem mondtam el kívülállónak. Olyannak, aki nem tudott róla, én csak… - Reszketegen nevetett fel. – Nem tudom, miért tettem. Rossz döntés volt, mert szenvedsz tőle. A legrosszabb döntés, amit valaha meghoztam. Bocsáss meg, kérlek!
   Felpillantottam rá. Egy másodperc töredékéig még a levegő is bennem szakadt, aztán nem tudtam mást tenni, mint elkapni róla a tekintetem. – Akkor ne haragudj, hogy állandóan leskelődtem utánad – mondtam gyámoltalanul. Lucas váratlanul őszintén nevetett fel, kissé eltávolodva tőlem.
   -  Ne merj azelőtt bocsánatot kérni, hogy elfogadtad volna az enyémet! Ez kegyetlen.
   -  Ne haragudj, ha kegyetlen voltam. – Már én is mosolyogtam.
   -  Gondolom a következő kérdésed az lesz, hogy én mit keresek idekint ilyen későn. – Helyeslően bólogattam.
   -  Amióta csak ismerlek, ez nem hagy nyugodni – vallottam be.
   Lucas leült a nedves fűbe, én pedig követtem a példáját. Így valóban kényelmesebb volt. Az óceán felé fordította a fejét, ami haragosan csapkodta a partot, szinte felfalva azt. A szempilláin átsütött a hold fénye, mikor lehunyta szemeit, beszívva a csípős, sós levegőt.
   -  Ez mindig is így volt – kezdte. – Ha hiszel nekem az anyámmal kapcsolatban, ha nem, én tudom, hogy az az igazság. Tudom, mert az óceán azóta hív engem, hogy lábra tudtam állni. Emlékszem, atyám mesélte néhányszor, hogy mennyit futkosott utánam, nehogy önként a hullámok közé vessem magam! – Felnevetett az emlék hatására, s végre rám nézett, ebből pedig tudtam, hogy őszintén beszél. Megbabonázva hallgattam. – Ahogy nőttem, úgy vált ez az egész tudatossá és mindennapivá. Nem csak a szirének énekét hallom, de a hullámokét is, a nagy vízét, és higgy nekem, Naomh, ő folyamatosan beszél.
   El sem tudtam képzelni, miről énekelhet maga az óceán. A vízre pillantottam, de féktelen csapkodását nem bírtam beszédként felfogni. – A véremben van a szükség, hogy érintkezzem vele – folytatta Lucas. – Ahogy az anyám és a nővérei is meghalnának nélküle, úgy én is, vagy jobban mondva, becsavarodnék, mert hát ugyanúgy tüdőm van, mint neked, és ugyanúgy ember vagyok, de mégis…
   -  Mint egy függőség? – kérdeztem óvatosan.
   -  Mondhatjuk így is – bólintott. – Csak ezt nem szereztem, én így születtem. Éjjelente szoktam megmártózni benne, amikor a legvadabb, és a legbeszédesebb. És persze, ilyenkor nem láthat senki.
   -  Most is mond valamit? – érdeklődtem már kicsit felszabadultabban.
   -  Most rád figyelek, és nem rá. Ő várhat.
   Viszonoztam az apró mosolyt, ami megjelent az arcán. – Nem veszélyes ez rád nézve?
   -  Sokféle halált halhatok, mint mindenki más, viszont eggyel mindenképpen kevesebb fajtát. Nem hinném, hogy valaha is képes lennék vízbe fulladni.
   -  Ez csodálatos – mondtam őszintén. – Nem hittem volna, hogy lehetséges.
   -  Én mégis többre tartom azokat, akik egy fatákolmányon is képesek megszelídíteni az óceánt – biccentett felém. – Az olyanokat, mint te.       
   Nem válaszoltam, de éreztem, hogyan vörösödöm el. Amikor felpillantottam, láttam, hogy elgondolkodva fürkész, szemei sokáig nézik arcom minden egyes szegletét. Pillantása lesiklott a nyakamon, onnan viszont váratlanul a szememre ugrott. – Velünk jössz? – bukott ki belőlem.
   -  Galway-be? – Röviden bólintottam. – Abban a pillanatban tudtam, hogy igent fogok mondani, amint az öcséd legelőször felhozta a dolgot – vonta meg a vállát. – Csak egyszerre fel is dühített a dolog. Hallhattad te is, mennyi problémát fog ez nekem okozni. De nem számít, mert… A lényeg, hogy nem hagyna nyugodni a lelkiismeretem, ha tudnám, hogy talán az a pár kalóz hiányzott nekik a sikerhez, akiket én szerveztem be. - Olyan hangosan lélegeztem fel, hogy biztos voltam benne, Lucas észrevette.
   -  Inkább meg sem kérdezem, honnan ismersz te kalózokat.
   Lucas elvigyorodott, majd lesütötte a szemét. – Szerintem ez még a kisebbik furcsa bennem.
   -  Az egyszer biztos – nevettem el magam reszketegen, pillantásomat önkéntelenül is rajta tartva. Fürdött a holdfényben, a haja olvadt aranyként lángolt, és abban a percben mintha tényleg láttam volna benne valami természetfelettit.
   – Nem… nem zavar ez téged? – tapogatózott. – Úgy értem, hogy veletek megyek. Nagyon gyűlölhetsz, amiért annyi bajt hoztam a fejedre.
   -  Nem – leheltem. – Egy kicsit sem gyűlöllek.  
   Szélesen mosolyodott el, majd hirtelen felállt, lenyújtva a kezét nekem. – Mondanám, hogy bekísérlek, de ha holnap elindulunk, ma muszáj egy kiadósat úsznom. Mondanám azt is, hogy várj meg, de rettenet hideg van, és nem akarom, hogy a sebeid és a fájós bordád mellé még egy megfázást is elkapj miattam.
   -  Semmi baj. – Elfogadtam a kezét, és talpra álltam. – Betalálok, de te azért vigyázz magadra. Ahogy ránézek arra a vízre, hát, a hideg is kiráz.
   -  Azért, mert hideg van, drága Naomh – tájékoztatott derűsen. – Aludj jól.
   -  Úgy lesz – mondtam, s lassan megfordultam.
   Mikor visszanéztem a vállam felett, Lucas már eltűnt, hogy feleljen a mélység hívására. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése